Sekélyestől a középszerűig húzódik az a skála, amin mozognak az énekesnő új lemezének dalai. Ami azért különösen szomorú, mert Madonna most már azt csinálhatna, amit csak akarna.
2010 decemberében az énekesnő a következőt posztolta a Facebookra: “Mozdulnom kell. Izzadnom kell. Új zenét kell csinálnom! Zenét, amire táncolni tudok.”
Akkor úgy tűnt, hiába a lányával közösen indított divatbiznisz és a filmrendezés, Madonnának még mindig ott viszket igazán, ahol a legtöbben várjuk tőle (a fülére gondolok). Mégis volt valami baljóslatú ebben a lelkesedésben – nem tudom, micsoda, talán az előző, 2008-as Hard Candy című albumának fájdalmas gyengélkedése mondatta ezt velem, talán a tény, hogy 120 millió dolláros szerződést kötött tíz évre előre a Live Nation koncertszervező mamutcéggel. Aztán nem foglalkoztam a kérdéssel, egészen mostanáig, amikor megjelent a nagyon várt új lemez – sorban a tizenkettedik.
Amit végighallgatva egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem: muszáj volt ezt? A lemez elejétől a végéig egy biztonsági játék, fényévekre mindenféle merészségtől vagy újítástól: zeneileg koherens ugyan, meg úgy szól, ahogy kell, de sem a kezdő Girl Gone Wild trendeknek megfeleltetett elkapós táncbombája, sem a Gang Bang dubstep-betéte nem ugrik ki a mai dance-pop mezőnyből. És a többi sem. Precíz minden keverés, aktuális minden megszólaltatott szintihang, kiegyensúlyozott minden dalszerkezet, csak éppen a lényeg, a karakteres dalok hiányoznak (na jó, az első sláger, a M.I.A.-val és Niki Minajjal előadott Give Me All Your Lovin jóindulattal még annak nevezhető, de ezen nagyot tol a két vendég is).
Nyögés lett az akarás vége, ráadásul eléggé látványos. És ebben nagy szerep jutott az érdektelen zenék mellett a szövegeknek is: nem tudom, mikor hallottam utoljára ennyi bugyuta klisét, tompa gagyogást egyetlen albumra zsúfolva.
A Turn Up The Radio-ban például sikerült hidegre szívnom a fogamat azokra az egymás után következő sorokra, hogy “It was time that I opened my eyes / I’m leaving the past behind / Nothing’s ever what it seems” („Ideje volt felnyitnom a szemeimet / Magam mögött hagyom a múltat / Semmi sem az már, aminek látszik.”) És ez csak egy példa a közhelyparádéból. Tovább hangolja lefelé a benyomásokat a tény, hogy gyakran még őszintének sem hangoznak ezek a szövegek: a „drive, bitch!”-típusú, beleszarósságot üzenni akaró keménykedés nehezen befogadható egy 53 éves üzletasszonytól.
Bár nem mentik meg az albumot, vannak jó húzások. Ilyen az ütem nélküli, a verejtékszagú bulikirálynői szerepkört végre levetkező ballada, a Fallin Free, vagy az I’m A Sinner, amit régi producertársával, William Orbittal írt (az album többi, táncparkett-ostromlónak szánt darabját olyanok írták, mint Martin Solveig vagy a Bennassi-testvérek). És ha már itt tartunk, jegyezzük meg, hogy azt is, hogy az Orbittal közösen készített, 12 évvel ezelőtti (!) Ray Of Light haladó természetű, príma kis számai – mondjuk ez, ez és ez – csak még rosszabb színben tüntetik fel az MDNA-t. Mintha az akkori öntudatos, haladó nagyasszonyt az évek során tendenciózusan bedarálta volna a showbiz.
Sőt, talán el is hagyhatjuk a feltételes módot, ha figyelembe vesszük a már említett „szuperszerződést”, amit persze egy dörgedelmes turné követ. Nem nehéz kisakkozni, hogy erre mehet a játék, ezért nem képes már Madonna úgy diktálni, mint egykor, és ezért terhelhetjük őt jogosan a váddal, hogy miért nem önállósodott – az ő múltjával és vagyonával ezt bármikor megtehette volna.
Sajnálom a döntését és ezt a feleslegesen felületes ötven percet.
És akkor most vegyük elő újra a Ray Of Lightot.
(Értékelés: 10/5,5)