Elmondtuk már, mely fellépők műsora helyett lett volna dőreség fröccsözni menni a VOLT-on illetve koktélozni a Soundon, és itt az ideje, hogy ugyanezt közöljük az egyre közeledő Sziget kapcsán is. Itt is lesznek ugyanis jónéhányan, akik igencsak jól csengő nevek a kortárs könnyűzenében, és ha valaki szeretné tudni, hogy áll ebben a tekintetben 2012 éve, akkor ne Placebóra menjen huszonhatodszorra is, hanem az alább soroltak közül valamelyikre. Mi szóltunk.
The xx, a legérzékibb (és legmenőbb) zenekar
Muszáj velük kezdenünk, nem is tudunk elképzelni mást indításként: ha egyetlenegy előadó lenne csak, akik választhatnánk a felhozatalból, gondolkodás nélkül rájuk tennénk a jelet. Hogy miért? Leginkább azért, amit már leírtunk majdnem három éve: „lassú lefolyású postpunk bűbáj, messzi csillagzatokba énekelt eltávolodások és közelkerülések – és a 2009-es év talán legérzékibb lemeze. Elképesztő, hogy a The XX rögtön a bemutatkozó lemezével képes volt elérni, hogy egyetlen végighallgatás után belegyökerezzen az ember tudatába.” Ma ők a trendérzékeny zenerajongók egyik legjelentősebb mágnese, így kész csoda (vagy nem annyira?), hogy elhívták őket a Szigetre. Becsüljük meg, és legyünk ott (vagyis itt).
Crystal Fighters, baszk népzenéből szintis eufória
A spanyol-angol zenekarnak egyetlen lemeze jelent meg eddig 2010-ben Star Of Love címmel, az viszont annyira misztikus, magával ragadó, örömteli és táncra inzultáló lett egyszerre, hogy már ez a negyvenkét perc is beemelte őket az elmúlt évek legizgalmasabb csapatai közé. Eleve már a nevük kiindulópontja annyira hihetetlen, hogy az már hihető: a zeneblog-legendák szerint az énekesnő, Laure Stockley megtalálta őrült baszk nagyapjának operakezdeményét néhány naplófeljegyzés formájában, innen tehát a név – és hogy még ködösebb legyen a sztori, állítólag számaik is ennek a szélütött, prófétikusnak ható zeneműnek a továbbgondolásai. A végeredményről három szóban úgy nyilatkoztak egy interjúban: „gyors, hipnotikus és szenvedélyes.” Kizárt, hogy ezzel vitatkozzunk, mert így van – koncertjük az egyik legígéretesebb az idei Szigeten. (Hely és időpont)
Fink, ha újra becsajoznánk a csajunkkal
A megnyerő angol dalnok a tapasztaltak szerint magas fokon ural le és hajt igába mindenkit a színpadról, pedig csak két egyszerű eszköze van ehhez: gitár és torok. Persze, ezzel a kettővel sokan rendelkeznek, de csak kevesen tudják megfelelő arányokban és illusztris módon adagolni egyiket a másikhoz, Fin Greenall viszont nagyon is képes erre. A Ninja Tune művészének kvalitásaira bizonyíték, hogy nem csak többszáz fellépésen van túl két állandó társával, a basszust intéző Guy Whittakerrel és a dobos Tim Thorntonnal, de olyanok is keresték tehetségét, mint John Legend vagy a megboldogult Amy Winehouse – mindkettejükkel szerzett már zenét, és nem csak velük. Dalai bensőségesek, finomak, a jó értelemben véve romantikusak – remek megnyugvásként szolgálhatnak a vad fesztiválcsörte közepette. (Itt és ekkor.)
Azari & III, a tűzforró house bomba
Egy pillanat! Most ne görgessen tovább az sem, akiben a „house” szó említése rossz szájízt kavar fel. A kanadai duó, Dinamo Azari and Alixander III esetében felejtsük el a beidegződéseket, főleg ami az olyan jelzőket illeti, mint a tuc-tuc és a pumpa, mert amit ők tesznek a műfaj keretein belül, az maga az elektronikus tánczene csimborasszója. Hatékonyságuk titka mindenekelőtt abban keresendő, hogy az egyik legcsupaszabb, de egyben legzsigeribb klasszikus house-irányzatot, a nyolcvanas évek chicago house-át vették elő újra, majd bolondították meg énekkel – lám, ma már a szintén kanadai elektro-nagyság, Tiga kiadóját gyarapítják. Ez a videó azonban bárminél többet elmond. (Itt lesznek.)
The Horrors, fejes az újpszichedéliába
Ezt a még mindig fiatal (tagjai húszas éveikben járnak) brit zenekart azért kell látni, mert első lemezük borzadályos-cséphadarós gótikus garázsrockjában már ki is élték komolytalan fiatalkori hevületüket, és azóta jobbfajta átalakuláson estek át, mígnem eljutottak a tavalyi év egyik legjobb albumáig, a Skying-ig. Ahogy itt a FILTERen írtuk annak idején: Faris Badwan frontember most végre „nem azzal foglalatoskodik, hogy eltöresse az orrát a színpadon egy gitárnyakkal, hanem hogy feltárja a gyengeségeit is, a korai artikulálatlan hebrencskedést érzékeny énekre cserélve.” A hanganyag nem hiába ért el ötödik helyet a brit nagylemezlistán – érdemes lesz megnézni, élőben hogyan tudják reprodukálni ezt a húrokon hömpölygő, szivárványos lávafolyamot. (Koncertjük helye, ideje.)
Friendly Fires, diszkógömb alatt ceruzagatyában
Még mindig a királyi szigetországnál tartunk, de már ott, ahol a kézfeltartós diszkó találkozik az indie-hagyománnyal. Sőt, ha még jobban be akarjuk lőni a hat évvel ezelőtt felbukkant Friendly Fires-t, akkor olyan elődöket érdemes emlegetnünk, mint az LCD Soundsystem, a Klaxons, a !!! vagy a Rapture, ha meg arra keresünk választ, kábé milyen érzés lesz a fellépésük alatt velük szemben ácsorogni, akkor annyit mondhatunk, hogy: pacifista, örömtől repkedős, szájra ragadt idétlen mosolyos. Már persze ha fogékonyak vagyunk az ilyesmire, és érdemes annak lenni, ha már egyszer olyan srácokkal állunk szemben, akik a német Kompakt technokiadót, Carl Craiget és Prince-t tekintik legfontosabb inspirációiknak. (A hozzájuk tartozó hely és időpont.)
The Roots, a világ elsőszámú hiphop zenekara
Úgy ám, roots down, reppelik például adott esetben, ha teszem azt úgy gondolják, hogy tisztelegnek egy sort a Beastie Boys előtt, de a 2007-es soproni VOLT Fesztiválon például Ol Dirty Bastard emlékére sütötték el a Shimmy Shimmy Ya-t. A legfrankóbbak persze saját zenéikkel, amiket a többivel együtt – és ez az ő elpusztíthatatlan fegyverük – száz százalékos hangszereléssel, előreprogramozott alapok nélkül teljesítik: élő dobok, rezesen rezzenő tuba, mokány basszugitár, és így tovább. Ne tinglitangli fankit képzeljünk azonban el: az említett VOLT-os koncertjükön olyan köteléket építettek ki a közönséggel percek leforgása alatt, hogy többezredmagammal lüktetőre tapsoltam a tenyerem. A The Roots a világ elsőszámú hiphop zenekara, egyenesen Philadelphiából, beoltva a jazz és soul műfajok iránti mélységes alázattal, továbbá azzal a fajta talentummal, ami csak születéskor adatik meg – egyszer minimum látni kell őket élőben, hát miért ne most történne meg ez? (Mégpedig ekkor és itt.)