Irány a belga, holland és NSZK-s toplista: The Hostage (1974)

LaDonna Adrian Gaynes 1968-ban szülővárosát, Bostont és mélyen keresztény családját hagyta el a kitörés reményében és a világhírű musical, a Hair európai turnéjáért. Németországban aztán ott is ragadt, nekiállt szárnyat bontogatni, házasodott, elvált (ex-férjének, a színész Helmuth Sommernek vezetéknevét azonban annak angol változatában megtartotta), másoknak vokálozott és színházakban szerepelt, de az igazi áttörés háttérénekesnői munkái során a hetvenes évek elején találta meg: találkozott Giorgio Moroder és Pete Bellotte zeneszerzőkkel, akik nyomban leszerződtették. Lady Of The Night című első albumáról a Hostage Európa több országában slágerlistás lett. Más kontinensen ki sem adták.

A buja fülledtség sóhajai: Love To Love You Baby (1975)

Nem sokkal ezután olyasmi történt, ami nélkül Donna élete biztosan egészen más kanyart vett volna. Ő és Bellotte ugyanis Moroder elé állt egy “love to love you, baby” szövegű dal ötletével, amit egy másik énekesnőnek írtak. A feledhetetlen arcszőrzetű szintibűvész azonban valami egészen mást látott meg a dalban. Kicsikarta az énekesnőből, hogy leheletfinom erotikus nyögéseket is felsusogjon, aki erre – vallásos neveltetéséből fakadóan – ugyan hajlandó volt, de azzal a feltétellel, hogy ez csak egy demó legyen, és valaki mással rögzítsék a végső verziót. Amit azonban művelt (állítólag lekapcsolt villany mellett, úgy, hogy Marilyn Monroe helyébe képzelte magát), annak hallatán azonban Moroder úgy gondolta, feltétlenül így kell kiadni. Ez meg is történt, rengeteg rádió azonban nem volt hajlandó játszani a dalt erotikus túltengése miatt, persze azért jópár országban komoly helyezéseket ért el. Az áttörést az hozta meg, hogy a lemezt elküldték az amerikai Casablanca Records fejének, Neil Bogartnak, aki egy partin újra és újra lejátszotta – végül egy húszperces verziót rendelt belőle, ami ugyan végül “csak” 16 perces lett, de megalapozta Summer hírnevét a tengerentúlon is. Azért a mellékhatásért viszont nem rajongott, hogy innentől a szerelem first lady-jeként emlegették – később a teher miatt idegösszeomlást is kapott, sőt, az öngyilkosság gondolatával is eljátszott.

Minden Diszkó Himnusza: I Feel Love (1977)

1977-ben Donna piacra dobhatta következő albumát, az I Remember Yesterday címűt, aminek sajátos koncepciója volt: egyfajta stílusevolúciót akartak bemutatni rajta, külön-külön dalban megmutatva, hogyan nézne ki diszkó-csomagolásban a negyvenes, ötvenes, hatvanas évek, végül pedig az elképzelt jövő hangzása. Utóbbi dal lett a tényleg futurisztikus I Feel Love, aminek sikerében eleinte a készítők sem voltak biztosak, végül a számok meggyőzték őket: a brit kislemezlistán első, az amerikai Billboard Hot 100-on hatodik lett, a mérvadó Rolling Stone zenemagazin pedig minden idők 500 legjobb dala közé is beválogatta. A szuperdiszkóhimnusz hamar a meleg klubok egyik indulója, illetve számos későbbi house és techno úttörő múzsája lett.

Felejthető mozi, felejthetetlen filmzene: Last Dance (1978)

Donna hamarosan a filmvásznon is próbálkozott: a Végre péntek van! című vígjáték csúfos kudarcot vallott ugyan, és vele együtt az ő filmszakmai karrierjének is lőttek, de a mozihoz készült soundtrackre felénekelt Last Dance úgy tündökölt, hogy eleve sikerre volt ítélve. Akkorára, hogy azért még egy Oscar és egy Grammy is járt. A Love To Love You, Baby és az I Feel Love után ez lett Donna harmadik toptízes amerikai bombája.

Amit mindenki képes eldúdolni: Hot Stuff (1979)

1979-ben megjelent Donna duplalemeze, a Bad Girls, amin ő maga is belebújt a rosszlányszerepbe, fenntartva az általa valójában mindig is kényelmetlennek tartott “szenvedély nagyasszonya” figurát (amiért ekkortájt már kibontakozott nála a depresszió is, annak nyomán pedig a gyógyszerfüggőség). Az album azonban egész pályafutásának legkelendőbbje lett, világszerte megközelítőleg 4 millió példányban kelt el, ami talán annak is betudható, hogy Moroderrel és Bellottéval kicsit hátrahagyták a szigorúan vett diszkó képletét, és rockosabbra vették a figurát, ami az akkori trendekbe pont beletalált. Nem véletlenül ismeri szinte mindenki a Hot Stuffot.

Átigazolás után: Love Is In Control (1982)

A nyolcvanas évek hajnalán Summer úgy érezte, kezd kifulladni a diszkó, és más műfajokban is kipróbálná magát, aminek az eredménye a Casablanca Recordstól való távozás lett – egyenesen a Geffen kiadó tárt karjaiba, ami viszont egy igazi producer-nagyágyút, Quincy Jonest sorolta mellé, hogy együtt dolgozzanak. Az új kiadónál a kezdeti bénázást és nehéz egymásra találást követően a Donna Summer című 1982-es album végre célba talált, és olyan dalokat adott a világnak, mint ez a pattogós, népjóléti fanki.

Feminista favorit: She Works Hard For The Money (1983)

Időközben kiderült, hogy Summer előző szerződése szerint még lóg egy albummal a Casablancának, ezért ezt teljesíteni kellett – így született meg a She Works Hard For The Money, címadó dalával, ami afféle feminista himnuszként is bevonult a nagy daltörténelembe, főleg a záró képsorai révén. A hivatalos videóklippel kapcsolatos érdekesség, hogy afro-amerikai előadó előtte még nem kapott ilyen szintű “heavy rotation”-t (vagyis nagyon sűrű lejátszást) a Music Televisionben.

Az arannyá érett She Works Hard For The Money egyben Donna Summer fénykorának lezárását is jelentette. Ezután is voltak persze kevésbé jelentős diadalai, de a csatát már így is megnyerte a hetvenes években. Mindannyiunknak.

Nyugodjék Békében.

Claro Intellecto – Reform Club

A Mark Stewart néven anyakönyvezett producer a 2004-es, elektróval megtömködött Neurofibro, majd a techno mélyebb vizeire evező 2008-as Metanarrative című albuma után ismét négy év pauzát tartott a következőig. Érdemes volt várni, mert a Reform Club a korábbiaknál is egységesebb és kerekebb, olyan lemez, amit én is újból és újból elindítottam. Ha csak két jelzőt használhatnék rá, akkor az egyik a törékeny lenne: bár műfajilag technóról beszélünk, mindvégig kitüremkedik a sterilen piccegő cinek és a dombornyomott lábdobok közül egyfajta keresgélős, mélyen emberi elvágyódás; másrészt fegyelmezett is valamennyi zene, vagyis csak akkor bukkanak elő és tűnnek el hangok, amikor arra feltétlen szükség van. Legyen szó a lüktető hangfüggönyt előtérben lebegtető Blind Side-ról, a Scriptease misztikus éji álomutazásáról vagy a Second Blood-ról, ami 90 BPM-es hömpölygős áradásával ugyan sosem csendülne fel egy klubban, mégis az album egyik legerősebb darabja – a Reform Club hamisítatlan és hamisíthatatlan ékszere 2012 technójának. (10 / 8,7)

Dave Aju – Heirlooms

Marc Barrite a Dave Aju fedőnév sildje alól sem tagadhatná le san franciscói származását: olyan szokatlan, törzsies house zenéket ír, amik hajszál híján elcsöppennek a nyugati parti hőségtől. Eleve eredeti zenéi most még izgalmasabb kontextusba kerültek azzal, hogy alig egy hete megjelent albumán egykori megbecsült jazz-zenész apja emlékét állította középpontba – a lemez címe is “Örökség”. Ám mégse képzeljen ide senki lelombozott szintipöckölgetéseket, emberünk mindvégig egy gospelkórista felszabadultságával hajt fejet az inspiráló ős előtt: ugyan a megboldogult Joe Barrite trombitabetétei helyenként be-beköszönnek, a teljes lemezt a büszke utód életigenlése és vibráló hangszerelése fűti. A mindezt előrevetítő soulos, dalolós Rise-tól a To Be Free fekete párducosan mantrázó (“freedom is free of the need to be free”), de unalmassá egy másodpercig sem váló tízperces etűdjén át a szuperfanki Ms. Reposado-ig vagy az afrobeates Brown & Blue-ig egy olyan hanganyagot kapunk, amivel bárki könnyedén tud rezonálni – a zenék úgy játékosak, hogy közben megőrzik a komolyan vehetőségüket. A Heirlooms nem csak tavasszal, de az egész előttünk álló nyáron is jól hasznosítható lesz a hőhullámok mellé. (10 / 9,3)

Voices From The Lake – Voices From The Lake

Utaztatós lemez az olasz Donato Scaramuzzi és Giuseppe Tillieci párostól: koncepciója közelebb áll a mixlemezekéhez, mint a hagyományos szerzői albumokhoz, hiszen az egyes számok között nincsen elcsendesülés, éles váltás – egybefüggő, oszthatatlan folyamatzenével állunk szemben. Mégis eljutunk benne egyik helyről a másikra, miközben valahol ugyanott maradunk: a rejtélyes tónál, ami éli a saját életét, finoman kimért, nüansznyi változásokkal, mint egy valódi fauna. És tényleg mintha az éledező természet lüktetését hallanánk, David Attenborough szavait pedig megnyugtató zenévé szinkronizálták volna, amint a vörösszemű levelibéka tücsökvadászati módszereit magyarázza. Különösen érdekes tanulmány a lemezt akkor elkezdeni hallgatni, amikor korán ébredünk, mondjuk hat-hét magasságában, és van bő 72 percünk arra, hogy megfigyeljük, ahogy erre az aléfestésre felizzik körülöttünk a világ. De alkonyatba hajló napozásokhoz sem alkalmatlan. (10 / 7,7)

Kijött a lemezed, az “underground” szaklapok és zeneblogok nem is felejtettek el írni róla, ami nagy dolog. Mennyi munka van abban, hogy már jól cseng a neved külföldön?

Elég sok. De ennek hála az elmúlt pár évben már a zenének szentelem az időm nagy részét. Próbálok úgy tekinteni rá mint egy “munkára”, de inkább a bele fektetett időt nézve. A futószalagszerű zeneírás mondjuk nem is nekem való.

Mikor jött az áttörés, az első komolyabb elismerés, amikor érezted, hogy na, most kaptad el a hullámot?

Pár interjúban említettem a Mary Anne Hobbs és Skream kapcsolatot – az mindig is kiemelkedő állomás marad ezen a téren. Aztán talán az első Black Box release, ami egy Breakage remix-szel volt megtámogatva. Az a lemez nagyon sok emberhez eljutott, akik előtte sose hallottak rólam.

És most már nem is Magyarországon élsz. Miért pont a trip hop szülővárosának is tartott Bristolra esett a választás?

A közösség, a Black Box kiadó székhelye, és az ismerősök voltak főleg a döntő faktorok.
Maga a város is szuper, bárhova el lehet sétálni, ha jó idő van, ha pedig nem, akkor is csak pár buszmegállónyi távolságokról beszélünk. Ezen kívül szuper klubok vannak, pubok, éttermek, pörgés, és reptér is, ami számomra elég fontos.

Fotó: Hold It / Titch

Ha azt mondjuk, hogy London, vagy akár Bristol, akkor az lebeg a szemünk előtt, hogy ezek a klubélet non plus ultrái, ahol csak remegve és megszeppenve szabad átlépni a szórakozóhelyek küszöbét. Hogy néz ki ez valójában?

Az évek során elég jól kiforrt a partikultúra Angliában. Balhéval szinte még nem is találkoztam, és bár sokak szerint a kidobók bunkók, nekem sose volt semmi problémám velük. Dohányozni már egy ideje nem lehet a klubokban, ami rossz szellőzés mellett erős izzadságszagba megy át reggelre – ez mondjuk elég kellemetlen tud lenni.

Viszont nagyon sokan képben vannak a zenével, és azzal, hogy épp ki a vendég, mit játszik, miért játssza azt, és egyáltalán mi is az. Ez nagyon fel tudja dobni a hangulatot,
nincs sok telefonmutogatós számkérés, ha van, akkor meglepő módon témába vágó kérések vannak. Az is extra, hogy heti rendszerességgel fordulnak meg olyan nevek alig pár száz embernek, akiket külföldön legfeljebb komoly szervezést igénylő mega-raveken láthatunk.

Hogyan fogadták a dubstep szcéna helyi alakjai a magyar származásodat, amikor szóba került?

Talán ez nagyobb szenzáció volt 2007-2008 környékén mint ma lenne. Persze az elején mindenki kérdezgette, hogy hol is van, milyen az élet, hogy került oda ez a zene egyáltalán – mintha az internet nem is létezne Magyarországon. Viszont a közösség nagyon befogadó, soha nem éreztem a “nem vagy angol – mit akarsz itt” mentalitást, úgy érzem, nem panaszkodhatok.

Mit hallottak, mit gondolnak az ottaniak Budapestről?

A többség sajnos még mindig nem tudja elhelyezni a térképen. Aki igen, az általában vagy a Sziget fesztivállal köti össze, vagy volt már itt nyaralni. Természetesen még mindig Bukaresttel keverik, és néha még azon is meglepődnek, hogy EU-tagállam vagyunk. De nem érdemes ezen megsértődni, szerintem nagyjából egyik országról se tudnának többet mondani, ami nem közvetlen szomszéduk (ez általánosításnak tűnhet, de ez a tapasztalat).

Ugyanakkor mindenki érdeklődő – Amint meghallják, hogy mennyibe kerül egy korsó sör vagy egy havi lakbér, mindenki tátja a száját és rá is vágják, hogy látogatni szeretnének. Érdekes, hogy a nem-angolok szintjén ez mennyire máshogy néz ki: egy holland vagy akár egy finn szervező is rögtön mondta, hogy persze, Magyarország, Budapest, Ausztria mellett, gulyásleves, satöbbi.

Fotó: HVYW8S (Facebook)

A dubstep, mint fogalom nem úgy vonult be a szélesebb köztudatba, mint egy mély, sötét tónusú, visszafogott zenei műfaj – amiként ugye valójában indult cirka tíz éve -, hanem mint egy hatásvadász, csattogós zsibongás. Ez téged, aki még mindig hű maradt az eredeti hangzáshoz, hogyan érint?

Ez egy olyan dolog, amit vagy elfogad az ember, vagy ezen dühöng mindenféle online fórumokon reggeltől estig. Én is sajnálom, hogy a szakadék ekkora lett a “mainstream” és az “underground” között, de ez van. A közönség így is hálás, és ritkán bookolják (hívják el fellépni – a szerk.) az embert össze-vissza lineupokba, megvannak a lényegi törésvonalak, és egyre kevesebb olyan eset van, hogy az emberek nem arra számítanak, amire kifizetik a jegyet.

Hogyan készülsz a továbbiakban zsonglőrködni a DJ MADD névvel? A drum & basst már magad mögött hagytad, nem érzed, hogy hamarosan a dubstep kategóriája is túl szűkössé válik?

De igen, őszintén szólva amióta kijött az album azen gondolkodom, hogy merre tovább. Már most van egy másik albumra való kiadatlan dubstep zene, de nem látom értelmét magamat ismételni. Valószínűleg azok meg fognak maradni single megjelenéseknek, talán EP-nek, vagy maradnak a fiókban. Azért van már pár ötletem: A dub zene mindig érdekelt, mostanában írtam is elég sok dub / reggae – dubstep keverék zenét, de még nem vagyok biztos benne, hogy ezen a téren történik-e majd valami. Talán itt az idő kicsit kísérletezni, más tempókon probálkozni – még nagyon az elején van minden

Rengetegen próbálkoznak és próbálkoznak zeneírással Magyarországon, de nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy így megfogták az isten lábát. Mi a recept?

Nem is tudom. Talán jó időben jó helyen lenni, valamint nem várni a csodára, és hajtani a cél felé. Szerintem még mindig ott tart ez a zene, hogy ha valaki kitartó és jó, amit csinál, az előbb-utóbb meg fogja találni a helyét.

Sekélyestől a középszerűig húzódik az a skála, amin mozognak az énekesnő új lemezének dalai. Ami azért különösen szomorú, mert Madonna most már azt csinálhatna, amit csak akarna.

2010 decemberében az énekesnő a következőt posztolta a Facebookra: “Mozdulnom kell. Izzadnom kell. Új zenét kell csinálnom! Zenét, amire táncolni tudok.”

Akkor úgy tűnt, hiába a lányával közösen indított divatbiznisz és a filmrendezés, Madonnának még mindig ott viszket igazán, ahol a legtöbben várjuk tőle (a fülére gondolok). Mégis volt valami baljóslatú ebben a lelkesedésben – nem tudom, micsoda, talán az előző, 2008-as Hard Candy című albumának fájdalmas gyengélkedése mondatta ezt velem, talán a tény, hogy 120 millió dolláros szerződést kötött tíz évre előre a Live Nation koncertszervező mamutcéggel. Aztán nem foglalkoztam a kérdéssel, egészen mostanáig, amikor megjelent a nagyon várt új lemez – sorban a tizenkettedik.

Amit végighallgatva egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem: muszáj volt ezt? A lemez elejétől a végéig egy biztonsági játék, fényévekre mindenféle merészségtől vagy újítástól: zeneileg koherens ugyan, meg úgy szól, ahogy kell, de sem a kezdő Girl Gone Wild trendeknek megfeleltetett elkapós táncbombája, sem a Gang Bang dubstep-betéte nem ugrik ki a mai dance-pop mezőnyből. És a többi sem. Precíz minden keverés, aktuális minden megszólaltatott szintihang, kiegyensúlyozott minden dalszerkezet, csak éppen a lényeg, a karakteres dalok hiányoznak (na jó, az első sláger, a M.I.A.-val és Niki Minajjal előadott Give Me All Your Lovin jóindulattal még annak nevezhető, de ezen nagyot tol a két vendég is).

Nyögés lett az akarás vége, ráadásul eléggé látványos. És ebben nagy szerep jutott az érdektelen zenék mellett a szövegeknek is: nem tudom, mikor hallottam utoljára ennyi bugyuta klisét, tompa gagyogást egyetlen albumra zsúfolva.

A Turn Up The Radio-ban például sikerült hidegre szívnom a fogamat azokra az egymás után következő sorokra, hogy “It was time that I opened my eyes / I’m leaving the past behind / Nothing’s ever what it seems” (“Ideje volt felnyitnom a szemeimet / Magam mögött hagyom a múltat / Semmi sem az már, aminek látszik.”) És ez csak egy példa a közhelyparádéból. Tovább hangolja lefelé a benyomásokat a tény, hogy gyakran még őszintének sem hangoznak ezek a szövegek: a “drive, bitch!”-típusú, beleszarósságot üzenni akaró keménykedés nehezen befogadható egy 53 éves üzletasszonytól.

Bár nem mentik meg az albumot, vannak jó húzások. Ilyen az ütem nélküli, a verejtékszagú bulikirálynői szerepkört végre levetkező ballada, a Fallin Free, vagy az I’m A Sinner, amit régi producertársával, William Orbittal írt (az album többi, táncparkett-ostromlónak szánt darabját olyanok írták, mint Martin Solveig vagy a Bennassi-testvérek). És ha már itt tartunk, jegyezzük meg, hogy azt is, hogy az Orbittal közösen készített, 12 évvel ezelőtti (!) Ray Of Light haladó természetű, príma kis számai – mondjuk ez, ez és ez – csak még rosszabb színben tüntetik fel az MDNA-t. Mintha az akkori öntudatos, haladó nagyasszonyt az évek során tendenciózusan bedarálta volna a showbiz.

Sőt, talán el is hagyhatjuk a feltételes módot, ha figyelembe vesszük a már említett “szuperszerződést”, amit persze egy dörgedelmes turné követ. Nem nehéz kisakkozni, hogy erre mehet a játék, ezért nem képes már Madonna úgy diktálni, mint egykor, és ezért terhelhetjük őt jogosan a váddal, hogy miért nem önállósodott – az ő múltjával és vagyonával ezt bármikor megtehette volna.

Sajnálom a döntését és ezt a feleslegesen felületes ötven percet.
És akkor most vegyük elő újra a Ray Of Lightot.

(Értékelés: 10/5,5)

Ezt amúgy hétről-hétre mi is megkapjuk a szerkesztői levelesládánkba, de ezután örömmel és bűntudat nélkül kukázzuk az összes levelüket a spam könyvtárba. Szarunk a (belterjes) farmjukra, ha ilyen albumokkal találkozhatunk, mint ez itt:

Erik Sumo valójában a zenész Tövisházi Ambrus projektje, aki így nem ismeri a nevét, az ismerheti az Amorf Ördögökét, ugyanis az is hozzá tartozott szervesen. Igaz, annak a korszaknak már vége, az  ”élj a mának, ne a mamának, ments a vízből katicákat” sorokkal házaló, minden felelősséget nélkülöző, szinte infantilis sanzonos-reggis-kacatpopos játszadozás rendben volt a maga nemében, de ma már kissé meghaladott volna, ezt tudta ő is, abba is hagyta még időben (akinek hiányzik, az meg utóhatásait úgyis megtalálja az olyanokban, mint a Vad Fruttik meg a Magashegyi Underground).

Előkészítő lándzsatörés a két első lemezzel

Így aztán Tövisházi Ambrus végre új, komolyabb – de nem komolykodó – vizekre evezhetett. Erik Sumo már 2005-ös albumán fityiszt mutatott a magyar popzene megszokott, vagy túl plázásra plasztikázott, vagy túl tarisznyás-bölcsészes kliséinek, és valami egészen új, minőségorientált szegmensbe lőtte be magát (abba most ne menjünk bele, mennyire szomorú, hogy ezt külön ki kell emelnünk, mert hát szemet szúr, miközben külföldön ez a kiindulópont az alapvetés). Igaz, a My Rocky Mountain-en még felcsippenthető két ujjbeggyel egy kis kockásabroszos, pszeudobalkánias, meg egy kis belassulós bristoli cérnaszál, de még mindig bőven jobb volt mint bármi más, ami az elmúlt években popzene címén kijött. A következő, 2009-es nagy anyag, a Trouble Soup is maradt a könnyen fogyaszthatóság és a büszkén vállalható megoldások metszetén belül, amiből éppúgy kihallhatjuk a garázsrock dörzsölését, mint Mekk Elek hatását – de az már világossá vált, hogy az Erik Sumo a fasza, kísérletezni merő popzene mellett tört lándzsát.

2011 november 11-én, 11 óra 11 perckor aztán a zenekar a Recorder blogon debütáltatta legújabb vívmányát, a The Ice Tower című albumot. Lerántottuk, végighallgattuk, és azt gondoljuk, a címben foglalt kérdésre nem adható nemleges válasz.

http://www.youtube.com/watch?v=9rR-V2eRrb8

The Ice Tower: a zajra nevelés aljasul kidolgozott módszere

A kezdő és egyben címadó dal, a The Ice Tower a térben szépen szétterülő, komoly hangvételű énekkel nyit, ami egyszercsak magas röppályára vált, és kibontakozik egy világba kiáltó, jól eltalált és hamar a fülbe hamar mászó refrénben. Alig két perc elteltével máris sokkal felnőttebbnek tűnik a lemez elődeinél, és mintha az “I’m not playing games any more” sor is csak rájátszana erre – talán nem is annyira véletlenül, talán konkrét missziómeghatározásként állva a lemez legelején.

A Love You / Hate Myself szintén karakteres melódiákkal érkezik egy pszichedelikus csilingelés utáni letisztulást követően, és igyekszik keblére ölelni a könnyen beragadó dallamok híveit – bár itt ez már nem történik akkora elánnal, mint a nyitófelvételnél, de azért érezzük, hogy hat -, a Snake’s Eyes viszont villámgyorsan befészkelődik, és nem csak gondtalan vokáljaival, de a masírozós dobokra bónuszként rá-ráeresztett matrózos füttyszóval is. Hogy a soron következő Blood In The Lion’s Cage-ről a Franz Ferdinand ugrik be, az rikító jelzőfénye annak, hogy Ambrus jó sok kortárs nyugati pop (és indie, és folk)lemezt hallgathatott már meg az idők folyamán – nyilván nem véletlenül írt veretes írásokat, kritikákat korábban a Quartnak sem -, ez mind a dalok szerkezetében, a dallamkezelésben feltűnik, de még abban is, hogy helyenként szünet nélkül indulnak egymásra az egyes számok.

Saját tetőpontjára az I’m A Semmivel mászik fel az album, ami építkezését tekintve az Ice Towerhez hasonlít, bár annál lassabb, és mérsékelten katartikus a magas tartományban megülő refrén is, de ne aggódjunk, egy hallgatás után ennek is hamar bérelt páholya lesz a zenei memóriánkban (igen, összeget is tennénk rá). Igaz, a vége noisy csetepatéba fordul, de ekkorra már mindegy – úgy tűnik, a zajra nevelés aljasul kidolgozott módszerével állunk szemben.

Szép, tömény, ronda, angol, eszkimó, magyar, véres, vidám…

Apropó zörgő zaj és tiszta melódia: itt, a lemez közepén már észlelhetjük, hogy a kettő kézenfogva jár-kel az albumon. A Chains Of Love-ról például ha lefejtenénk az éneket, disszonáns gitárt, kulcscsörgést, torzulást, olajos kattogást, meg ugyancsak indusztriális zúgást találnánk, így egyben mégis az album egyik legkiemelkedőbb felvételével van dolgunk. De ne feledjük el mostoha módon az utolsó felvételeket sem, hiszen a Bleeding Dinosaur szerteszétfolyós, ünnepélyes szintetizátorpornójával, a Caipirinha pedig szándékoltan hamis összhangzatával bolondozza be magát a playlistünkre – már ha szeretjük a jó zenét.

A The Ice Tower jó zene, ráadásul úgy jó zene, hogy 39 perce során kiiktatja minden olyan kísérlet sikerét, ami megpróbálná az albumot elhelyezni a stílusok nagy koordinátarendszerében. “Szép, tömény, ronda, angol, eszkimó, magyar, véres, vidám, öngyilkos, csúszós, boldog, szerelmes és sötét” – írják a sajtóanyagban. Rálicitálni felesleges volna, úgyhogy maradjunk ennyiben, illetve annyiban is, hogy ez egyelőre 2011 legjobb magyar albuma.

Coldplay – Mylo Xyloto

Mindig is úgy voltam a Coldplay-jel, hogy oké, léteznek, nem különösebben érdekes, kenyérre kenhető, negédes, alternatívnak füllentett (a nagy átlagnak persze bőven az), gyakran idegesítő zenét játszanak, ami még éppen befér a kereskedelmi rádiók nem a nívóságról ismert palettájára, de ők legalább ahhoz képest még így is magasan nívósat alkotnak. Magamtól azonban sosem hallgattam meg egészében egy lemezüket sem – úgy döntöttem, az első alkalomra most, 11 évvel az első lemezük megjelenése után kerítek sort.

Főleg, miután megnéztem-hallgattam a Paradise című új daluk klippjét, ami mintha egy stadiont töltene ki a hangszerelésével, mégsem érzem egy pillanatra sem cikinek – a Coldplay mindig szeretett monumentálisan szólni, de itt egyszerűen nem rohannék ki a világból tőle. Hogy miért nem, arra a kérdésre a többi dalból is lassan megérkeznek a válaszok: mindenekelőtt azért, mert Chris Martin végre nem akarja teljeskörűen megmutatni, hányféleképpen tud énekelni, és viszonylag visszafogott marad a saját keretein belül, nincs az a koponyakaparó fejhang. Az Us Against The World dobmentes-gitározós, reggelikávés keltetőjével éppúgy nincs baj, mint a Charlie Brown kebelre ölelős emelkedettségével, és töltelékek akadnak ugyan, öröm hallani, hogy ez a szigorúan rádióbarátnak hitt zenekar mer és tud is - legnagyobb slágereit alapul véve – kísérletezni. És még egy, nem kevésbé fontos adalék: az album társproducere Brian Eno volt, akinek talán fontos szerepe lehetett mindebben. Ha marad ez az út, és a Coldplay végleg levetkőzik minden manírt, akkor tényleg eljuthat a nirvánába. De erre azért még edzeni kell.

(10 / 6,9)

Martyn – Ghost People

A holland Martijn Deijkers fél évtizedes karrierje ékes példája az egészséges zenei evolúciónak. Komor, stresszes drum & bass-szel kezdte, majd elhajlott az okosan szabdalt dubstepig, amibe fokozatosan egyre több house-orientált elem csúszott, mostanra pedig egy olyan hibrid állt össze mindebből, amilyet eddig nemigen csinált senki. 2009-es albumán, a Great Lengths címűn már régen meghaladta a dubstep nagyon zárt formáit, izgalmat csempészett a 140 BPM-be, helyenként kimondottan a táncparketteknek szánva azt.

Az új album, a Ghost People egyenesági leszármazott. A bevezető Love And Machines a tudományos szövegeiről ismert SpaceApe közreműködésével vegytiszta szintetizátorpornóval készíti elő a terepet, hogy a következő track, a Viper agyleszabást előlegezzen meg vadorzó bevezető hangjaival, amit végül mégsem tesz meg, lábdob híján nehéz is volna – Martyn ügyesen húzza a húzhatót, mindaddig, míg a Masks négynegyedei be nem döntik a falakat. A dubstep már csak a hátunkat lesi, ez itt egyértelmű hittétel a house műfaja mellett, és a folytatás sem tér le erről a vágányról: igaz, a Distortions már nem egyértelmű taktak, de mégis elektronikus tánczene, a kifejezés legnemesebb értelmében. Aztán jönnek a többiek, a gépies funkkal beoltott Popgun, a tuskó módon furmányos Ghost People és a szexi Twice As. A Bauplan egy Tron-szerű, ütemmentes átvezetővel nyugtat meg kicsit – fél óra csapatás után talán kell is egy viszkikóla már – De mindezt csak azért, hogy a Horror Vacui az eddigieket összegző, legvadabb dobolást mutassa be, amit csak technoügyben ki tud préselni magából a büszke hollandi. 46 percnyi misszióteljesítés: Martyn bemutatója arról, minek is kéne szólnia 2011-ben a klubokban. Van még kérdés? (10 / 8,6)

James Ferraro – Far Side Virtual

Képzeljük el: megyünk az utcán, hogy ergonomikus fémszálas öltönyünket a mosolyrobotok navigálta villámtisztítóba vigyük, miközben az utcát végig szegélyező monitorokból hibátlan fogsorú, de valójában nem létező reklámlányok csiripelik nekünk a személyre szabott üzeneteket. Otthon a tapssal elhúzott függöny az új szimulakrum-tabletta akciós ajánlatával üdvözöl, az esténket pedig sisakkal a fejünkön töltjük, valamilyen virtuális valóságban. A szomszéd szobában a gyerekünk iPad 23-mal a kezében már az igazak álmát alussza.

Hogy mi ez? Mondjuk nagyjából a jövő, amit a nyolcvanas években álmodtunk meg húsz évvel későbbre. Szinte már el is feledtük ezt az álmunkat, de szerencsére itt van James Ferraro, hogy felidézze: albuma olyan, mint egy soha véget nem érő reklámdemódal ebben a fátyolos, múltban érlelt disztópiában. Végig hallani rajta, hogy ezek a pilinckaszintis-windowshangos agymenések tehetségből születettek, ezt a tehetséget azonban Ferraro a fogyasztói társadalom és a mindent elöntő média cyberjátszótereként fogja fel, és átadja magát ennek a Felsőbb Anyagi Erőnek, belehelyezkedik a szórakoztatóipari droid szerepébe – és a helyzet az, hogy piszok jól csinálja. Ha egy fél milliméterrel is komolyabban venné magát, rögtön elkúrná, így viszont kapunk egy őrületes 45 percet, ami egyszerre nevettet és borzongat műanyagba csomagolt plázaérzelmeivel. Nem lepődnénk meg, ha Ferraro valójában maga az álnok Joker lenne, aki két tömegmészárlás közben belekóstolt a zeneírásba is. (10 / 7,2)

Arcburkoló hajloboncok és kihúzott szemek, torzított-torokköszörülő énekek, szörfösen hektikus gitárok, és Hasfelmetsző Jack, aki éjszaka lecsap a sötét sikátorban. A The Horrors úgy határozta meg magát első, 2007-es lemezén (Strange House), mint akik B-kategóriás zombikultfilmeken nevelkedtek, és nem is volt rossz ez a gótikusnak szánt garázsrock, sőt, kifejezetten fasza lemezre sikeredett, a kérdés inkább abban jelentkezett, mihez kezdenek majd a csak egyszer működő vadóckodás és a maguk körül korbácsolt hype után. Nos, két évvel később létrehozták következő lemezüket, a Primary Colourst, amiben még zilált a hangszerelés, de meglepően lassabb a tempó, kevésbé rikácsol az ének, és nem szikrázik már, ám jobban előtérben van a billentyű. A záró, monumentális A Sea Within A Sea ráadásul eléggé a fotelben ragasztva hagyta az embert, gyakorlatilag megterítve az idén júliusban megjelent, harmadik albumnak, a Skyingnak.

Ezen a kezdő Changing The Raint már egy megkomolyodott zenekar játssza, aminek frontembere, Faris Badwan most nem azzal foglalatoskodik, hogy eltöresse az orrát a színpadon egy gitárnyakkal, hanem hogy feltárja a gyengeségeit is, a korai artikulálatlan hebrencskedést érzékeny énekre cserélve. Az egyetlen hátulütő már a második számnál (You Said) előjön: olykor elkalandozik a figyelem, hatásvadászat helyett ugyanis sűrű folyamatzene csörgedez, mégis, ahogy a Wild Eyed dreampopos felszínén tompán lebeg az ének, az könyörtelenül eladja az albumot, közvetlenül a Still Life egyszarvúkat lassúzásra perdítő szintijei után és a Moving Further Away már-már diszkósan húzott kezdete előtt. (10 / 7,3)

Jay-Z & Kanye West: Watch the Throne

Két titán összelapátol egy közös albumot, amire a gazdag feketék elitligájának trónján csücsülve szükségük sem lenne, de megcsinálják hobbiból – na az ilyenekből szoktak kisülni a kellemetlen pillanatok. De nem ebben az esetben. Kanye West lemezein – a legutóbbi My Beautiful Dark Twisted Fantasy címűn különösen – úgy viselkedik, mintha egyenesen az Édenkertből reppelne és írná zenéit, de ez a fennhéjázás valamilyen felfoghatatlan módon nem zavar meg minket abban, hogy önfeledten fürdőzzünk az általa kínált optimista hullámverésben. Jay-Z legutóbb a nem rossz, de nem is kiemelkedő Blueprint 3-at hozta össze büszke multimilliárdosként, nem feledve, honnan indult, de közben bevallottan nem is tépi a száját arról, hogy így a gettó meg úgy.

A kiindulópontok itt összeérnek: elértünk már mindent amit lehet, és igen, arról reppelünk, hogyan húznak el felettünk a privát jetek, meg hogy nem gond eltöltenünk hat napot a méregdrága párizsi Le Meurice-ben, de mindeközben nem feledkezünk meg arról, honnan jöttünk, és még egy kis önkritikát is gyakorlunk a hőlégballon méretű egónk árnyékában is. A reppek tobzódnak a kreatív utalásokban, egyik kedvencünk Jiggától a “When you Earnhart as me eventually you hit a big wall”, utalva a halálos balesetet szenvedett Nascar-pilóta nyomán arra, hogy csínján a pénzkereséssel (earn hard), mert a végén mi is falnak ütközhetünk. Ilyen rafkós szövegekből van még egy hegynyi, ha egyenként akarnánk megfejteni őket, akkor ide kattintsunk. A zenék is amennyire poposak – kitűnő videóval megtámogatott minimálfunk beattől a stadionos, de nem ostoba dubstepig -, olyannyira finom megoldásokkal operálnak, miközben az egész album kifejezetten felemelő hangulatú: nagyra tör, és el is jut odáig. Ha képesek vagyunk elvonatkoztatni a gyémántkaróra-villogtatástól, akkor egészen kellemes nyári szórakozásban lehet részünk – kivéve a négy, gyengébb bónusztrekket, ami sajnos lelapítja az összhatást. (10 / 7,1)

Shlohmo – Bad Vibes

Egyre kevésbé lepődünk meg azon, hogy egyre korábban érnek a zenei géniuszok, érdemes is most már végérvényesen megbarátkozni a gondolattal, hogy a manapság rügybe pattanó generációk már nem a lázadó underground részeként, hanem teljes természetességgel élik meg a gépekkel készített zene létezését. A los angelesi Henry Laufer, azaz Shlohmo is mindössze 21 éves, de máris azok között köszönthetjük, akik új értelmet kölcsönöznek az absztrakt hip hopnak, vagy még inkább “huszonegyedik századosítják” azt. Mondjuk ez nála nem is meglepő, hiszen DJ Shadow-n és Amon Tobinon nőtt fel, és még tinédzserként rákapott Flying Lotusra, illetve fedezte fel barátaival a helyi Low End Theory klubot.

Augusztus elején megjelent második albumán folytatja, amit a Shlomoshun Deluxe-on elkezdett, lassú fordulatszámon és borzasztóan kifinomult választékossággal: filmszerű, piszkos textúrákat, klikkelő-sercenő foszlányokat, funky pötyögtetést terel egy karámba, hogy a végeredményben aztán előszeretettel hemperegjen meg lomhán a audiofetisiszta, a megsárgult falevelekkel együtt. A Bad Vibes ugyanis őszies lemeznek íródott: a nap sugarai már füstösen haloványak, cipőtalpunk alatt roszog az avar, csakúgy, mint a pergők helyére került hangok a Same Time-ban, az ereszből pedig úgy hullanak a cseppek, mint a Big Feelingsben. Lélekölően hosszú vonatutakra, világból kiesésre, kapucnis időben hazafelé bandukolásra megszerkesztett lemez ez, arra viszont az egyik legjobb. (10 / 8,2)

Mégpedig Pangaea és Ben UFO egy-egy szettjével. Kettejükről annyit érdemes tudni, hogy még csak húszas éveik elejét tapossák, csakúgy mint Ramadanman, mégis hármójukhoz kötődik az egyik legfrissebb hangvételű zenékkel zsonglőrködő kiadó, a Hessle Audio. Ha a közösen ápolt megközelítést műfajilag definiálni kellene, akkor valami ilyesmi: a dubstep zárt világát szabotáló, azt megugró, táncosabb és egyben futurisztikusabb dimenzió. Az A38 hajón a két említett ifiúr inkább a táncosabb pengét élezte, egészen a technóig merészkedve, ahogyan az alábbi rövid videónkból kiderül.

A Decknology-t, mint a legújszerűbb basszus-zenéket felvonultató partiszériát egyébként a budapesti éjszakában már oly sokszor bizonyított Bladerunnaz szervezői lehelték világra – olyan előadókkal kínálva meg a fogékonyakat, mint Daedelus, Tokimonsta, Jackmaster, Girl Unit, Appleblim vagy Blue Daisy -, de úgy tudjuk, ezzel semmi nem ért véget: Budapest Bass Music néven tovább folytatódik a menetelés, csak éppen ritkábban, viszont hétvégén és más helyszínen.

Van ez az énekesnő, aki a klippjében társasjátékozik a palijával, zoknik ölelkeznek, a zene meg olyan kis vidámocska, azt gondoltuk hát, ez nem az a típusú délutáni koncert lesz, ami nagyon sok gondolatunkat leköti. Érdekes módon ennek mégis pont a fordítottja állt elő: Kate Nash kapcsán jó sokat lehet agyalni a látottakon és a hallottakon egyaránt, de lehet, hogy ezek a kérdőjelek nem véletlenek, és éppen a látottak-hallottak árnyalására szolgálnak. Ha ez így van, akkor egy szofisztikált zsenivel van dolgunk, de ha nem, akkor viszont nehezen értünk néhány dolgot.

Először is, a színpadon egy olyan nő áll, aki tógaszerű, fekete-fehér lebernyegével és Szörnyella de frászosan festett hajzatával úgy tűnik, mint aki mindenáron egy Tim Burton-filmben akar szerepelni, de ahhoz túlságosan törékeny (ez rímelhet is az életére, hiszen a színészet volt első nagy szerelme, csak nem vették fel a kiszemelt bristoli színésziskolába, és pár napra rá még egy lépcsőn legurulva a lábát is lezúzta – ekkor, ágyhoz kötve kezdett dalokat farigcsálni). Nem tudunk attól elvonatkoztatni, hogy felettébb slamposan néz ki, ráadásként még azokat a zenekartag csajokat is átszúrt szívecskés pólóba öltöztették, akik legalább kinézhetnének valahogy. És akkor van még a színházi sminkasztalos izzósorra emlékeztető, szintén kislányos giccsbe forduló pult, amögött foglal helyet a szintetizátor.

“Szeretem a buborékot”
Ehhez jön hozzá a zene, ami bohókás-poprockos, semmi olyasmi, ami kizökkentene, Kate viselkedése pedig mint egy felnőni képtelen tinié: a nyelvét nyújtogatja, grimaszol, majd kiszól a közönségbe egy buborékfújkáló lányhoz, hogy “i like bubbles.” Még a hangulatváltások is kamaszosak: kedves vagyok, kemény vagyok, kedves vagyok, kemény vagyok, most kicsit cincogok, aztán megpróbálom jobban kiereszteni a nádszálvékony hangomat – sőt, még egy céltudatos fiút is felengedek a színpadra, mellkasán egy “gyere hozzám feleségül” felirattal, és hagyom, hogy leheveredjen mellém és onnan nézze a koncertet, miközben én zavarodottan vihogva próbálom elénekelni a legnagyobb slágeremet.

A koncert végére ér el a megvilágosodás, hogy a naivitás sokkal inkább őszinteség, az amatőrizmusnak tűnő pillanatok meg egy halálosan nyugodt lány közvetlen megnyilatkozásai, és akármerre is nézünk, embereket látunk teli arccal mosolyogni előrefele. Lehet, és talán Lily Allennek lesz igaza, aki azt mondta, hogy belőle lehet még nagy durranás. Ha a rock & roll nem is, a szeretet úgyis kirúgja a ház oldalát.

A Kaiser Chiefs az a zenekar, amit nem nagyon tudnánk elképzelni más helyszíneken, mint baszomnagy stadionok vagy fesztiválok központi színpadjai: britek, gitároznak, dúdolható slágereket írnak, és jó hangosan tudják azokat előadni, szombat esti sörfröcsköléshez mást nem is kívánhat a nép.

Helyesen hozták az elvárhatót: biztos kezdés az Everyday I Love You Less And Less-szel, majd sorban csorog a többi sláger, így például a mindig felemelő Ruby, az Everything Is Average Nowadays, vagy az I Predict a Riot, aminek egyszerűen lehetetlen nem végigkiabálni a refrénjét. Ugyan én nem tudok elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy Ricky Wilson frontember valami miatt nem egy rokonszenves figura – és mindenekelőtt nem azért, mert három éve ugyanezen a színpadon Bukarestet sikerült üdvözölnie -, de ezzel együtt azt kell mondjam: így kell koncertet adni.

(További fotók a szombat estéről a képekre kattintva.)