A nárcisztikusságáról, bőrszoknyájáról, arcoskodásairól és kirohanásairól híres (legutóbb egy közlekedési tábla lefejelése után rontott neki egy paparazzónak) sztárrepper, Kanye West úgy döntött, hogy péntek estétől kezdve utcai gerillakampánnyal fog hátszelet legújabb számának, a New Slaves-nek vitorlájába.

Ehhez annyit tett – vagyis nem ő, hanem a stábja -, hogy a világ 66 különböző pontján házfalakra kezdte vetíteni az új dalt, Sydneytől Párizson át Los Angelesig, az egyes helyszínekhez pedig még térkép is készült, ami kikerült az oldalára. Valószínűleg biztosra vette, hogy a dühös, politizáló hangvétel, amit megüt (“vannak vezetők és követőik, de én inkább leszek egy fasz, mint az, aki benyeli”) jobban mutat, ha az utca embere hallhatja először. Minket azonban nem ez hökkentett meg, hanem az, ami valójában bármelyik magyar ember ingerküszöbét megugorja: Kanye ugyanis a szám végén konkrétan az Omega Gyöngyhajú Lányának alapjaira áll neki dalolászni.

Itt van egy rövid videó, a 38. másodperctől tessék figyelni:

A Tízezer Lépés című albumról származó sláger a magyar zenetörténelem egyik legismertebbje, szinte mindenki ismeri a dallamát, ami annyira népszerűnek bizonyult, hogy számtalan feldolgozást megért, a Scorpions ismert fütyülős-lassúzós darabján át egészen a Kozmix happy hardcore veretéséig. De mi most adjuk meg a kreditet a dalt jegyző Presser Gábornak (és a szövegíró Adamis Annának), és jöjjön az eredeti:

Jó egy hónapja külön bejegyzést szenteltünk annak a példaértékűen profi kampánynak, amivel a fémfejű páros, a Daft Punk felkorbácsolta az érdeklődést negyedik stúdiólemeze iránt, de úgy, hogy ne csak a nagy mértékadó orgánumok, de még a legmarginálisabb zeneblogok se mulasszák el, hogy említést tegyenek róla. Aminek megvolt a maga oka: nyolc évnyi új nagylemez nélkül maradás nem kevés, és bár a nevük ennyi idő alatt sem kopott el, nyilván nem akarták a véletlenre hagyni a Nagy Visszatérést.

Ráadásul egy újfajta ethoszt (vagy csak jól hangzó koncepciót) is kidolgoztak, ami valahogy úgy hangzik, hogy a mai elektronikus tánczene beleragadt a komfortzónájába, ők meg ráuntak kicsit a robotpilótázásra, ezért megpróbálnak olyan dalokat írni, mint eddig, csak gépek helyett valódi hangszerekkel. Az első elhullajtott zenemorzsák ezt alá is húzták, meg Nile Rodgers vendégszerepeltetése is, aki a 70-es évek közepén megszületett diszkófunk formáció, a Chic alapítója volt.

És a Daft Punk a sok időhúzás után a minap kijött egy utolsó nagy izgatással, ezzel a videóval, amiben a két főszereplő saját maga csomagolja ki a saját albumát:

Aztán a videó után nem sokkal végighallgathatóvá tették a Random Access Memories című legfrissebb stúdióalbumot itt (iTunes szükséges hozzá). Többmillió embertársammal egyetemben kaptam az alkalmon, és végig is mentem az egy és negyed órán, hosszú munkanap után egy forgószékbe belenyugodva, elfüggönyözve, amikor a fél ország már a párnájába temetkezett.

Megszólalt a Give Life Back to Music, ünnepélyesen, grandiózus elánnal, hogy egy groovy diszkómenetbe kapcsoljon, pont úgy, ahogy azt a heteken át az orrunk előtt húzogatott mézesmadzag sejtette: tényleg nem csattog semmilyen dobgép, hanem igazi tamok pufognak, nem digitális, hanem hús-vér-réz cintányér cicereg, uralkodik a gitár, az analóg szájcsővokóder pedig máris tündököl. Vérbeli mission statement, még kedvet is csinál, csak éppen az elkövetkező percekben a magasra srófolt elvárásaink maradnak beteljesületlenül. A visszafogottan döngicsélő második trekket, a The Game Of Love-ot betudjuk átvezetésnek, de a csodálatos I Feel Love-ot megíró Giorgio Moroder karriermonológjával megtoldott harmadiknál már ágaskodik a szemöldök: tényleg csak egy ilyen sztenderd, feledhető italodiszkót sikerült kipréselniük magukból? Fantasztikus, hogy halljuk beszélni az élő legendát, de ez önmagában nem fog bearanyozni egy zenét.

Haladunk tovább felemás érzésekkel, amik a továbbiakban sem csillapodnak. A Strokes-frontember Julian Casablancasszal rögzített dal úgy repül el, hogy alig emlékszünk rá, hogy aztán jöjjön az első Pharrell-vendégszerep a Lose Yourself to Dance-ben, aminél már majdnem meggyőznénk magunkat, de valahogy nem sikerül. Az amúgy tényleg remekbeszabott Get Luckynál már egyenesen azt érezzük, hogy míg ezt akár emlegethetjük is még a nyár slágereként, a komplett album még az év lemezei közé sem fog nagyon beférni.

Mert a riffek, futamok, basszusok, amiket hallok, akár még a szombathelyi Lamantin Jazzfesztivál kora délutáni matinéjában is visszaköszönhetnének, amikor a zenészek éppen ráunnak a szinkópákra, és egy kicsit játszogatni támad kedvük. Bármelyik, akár magyar fanki-szessön-bárzenekar eljátssza ezeket a témákat. Vagy, ha úgy tetszik: az eszközkészletből, amivel az album dolgozik, jóval többet ki lehetett volna hozni, mégiscsak van itt moduláris szinti, élő hangszerek, régi típusú vokóderek, ezekből tényleg létrejöhetett volna az év pukkanása.

És nem az a baj, hogy nem partilemez lett a Random Access Memories. Hanem hogy a lassú törekvések is éppannyira ötlettelenek, mint a táncosabbak – pár kivételt leszámítva, mert a Motherboard elúszása, vagy a két zárószám, a messze kicsúcsosodó, Panda Bearrel felvett Doin’ It Right és a Contact tényleg jók. Mintha a robotfejűek egy óra múlva ébredtek volna fel, de akkor, amikor már nem sok esélyük maradt bizonyítani, a vonat már elment.

Nem rossz lemez ez a negyedik, és kétségkívül jobb, mint az előző kettő elherétlenedett album, a Discovery és a Human After All. És biztosan remek háttéralap, amikor zúg le az ember a Balatonra. Viszont süt belőle a ki nem aknázott potenciál, ami miatt nemhogy mérföldkőként nem fogjuk emlegetni, de egy útjelzőtáblaként sem.

James Blake még mindig mindössze 24 éves, de a világ legszőrösebb szívű zenekritikusai is térdre borultak a báránylelkű angol zenész-dalszerző három évvel ezelőtti debütalbuma előtt. Nem véletlenül, és itt most magyarázzuk is meg kicsit a címet: emberünk ugyanis a manapság legtrendibb elektronikus zenei műfaj, a dubstep felől érkezett, ami azonban az elmúlt években kissé kifordult eredeti önmagából: pont ő volt az, aki szóvá tette egy 2011-es interjúban, hogy a stílus sajnos már arról szól, hogy ki tudja a legmocskosabban vartyogó basszusokat létrehozni, és ezzel egy pisilőverseny szintjére silányult (azt is mondta, nem említ neveket, de nyilván Skrillexre és társaira gondolt).

És most itt az új albuma, az Overgrown, ami nem csak megmutatja, hogy lehet ezt máshogy is csinálni, de megáll a talpán összehasonlítások nélkül is, sőt, úgy áll csak meg igazán – ugyanis nem fogható semmi eddigihez, mármint ami a lassú digitális zenék és férfivokálok összetalálkozását illeti.

A kezdő, címadó dalban már le is fekteti ars poeticáját: “nem akarok csillag lenni, hanem inkább egy kavics a parton” – ennél kerekebben nem is lehetne verbalizálni azt, hogy Blake nem akar hatásvadászni azonnal célba találó, de személytelen és kiüresedett zenei eszközökkel, és ebből a szempontból egy igazi 21. századi renegát, aki a döngölő lábdobok és vijjogó effektek korában is a finom, emelkedett megoldásokhoz ragaszkodik.

Az a hallgató viszont, aki képes és hajlandó átadni magát ezeknek a finom megoldásoknak, biztosan maradandó élménnyel fog gyarapodni. James Blake hidegen sepregető dobjai, gépies cinjei és a dubstepes múltból átmentett, nagy tereket betöltő, zengő basszusok mellé saját hangjának már-már földöntúli és melengető törékenységét, meg persze saját kezű zongorozásait hozza ellenpontozásként, ami így egyben mégis passzol, és csodálatosan egyedi eleggyé áll össze – ami csak abból az emberből nem vált ki biokémiai reakciókat (érzelmeket), akinek a szívét márványból faragták ki. De hát ilyen meg nincs, úgyhogy ez az album mindenképpen hat.

Már az első, 2010-es lemeze is meghatározó darabja volt annak az évnek, a maga lecsupaszított, szellős, klasszikus zenei mintákat sem nélkülöző minimalista souljával, új albumán viszont kijjebb tolja saját, kisherceg-szerű birodalmának határait. A zenélő-daloló Blake további textúrákat próbálgat, a Voyeur például lassú, merengő kezdése után egy kolompos-pumpálós (persze azért visszafogott) technólénnyé fejlődik, míg az A Take A Fall For Me a Wu-Tang géniusz RZA-t vonja be vendégként. Sosem gondolná az ember, hogy ezek közé a lírai töprengések közé befér a rap műfaja, pedig mégis: ha a hiphop-alap is Blake-nyelven íródik, akkor úgy tűnik, ez sem akadály.

És akkor itt van még az albumról kihozott első kislemezdal, a Retrograde is, ami már nem csak dalként, de hivatalos videoklipjével is közelebb rak minket a Blake-megfejtéshez: űrhöz kapcsolódó, de egyben emberi kapcsolatokat is érintő (ám válaszokat szándékosan nem adó) témájával olyan nemrég forgatott sci-fiket juttat eszünkbe, mint a Felettünk a Föld vagy a Melankólia. Késő este érdemes nézni:

Az mondjuk nem is vitatható, hogy Blake is egy külön bolygó, ami még a saját felfedezésére is vár. Félúton van a húsz és a harminc között, szóval ideje annyi van még, mint a Földközi-tenger, ráadásul képessége is – arra, hogy egyszer majd olyan időtlen nagyságok között emlegethessük, mint mondjuk David Bowie vagy Morrissey. Addig is hallgassuk az Overgrownt magányos vagy éppen összekapaszkodós éjszakákon, ablakon kibambulós utazásokhoz, vagy ha már itt a nyár, akkor testet ernyesztő napozásokhoz, hogy legalább a szív dolgozzon. Mert fog, ezt már most jelezzük.

Az angol származású Brian Enót a főként ütemek nélküli, inkább csak lebegő hangszőnyegekről szóló ambient műfaj atyjaként szokás ismerni, aki azonban nem csak ezekkel a valóságból kiszakító kollázsaival járult hozzá a kortárs könnyűzene fejlődéséhez, de segített lemezeket készíteni a Talking Headsnek, a Depeche Mode-nak, David Bowie-nak és a U2-nak is – és nem túlzás az egyik legnagyobb hatású művészként emlegetni, akitől ezrek merítettek. Sőt, őt kérték fel még arra is, hogy készítsen egy hat másodperces indítóhangot a Windows 95-nek – ez lett belőle.

Ezeken, illetve irdatlan sok saját albumán kívül írt már olyan okoskütyüs programokat is, amik véletlenszerű audiovizuális installációkat generálnak, vagyis sosem lehet tudni előre, hogy a következő pillanatban éppen hogyan fognak csilingelni a hangok az iPhone-ból, sosem ismétlődik egyetlen zenei motívum sem. Apple-készülék tulajdonosok itt találnak tőle egy másik zseniális alkalmazást is, ami működés közben így néz ki:

Nem véletlenül nevezik a 64 éves zenészt rendkívül találóan “szónikus tájépítésznek” is, és talán az sem véletlen, hogy egy sebész, miután azt tapasztalta, hogy a mindig nyugtalan anyósa mennyire lecsillapodott, amikor a Brighton fesztiválon meghallotta Eno egyik installációját, rájött: ezek a nyugtató hömpölygések akár a páciensei előnyére is válhatnak.

Az eredmény: egy különszoba az Anglia déli partjainál található Montefiore magánkórházban, ahol a betegek “gondolkodhatnak, mérlegelhetnek, vagy egyszerűen csak relaxálhatnak.” A nyugtató környezetet fények és hangok jelentik, és a remények szerint ezek segítenek abban is, hogy a kórház lakói úgy érezzék: ők maguk is szervesen hozzájárulnak a saját gyógyulásukhoz, ha alkalomadtán beülnek ide. Sőt, állítólag már több építész is érdeklődik az audiovizuális terem iránt, szóval ha minden jól megy, akkor nem ez lesz az utolsó kórház, ahol Brian Eno kamatoztathatja tehetségét. Ő maga egyébként azt nyilatkozta a projektről: “Egy természetes lépésnek tűnt ez részemről, hiszen évek óta játszadozom a funckionális zene gondolatával.”

És ha már ennyit beszéltünk róla, álljon itt néhány hosszabb műve, hátha valaki már most kipróbálná a zene általi, engesztelő jellegű hangulati befolyásolódást.

Brian Eno – Ambient 1: Music For Airports (1978, teljes album):

Brian Eno – Apollo: Atmospheres and Soundtracks (1983, teljes album):

Brian Eno – The Shutov Assembly (1992, teljes album):

Brian Eno – Lux (2012, részlet):

Blogunk nyomon követőinek aligha kell definiálni, mit jelent az a két szó, hogy Daft Punk – de aki mégsem ismerné őket, annak dióhéjban annyi: a 21. század egyik legjobban csengő nevű, mondhatni nehézbombázó kategóriás elektronikus formációjáról beszélünk, két franciáról, akikért a legnagyobb fesztiválszervezők kapálóznak, és ha sikerrel járnak, akkor meg tízezrek passzírózódnak a kordonok elé, hogy lássák őket. Szeretnek továbbá csillogóan monumentális díszletek között fellépni, miközben ők maguk egy-egy emblematikus robotmaszkban állnak be a pultba (és általában is ebben mutatkoznak), és ők voltak azok, akik a rádiók által egy időben pépesre játszott Around The World mögött állnak, illetve ők írták meg a soundtracket a 2010-es Tron: Örökség című filmhez is.

Nem feledendő azonban, hogy a szupesztárok is underground ügyeskedőkként indultak – igaz, debütáló lemezüket, az 1997-es Homeworkot sajnos már csak kevesen ismerik, annak ellenére, hogy enélkül ma sehol nem lennének, ez katapultálta őket a listák tetejére, egy karcos és karakteres darab, ami vitán felül máig a legjobb stúdiólemezük. Ez azonban (mármint hogy ez a legjobb albumuk) még ebben az évben megváltozhat: tavaly óta szivárognak, csordogálnak, csöpörésznek az információmorzsák arról, hogy 2013-ban jön az új, szám szerint negyedik nagylemez – és úgy néz ki, hogy valami merőben újjal készülnek az emberszerű androidok.

És ezt nagyon ravaszdi módon készítették elő: március 2-án robbantottak bombát, de meglepő módon nem az interneten, hanem a tévében, a népszerű amerikai Saturday Night Live showműsorban. Ezt a rövidke szpot ment le ugyanis a reklámok között:

Hogy micsoda? Hetvenes évekbeli funk? Gitár és puha dobok? Semmi szinti? A minivideóból semmi nem derült még ki, de aztán, mielőtt még mindenki szétrepedt volna a kíváncsiságtól, bedobtak egy hosszabb mozgóképes mézesmadzagot a most is zajló Coachella fesztiválon. Ezt látták a fesztiválozók:

Úgy van, Pharrell Williams énekel! Sőt, a az egykori diszkófunk-legenda Nile Rodgers gitározik (a Chicből, vagyis abból a zenekarból, aminek ezt a slágert is köszönhette a világ), mondjuk róla már eddig is lehetett tudni, hogy lesz valami köze az új hanganyaghoz, de ez így egyben már nem csak szimplán kegyetlenül slágergyanúsnak tetszik, de az év slágerének is. Egyelőre.

Na de mi világlik ki mindebből, a tévés és fesztiválos reklámból, amik teljesen ellentmondanak annak, ahogyan manapság a zenészek futtatni szokták magukat – hiszen nem online csatornákon jelentek meg? Mit jelent a klasszikus hangszerelés, a diszkó fénykorába visszakacsintás? Erre a válaszokat maga Thomas Bangalter, a Daft Punk fele adta meg a Rolling Stone Magazinnak adott interjújában, amiben közölte: ”azt akartuk megvalósítani, amit eddig gépekkel és szemplerekkel – de most gépek helyett emberekkel.” És hozzátette, hogy az album 13 száma közül mindössze kettőben használtak dobgépet, és menő stúdiótechnika helyett vintage vokódereket küldtek harcba, hogy még a roboténekek és emberien hangozzanak. Guy-Manuel, a páratlan páros másik fele meg azt közölte: “Nem arról van szó, hogy nem tudunk csinálni valami őrült, futurisztikusan hangzó cuccot, de most a múlttal akartunk játszani.”

Vagyis ráuntak kicsit az elektronikus zenére, illetve inkább arra, ahogy az interjúban is kifejezték, hogy a műfaj belesüppedt a maga komfortzónájába. Ezért a visszatalálás a hetvenes-nyolcvanas évekhez, és ezért a rafkós promóció, ami elsősorban nem az interneten folyt, hanem élő, tradicionálisabb eszközökkel – ilyet eddig csak kevesen vállaltak be (persze nekik azért könnyű a dolguk, mert egy sóhajtásukra is felkapja a fejét a popzenei világsajtó).

Mindenesetre várjuk, mi sül ki ebből végül, mert ha a Random Access Memories című, májusban megjelenő új lemez képes tartani ezt a színvonalat, ami a fenti daldarabkából sugárzik, akkor bizony az év lemezével állunk szemben. Májusban minden kiderül.

A világot persze 2013-ban sem sikerül megváltani, hiszen amíg lesznek BMW-kulcs csörgető, az iskolapad helyett a lakótelepi betonpingpongasztalt koptató gyurmagyőzők, addig sajnos lesz hülyeteknó is. Örömre viszont van ok, hiszen idén Zamárdiba elhozzák például a hihetetlenül termékeny Scubát, aki a dubstepből gondolkozott tovább, és hozott létre annak talapzatán egy egészen elképesztően “intelligens”, mégis táncolható, organikus zenei világot. Ennek egyik darabja 2010-ből:

Szintén ajánljuk a menüből a hamburgi DJ Koze nevét, aki sok, hozzá hasonlóan befutott pályatársával hasonlóan a hip-hop felől közelített az elektronikához, amióta viszont megérkezett, ontja magából az agyafúrt, itallocsolós, mokány kis technókat. Ha a német klubokban odavannak érte, mi mi mást tehetnénk?

Todd Terjét is érdemes felírni az egyéni programnaptárba, már amennyiben bírjuk, ha egy skandináv vállaltan excentrikusabb anyagokat gyárt, mint északi pályatársai. Mivel ő a nu disco egyik kitüntetett figurája, ezért az excentrikusságot ebben a kontextusban szíveskedjük érteni: igazi szexi és tömény dizsi várható tőle. Meg nyilván ez a dal, amit tavaly egy csomó dance-magazin az év klubhimnuszának választott:

De aminek igazán örülünk (és annyira szívesen leírnánk, hogy feltörő kosként repesztettük meg a mennyezetet egy ugrással, de hát nem így volt, viszont tényleg berobbantak a pupilláink), az a nem annyira kurta, de mindenképpen furcsa, ám nehezen ellenállható elektronikákkal házaló angol Kieran Hebden, vagyis Four Tet. Bár nagyjából lehetetlen őt helyrerakni műfajilag, mert mint sok fasza ötleteket magából ontó géniusz, ő is egy saját kis dimenziót teremtett, az viszont tudható, hogy ez mi mindenből épül fel: füstös jazzből, hiphopból, posztrockból, kísérleti-analóg zenékből és merő pszichedeliából (igaz, utóbbi munkái már erős house-behatásokkal is operálnak).

Külön öröm, hogy a sajtóanyagban a Balaton Sound-szervezők finoman elrejtettek egy gyűszűnyi maró gúnyt is, amit a hurkanyakú veretőkatonákat címeztek, hiszen ezt írják: “hihetetlenül izgalmas, összetett és egyedülálló zenei világával csupán a felszínes hallgatás révén nem könnyű azonosulni.” És tényleg! A továbbiakban mutatunk videón két saját Four Tet-szerzeményt a táncosabb darabok közül, meg egy két órás, fantasztikusan elborult és szétcsavart mixet, telis-tele őrült, kozmikus lemezekkel.

És hogy ne érjen minket a diszkrimináció vádja, íme a többi bejelentett név, akiket nem emeltünk ki külön: Avicii, Fedde Le Grand, Cee Lo Green, Solomun, Loco Dice, Dimitri Vegas & Like Mike, Green Velvet, Seth Troxler, Nervo, Magda, Hernan Cattaneo, tINI, Gary Beck, Doctor P, Funtcase, Bruno From Ibiza, Baskerville.

Minthogy a világ zeneipari szakmunkásai az elmúlt héten sem tétlenkedtek, szüretelünk kicsit a termésükből – a fenti pillanatkép természetesen ezek egyikéből származik. Merő izgalom, tudjuk, úgyhogy mutatjuk!

Kezdjük két nagyágyúval, azok közül is a nagyobbal: a popzene legendás kaméleonja, az öt évtizedes munkássága során többször alakot és műfajt váltó David Bowie tíz év kihagyás után, most március 8-án jelenteti meg új nagylemezét, a The Next Day-t, ami állítólag olyan megfeszült titoktartás közepette készült el két éven át (még komoly stúdiókat is maguk mögött hagytak, amikor megsejtették, hogy az egyik ott dolgozó esetleg leadná a drótot, szóval tényleg szeriőz kommandózás folyt a felvételek között), hogy az már önmagában kirívó teljesítmény a lemezkiszivárogtatós internetek korában. De most mindez már nyilvános, és egy videó is kijött már korábban, de most itt az új, amiben ráadásul az utánozhatatlan Tilda Swinton (Holdfény királyság, Beszélnünk kell Kevinről) főszerepel. Ő az énekes feleségét játssza egy kispolgári környezetben, de a békés életet hirtelen feltúrja a szomszédba beköltöző fiatal, túlmozgásos zenészpár. Vigyázat, belemagyarázós-metaforás videó!

Szintén fontos zenei jelenség a Radiohead feje, Thom Yorke, aki nem csak önállósította magát időközben egy saját albummal (The Eraser, 2006), de miután annak anyagát élőben is színpadra akarta vinni, és ehhez a Red Hot Chili Peppers nagynevű basszistáját, Flea-t, a brazil ütőhangszeres Mauro Refoscót, a híres amerikai session dobos Joey Waronkert és a gyakran a Radiohead hatodik tagjaként emlegetett Nigel Godrichet kérte fel, rájött, hogy hát ez a projekt tudna működni önmagában is. Ezzel megszületett az Atoms For Peace, ami a napokban jelentette meg első albumát, ez pedig az első hivatalos videó tőlük – azaz kifejezetten Yorke-tól, aki már nem először próbálja ki magát a kortárs táncban: a Radioheades Lotus Flower klipjében is csinált már ilyet, igaz, akkor csak egymaga, most meg a japán Fukiko Takase társaságában.

És akkor hadd mutassunk be egy kevésbé ismert párost, a New York-i Matt & Kimet, akik életigenlő, hurráoptimista, fülbemászó dallamokkal házalnak, azokhoz meg izgalmas videókat készítenek. Érdekes, hogy filmet és illusztrációt tanultak egy művésziskolában, ráadásul a zenélést is csak önmaguk kedvéért kezdték el (“az a célunk, hogy olyan zenét írjunk, amit szeretnénk hallgatni”), a sikerük hullámai viszont egészen az olyan nagy fesztiválokig sodorták őket, mint a Bonnaroo és a Coachella. Na de vissza az izgalmas videókig: volt már olyan, hogy pucérra vetkőztek a Times Square-en (tényleg), olyan is, hogy egy családi fotózásokat vállaló fényképészt kevertek szürreális kalandokba (ez itt nézhető), ez a mostani pedig egy szűk büdzséből megvalósított három és fél perc, ami új megvilágításba helyezi a lepedőakrobatika fogalmát.

Jamie Lidell: Jamie Lidell

Elképesztő figurával nyitunk! Jamie Lidellre mindenkinek érdemes odafigyelnie, aki kicsit is zenebuzinak tartja magát, ízléstől függetlenül – mert nincs olyan zenebuzi, aki albumainak végighallgatása után ne érezne kedvet újraindítani valamelyik dalt. Sőt, esélyes az is, hogy akár kifejezetten megfertőződik. Mert mit is csinál Jamie Lidell? Két olyan dolgot ötvöz, amihez nagyon ért, pedig látszólag távol állnak egymástól: a szögletes-digitális elektronikát (sőt, karrierjének kezdetén annak is az experimentális változatát, ezért is van a többek között Aphex Twint is felnevelő Warp kiadónál), illetve a bőségesen soulos éneket. Új albuma e kettőnek pikánsan fanki keresztezgetése, aminek hatására még a hóvirágok is kéjsóváran kászálódnak elő a szikár téli talajból!

Ducktails: The Flower Lane

Egy szuszra startoló meleg gitárokkal és gömbölydedre csiszolt groove-okkal nyit a Kacsamesék eredeti angol címét viccesen átíró zenei projekt, Matthew Mondanile gyakorlatilag egyszemélyes zenekara. Az ebből sarjadzó ábrándozós hangulatot pedig mindvégig fenntartja, mind a negyven percben, ameddig ez az album tart, és ennél jobb nem is történhetne egy ilyen tűrhetetlenül elhavazós februárban. A húrpengetés úgy folyik, hogy attól még szellemjárta katedrálisok falaira is futónövények rohannak fel virágokat pattogtatni, kandallók lobbannak be maguktól,  minden emberi gonoszság örökre kiűzetik a Földről, és komplett világfájdalmak alakulnak át olyan ugrándozós boldogsággá, amilyenre példát legutóbb a tehermentes gyerekkorunkban láttunk. És igen, ez egy tökéletes napiteher-mentesítő lemez, munkahelyről hazaérve érdemes fogyasztani.

Mountains: Centralia

Nem csak énekes slágerecskékkel lehet ám megidézni a tavaszi enyhülést. Vannak olyan műfajok, amik a hagyományos dalszerkezetet, és velük együtt az emberi vokálokat sutba dobva inkább atomszférákat nyitnak meg, hangulatokat bontanak ki, azzal a céllal, hogy mi, hallgatók alámerüljünk a mélyrétegekben, és lehetőleg élvezzük is ezt a tevékenységet. Ezeknek a zenéknek nincs könnyű dolguk, hiszen a mai, gyorstüzelésű információáramlásban sodródó mindennapokban egyre nehezebb lekötni a fókuszt, gátat vetni az elkalandozásnak, de ha valaki képes rászánni magát egy ilyenre úgy, mint egy könyvre (tipp: fülhallgatóval, koromsötét szobában érdemes kísérletezni), az igencsak jót tehet magamagával. Itt van mindjárt ez a brooklyni elektro-akusztikus duó, akik az anyatermészet képződményeiről (“hegyek”) nevezték el magukat, ez máris ígéretes kezdet, de a folytatásról is csak derűlátóan tudunk megnyilatkozni: ambient és drone stílusú zenéik tényleg olyanok, mintha  arról szólnának, hogyan lehetne új lelket lehelni az album címét kölcsönző Pennsylvaniai-i szellemvárosba. Az idő megállt, csak a felhők haladnak, és… mégis jön a tavasz.

Toro Y Moi: Anything In Return

Polgári nevén Chaz Bundick. Így hívják őt, akit eredetileg a chillwave egyik kiemelkedő képviselőjeként szokás emlegetni: ez a műfaj pár éve tűnt fel, és álmos-fátyolos, de napfényes nosztalgiában tocsogó, gyorsan ható és könnyen megszerethető elektronikus melódiákról szól, amiket alkotóik ráadásul gyakran illusztrálnak megfakult, polaroid-típusú fotókkal, életlen és illuzórikus videoklipekkel – ha úgy tetszik, 2010 strandolós downtempójáról beszélünk. Eltelt azonban azóta egy kis idő, hogy Toro Y Moi ilyen prüntyögésekben élje ki magát, ez már az ő harmadik albuma (de az előzőeket is érdemes ám beszerezni, nem hazudunk!), amiből süt az érettség, a bátor eszközhasználat, és amit kapunk, az egy telt dallamokkal felpakolt optimista szállítóeszköz, ami jó messze elfurikáz bennünket a szar közérzettől, ha éppen olyanunk van. Ez is erről a lemezről van:

Renny Wilson: Sugarglider

Ha már az álomittas chillwave-et emlegettük, miért is ne jöjjön még egy műfajközeli kirándulás? A hálószobazenész (értsd: majdnem mindenért ő felel, ami a lemezen hallható, a zenéltől az énekig) Renny Wilson hanganyaga ráadásul az itt most ajánlott albumok közül talán a leginkább képviseli azt, amiről ez a poszt szólni akar: a lélekmelegítést. Nincs itt semmi túlgondolva, habosan könnyű, groove-os basszusmenetekre fekszik rá a visszhangos dalolás, mint virágos rétre a piknikeskosár. A piknikeskosár körül az egyik pillanatban kölykökként labdázgatunk, majd leheveredünk mellé és fűszálakkal izélgetjük egymás felkarjának belső oldalát, végül lefolytatjuk a világ legnaivabb eszmecseréjét, majd berohanunk csobbanni a nyári szellő által fújdosott habokba. Aki ilyen képzeletbeli élményekbe mártaná a fejét így, az elhavazott tél közepén, annak üzenjük: megtalálta az ideális aláfestőzenét az ábrándozáshoz. És ez az album itt teljes egészében meg is hallgatható, mi egy dalt mutatunk róla kedvcsinálóként:

FaltyDL: Hardcourage

Vigyázat, a furcsa név ügyes tehetséget rejt, egyenesen New Yorkból. A mosottan lüktető, de nagyon újszerű elektronikus tánczenék egyik fontos ügyvivőjét köszönthetjük mögötte, akinek 2011-es albuma, a szintén zseniális You Stand Uncertain után most megjelentetett friss lemeze újra bizonyít. Igaz, pont egy kevésbé vidám, szigorúbb számmal nyit, de ez senkinek ne fogja vissza a kedvét, mert a zenék, amik utána sorakoznak, egytől-egyig kellemes, kandallópárti darabok, amik adott esetben egy barátokkal folytatott és borral lekísért péntek este mellé is nagyszerűen tudnak muzsikálni. Feltéve persze, ha a barátok vevők a főleg instrumentális, de kreatív gépzenékre. Íme az albumról megjelentetett hivatalos klip, amiben viszont kivételesen van ének is, mégpedig a Friendly Fires frontemberétől, Ed Macfarlane-től:

Itt egy újabb év, ami ismét temérdek mennyiségű jó zenéről fog szólni, csak éppen a rádióban nem fogjuk hallani őket, mert hát ilyen ez a popszakma. Persze ha Önök a popszakma marketinges hátszéllel megtolt, komolyan nem vehető előadóira kíváncsiak, akkor tekerjenek bármelyik kereskedelmi adóra, vagy lapozzák fel az aktuális MAHASZ-slágerlistákat bátran! Amennyiben viszont szeretnek felfedezni olyan neveket, akiket nem pökhendi producerek tetriszeztek össze, mert van saját hangvételük, kiállásuk, karizmájuk, és mindennek tetejében még ügyesek is, akkor jó helyen járnak – a továbbiakban ugyanis kísérletet teszünk arra, hogy megsaccoljuk, kik robbantanak majd jó dalokkal az előttünk álló hónapokban.

Hogy ezt milyen módszerrel tesszük? Egyszerű: egyrészt átfutottuk a zenei szaksajtó és a független zeneblogok jóslatait, másrészt elvakult zenebuzikként hozzátettük a magunk tippjeit is. Jöjjön hát! Azaz jöjjenek! A reménységek!

AlunaGeorge, a brit főváros ígérete

Csillogó. Borzongatóan futurisztikus. Valami, amire boldogan szexelhetsz. Ilyen bíztató jelzőkkel illették Aluna Francis és George Reid tavaly felszínre emelkedett londoni duóját a kritikusok, és nem ok nélkül tették, hiszen “intelligens” R&B-jükből csak úgy árad az őszinte mesterkéletlenség. Abszolút szerethetők, nem nehéz elképzelni róluk, hogy még egy csúcsidős dugóban vagy a fodrászolló alatt is somolygásba görbítenék bárkinek a száját – rájuk nagyon érdemes lesz számítani ebben az évben.

King Krule, a lírai vörös ördög

Archy Marshall a maga 18 évével már most olyan énekes-dalszerző nagyságokat idéz, mint Bob Dylan vagy Morrissey – mármint a tehetségét illetően, egyéni karaktere ugyanis bőven van, nem is akármilyen: a rőt üstök alól olyan nyegle-szerű, karakán, nem kevés feszültséget rejtő énekstílusban száll elő a dal, hogy képtelenség mellette szó nélkül elmenni. Letaglózó és felettébb ígéretes.

Haim, a kaliforniai hugicák

Sokak mellett a BBC is évről-évre igyekszik megjövendölni a következő 365 nap zenei pionírjait, és 2013-as előterjesztéseik dobogós első helyén végzett a három Los Angeles-i lány, akik nem ám csak barátnők, hanem egyenesen édestestvérek, bizony. Hatásaik között a TLC-től Britney Spears-en át a Strokes-ig említenek neveket, amit azonban saját kútfőből előadnak, az egyszerűen csak egy örömteli, meggyőző rockzene. Idén jön is a debütalbumuk, amit már kéztördelve vár a szakma. Ez alapján nem csodálkozunk:

Woodkid, aki eredetileg rendező

…és többek között a szintén az elmúlt években sikeressé vált, melankolikusan szexi énekesnő, Lana Del Rey Born To Die című számához rendezett videoklipet (mint Yoann Lemoine, mert ez az ő tisztes polgári neve), ráeszmélt, hogy esetleg szívesen zenélne is. És milyen jól tette! Ezt a dalt például nem csak ő rakta össze és énekelte fel, de a fantasy-szerű videót is maga forgatta hozzá. Jóhogy.

Mykki Blanco, a queer-rap királya

Óriási fejlemény, hogy a tesztoszteronszagú hip hop műfajában, amiben a homofóbia teljesen elfogadott normának számít, az elmúlt években elkezdett felemelkedni egy olyan mikroszíntér, ahol a másságukat felvállaló, sőt, azt fricskává és fegyverré formáló rapperek egyre ügyesebben mutatják ki a foguk fehérjét. Közéjük tartozik a nyíltan meleg Mykki Blanco is, aki ugyan tavaly kijött egy albummal, de az alábbi szám miatt egyszerűen muszáj itt is említést tennünk róla: hát van olyan, akit ez a zene nem sodor magával? És a még nagyobb kérdés, szexuális indíttatásoktól függetlenül: felerősödik-e ez a kreatív irány a hiphopban? Ráférne.

Foxygen, akiket még apáink is meghallgatnának

Hogy miért merészeljük ezt mondani? Hát mert a hatvanas évek pszichedeliájával átitatott zenét játszó, kísérletező kedvvel felajzott (és nem nagyon ismert) kéttagú középiskolai zenekarból mára a hangzását kiegyenesített, de azért még okosan trükköző formáció lett, ami képes ma is érvényes dalokat alkotni. Figyeljük csak meg a blikkfangos váltásokat, aztán ha tetszik, hallgassuk meg a most kijött első hivatalos nagylemezüket, a We Are the 21st Century Ambassadors of Peace & Magic címűt!

Laura Mvula, Birmingham soul-reménysége

Iszonyatosan telített piac az egyszemélyes női énekeseké – na de egy ilyen túlcsorduló tömegrendezvény tetejére is könnyedén képes lehet belebegni Laura Mvula, akiről egy neves brit zenei újságíró azt találta mondani korábban, hogy olyasmi, mint “Billie Holidayt hallani a Beach Boysszal.” Izgalmas új hang, izgalmas jelenléttel, kíváncsian várjuk első hosszanjátszós albumát.

Tom Odell, aki Elton John-on nőtt fel

Számos nevet idebökhetnénk még, de ha egy blogposzt nem is véges, a figyelem az, úgyhogy zárjuk a tippelősdit egy 22 éves angol tehetséggel, aki tavalyelőtt bukkant fel istenigazából, de három hónapon belül már jön is az albuma, és odafigyelnünk érdemes lesz – rá is.