Volt a kilencvenes évek közepének-végének egy meghatározó zenei jelensége, ami Magyarországon is jó sok hívet szerzett magának. Konkrétan azokat, akiknek a rap túlságosan ripacskodó volt, de a tempóját és az alapjait igazából szerették, meg azokat, akik némi megnyugvást kerestek kollégiumi szobáikban egy-egy erősebb buli (vagy a Prodigy aktuális nagylemeze) után. A Ninja Tune, a Mo Wax és a K7 kiadók filmélményszerű, a jazz esztétikájából nagykanállal merítő, belassulva hömpölygő, kurta-furcsa zenéire nagyon sok helyen gyúltak a fondorlatos cigaretták, és volt köztük pár igazán jelentős album, aminek pillanatait máig sokan képesek felidézni – ilyen volt DJ Shadow Endtroducing című 1996-os bemutatkozó lemeze is, amit máig az absztrakt hip hop egyik zászlóshajójának illik tekinteni.

Miután kiderült, hogy az éles nyelvű zenekritikusokat is térdre kényszerítő nagylemez – ami olyan darabokat adott a világnak, mint a Midnight In A Perfect World vagy az Organ Donor – mestere a három évvel ezelőtti Szigetes fellépése után ismét a Kárpátok ölelő karjai közé érkezik, nem is volt kérdéses, hogy a bulit meghirdető Zöld Pardon végre olyan tömegeket fog látni, amilyet mindig is akart, miután kiűzték a Petőfi-híd mellől (noha még így is lehettek volna többen). A kérdés inkább az volt: mit fog játszani a 41 éves lemezjátszóbűvész? És itt volt a majom elásva, mert amikor végre megjött a válasz, sokan leégett agyi diódákkal bambultak a színpad felé – mert erre végképp nem számítottak.

Aki utánanézett annak a YouTube-on, hogy milyen ez a bizonyos All Basses Covered fantázianevű műsor, amivel Shadow érkezik, azt nem érhette meglepetés: szó sem volt ugyanis arról, hogy dölöngélős trip hopokra andalgunk majd a Duna partján. Aki ilyen ábrándokat hozott magával hétfő este, az saját szemével nézhette végig, ahogy ezek szilánkjaira hullnak szét.

Hogy nevét mennyire beskatulyázták a régi hangzásokba, azzal maga a baseballsapkás alkotó is tökéletesen tisztában lehet, mert már a dj-szettjét is úgy vezette fel, hogy ő nem szereti ám újra és újra ugyanazokat a köröket futni, önmagát ismételni, és lépést tart a korral, ami jelen esetben 2013. Ennek később többször – talán túl sokszor is – nyomatékot adott a mikrofonon keresztül, mintha meg kellene értetni az emberekkel, hogy a bakelitropogásos instrumentális hiphop korszakán már tizenöt éve túlvagyunk, bár egyes fejeket látva erre a mission statementre valóban szükség volt.

És azért is, mert a műfaj, amiből legfőképpen válogatott, az tényleg egy megosztó fajta: a trap a fuxpörgető déli hiphopok basszusnehéz, minimalista-technoid továbbfejlesztése, sok felhúzással és puskaropogásszerű pergővel. De hogy érzékeltessük is, körülbelül mit kaptunk, itt egy videó, amit találtunk a tegnapról:

Ezzel okozott azonnali törésvonalat a közönségben: van, aki nyomban felfogta, mi történik, és keblére ölelte a buliztató, sújtólégszerű basszusokkal terhelt vonulatot, a többiek pedig maradtak úgy, ahogy megfogalmaztuk az imént: lefagyva. Persze a szett attól még, hogy főleg új – vagy újszerű – zenékből állt, lehetett volna erősebb: hiszen attól még, hogy valami friss, még nem biztos, hogy funky is, és bizony akadtak olyan sávok, amikor inkább a pult felé indult volna az ember újabb sörért, mert vagy kicsit lelapult a hangzás, vagy kicsit elcirkusziasodott – szerencsére sosem annyira, mint egy Skrillex. De hát a trap és holdudvara meg ilyen, ugye (a műfajról átfogó tanulmány itt olvasható).

Összességében üdítő volt hallani, hogy valaki végre merészel kilépni a biztonsági zónájából, és nem esik abba a hibába, mint számos őszülő halántékú sorstársa, aki inkább behasal a múlt emlékeiből táplálkozó tömegigénynek. DJ Shadow nem ezt tette, és jól tette. Mert ha csak egyetlen szemet is felnyitott – megüzenve, hogy őt aztán nem érdekli, ki milyen régi albumot hallgat otthon a négy fal között, de ezt nem kéne kihozni az utcára, vagy egy élő fellépésre -, már megérte.

Viszlát egészségtelen feszkó, szevasz nyers kanadai rock & roll – és alig fordultam meg a sörömmel, a kortárs rockzenében manapság nagyon erős névnek számító Japandroids koncertje elkezdődött, én meg bevetődtem az egyik oldalra.

Persze elsősorban arra voltam kíváncsi, hogyan tolul bele ez a bizonyos erő az agyamba, ami, ha úgy tetszik, az utolsó pillanatban megmentette őket a feloszlástól (a sztori: két EP után, 2008 nyarán felvették Post-Nothing című első nagylemezüket, de ezután úgy érezték, semerre sem tartanak, ezért ezt még piacra dobják, aztán abbahagyják a közös zenekarosdit – csakhogy a meghatározó online zenei szaklap, a Pitchfork gyakorlatilag a derült égből a legjobb új zenének kiáltotta ki Young Hearts Spark Fire című dalukat, és ez a történés elindította őket az emelkedőn).

Nem tudom szavakba önteni, mennyire kívánom mindenkinek, hogy élje át a felismerést, amikor valami lehetetlennek tűnő dolog a szeme láttára valósul meg, de ez a két Vancouverből jött gőzkieresztő zenemunkás tényleg úgy csordultig töltötte a színpadot, ahogy arra gyakran egy komplett rockzenekar sem képes (bocs, Killers). Az énekes Brian King hajából és gitárjáról csak úgy fröcskölt az izzadság, kétméteres, szikár testével egyik pillanatban itt, a másikban ott tépett bele a húrokba, miközben a dobos David Prowse-zal mesésen precíz kánonban törtek meg egy-egy dalt, hogy aztán ismét bedobják a közönséget a darálóba – mondjuk olyan számokkal nem is nehéz ezt kivitelezni, mint a Wet Hair vagy a Fire’s Highway.

Itt meg egy másik erősségük, mit erősségük, alaphimnuszuk, a The House That Heaven Built, felvétel a közönség soraiból:

Ez pedig egy saját rövid videó a koncert lezárásáról (ne a felszabadult rajongókat, majd az őket lekísérő biztonságiakat tessék nézni, hanem ami a doboknál folyik):

Két melléfogás volt csupán ebben az amúgy remek egy órában: nem tudni, hogy a helyi hangosítók vagy a zenekar saját technikusa részéről (utóbbira tippelnénk), de gyakran elrepült egyik-másik hangláda, enyhén csonkolva a koncertélményt, a másik pedig az volt, hogy az Akvárium Klub soha nem tapasztalt, befülledt infraszaunává változott az estére, így mindenkinek volt lehetősége csatakosan és más emberek szagával a testén távozni – de hát egyrészt ez pont klappol ahhoz a villámló rock & rollhoz, amit itt kaptunk, másrészt meg úgyis mindenki elégedettségtől vigyorogva lépett ki az Erzsébet térre, ahol a szolidan borozgatók mindezek után idegen tereptárgyaknak tűntek csupán.

Az emlékeinkben meg úgyis csak ez a hamisítatlanul őszinte, punkos kitörésekkel teletűzdelt energiabomba műsor marad, ami igazolta, hogy ennek a két szimpatikus csávónak tényleg helye van még a porondon. Jó darabig biztosan. És jó lenne, ha nem utoljára láttuk volna őket.

Persze igazából semmi ok a megrökönyödésre: ez a zenekar 2009-ben egy olyan nagylemezzel mutatkozott be, aminek csak nagyon kevesen voltak képesek ellenállni, ők maguk pedig hamar a trendérzékeny zenemagazinok és zenebuzik favoritjai közt találták magukat – mindezt úgy, hogy láthatóan nem a nyomulós-allűrös-izgága embertípusok közé tartoznak. Már csak emiatt is volt kérdéses, hogyan hangzik a the xx mélységesen intim, érzékeny és érzéki, elvágyódós bűbája élő egyenesben, képes lesz-e úgy megigézni, mint a debütalbum, amit heteken át nem tudtam kikaparni a lejátszómból (és tulajdonképpen nem is akartam).

Este háromnegyed nyolckor a nagyszínpad előtti küzdőtér már csordultig tele mindenféle nyelveken kvaterkázó várakozókkal. A színpadkép: egy nagy darab, belógatott X, és más szinte semmi – az ovációra megérkező három, tetőtől talpig feketébe öltözött, még mindig húszas éveinek elején járó tag sem nagyon tesz hozzá mindehhez, pont olyanok, amit sugallnak magukról számaikkal: a harsányságnak és annak határterületeinek még csak a közelébe sem merészkednek. Mi több, olykor egyenesen esetlennek tetszenek. Nemrég írt friss dalukat, a csodálatosan merengő Angelst is mindenféle különösebb felvezető nélkül kezdik el, sajnos halkabbra hangosítva a kelleténél, nem is bizonyul ezért annyira erős kezdésnek, pedig Romy Madley-Croft tökéletesen ugyanúgy adja elő, többtízezer fülnek búgva, ahogy az originál felvételen.

Az ezt követő, táncosabb Islands taktusaira viszont már mocorogni kezd a tömeg, a lányok pedig a lakótelepi ficsúr-arcú, nyolcvanas éveket megidéző, mégis megszeppent kiállású Oliver Sim bugyinedvesítően belépő baritonjára nyomban kieresztik a hangjukat. Mindeközben a csodaproducerként elkönyvelt Jamie Smith (azaz „Jamie XX”) egyre gyakrabban nyúl a dobprogramhoz, aminek eredménye a visszafogott chicago house és a melodikus indie pop izgalmas találkozása. Ugyan a másik nagy „slágert”, a Crystalised-ot már a lemeztől eltérő, ütősöktől mentesített, lelassított verzióban adják elő – ami kifejezetten jól is esett -, hogy aztán ismét visszatérjünk a mérsékelten csattogós-tapsolós régi iskolás dobokhoz, már-már bulit kanyarítva az egyébként nagyon is szomorkás dalok mellé. Pedig az ilyesmi nem egyszerű művelet.

Az egész produkciónak (ami olyasmi érzeteket is keltett, hogy minket most beengednek egy érintetlen kis univerzumba, még ha ebből a környéken dumáló részeg britek gyakran ki is billentettek) az tette egyébként a legjobbat, hogy a nap egyre jobban alászállt, így vált a műsor egyre bensőségesebbé, egyre inkább magunkévá tehetővé. A Night Time bámulatos, égig érő, postpunkosan visszhangzó gitártémája alatt már úgy éreztem, hogy ezekkel az emberekkel ott a színpadon én össze szeretnék barátkozni – főleg miután a közönséggel való kapcsolatteremtés szinte egyetlen megnyilvánulása az volt (és nem kivagyiságból, hanem inkább az introvertált jellemek miatt), amikor Oliver végtelenül szerényen belepusmogta a mikrofonba, hogy „fogadjátok elnézésünket, amiért ennyi időbe telt, hogy ide eljuthassunk.”

Szeptember közepén jön az új album, a hallottak alapján azt is legalább annyira lesz érdemes várni, mint ezt a koncertet.

Érdekesen kurtán-furcsára szabták a Sziget pénteki felhozatalát, már ami a legerősebb(nek vélt) fellépőket illeti, azok ugyanis valahogy pont egymásra torlódtak: a sterilizált gyöngyszemeiről ismert Trentemøller a Burn Arénában állt pult mögé, az 1970-es évek óta aktív reggae legenda Sly & Robbie a világzenei nagyszínpadon, aztán horogra akadhatott volna még egy mélyről feltörő Deftones koncert a metálvölgyben (az előző évek sátras megoldása helyett mostanra egy sokkal termetesebb színpadot építettek a keményebb gitárzenéknek), de az érdeklődésünkre számot tartók között jegyezhetjük a fütyülős indie-himnusszal világhírt gerjesztő Peter Bjorn and John-t is – nos, ők mindannyian nagyjából fedték egymást.

És akkor a legnagyobb dörrenést, a nagyszínpados Dizzee Rascal showt még nem is vettük a nyelvünk hegyére, választani mégis muszáj volt, úgyhogy az utóbbi mellett döntöttünk, a következő okok miatt: az undergroundból a fanfáros sztárságba jutó, exponenciálisan felfelé ívelő karrier, remek és cseppet sem nyálas slágerek, és az egyetlen ún.”urban” stílusban munkálkodó előadó a nagyszínpad felhozatalában.

Kergetőzni is lehetett volna a csatatéren tíz perccel a start előtt, amin magunk is meglepődtünk, főleg annak tükrében, hogy a Sziget legfontosabb útvonalai meg szinte bedugultak így a hétvége kezdetére, péntek este fél 8 magasságában. Feltételezzük, hogy nem a Hatvannégy Vármegyéseknek tartották fenn a büszke britek az állóhelyeket, főleg, hogy amazok végül kordonon kívül rekedtek, egyszerűen arról lehetett szó, hogy sokan mások is beleestek az előző bekezdésben felvázolt dilemmába, és a nagy volumenű fellépők koncertjein eloszlottak a fesztiválozók. Később persze változott a helyzet, és lassacskán összeszűkültek az üresen hagyott négyzetméterek.

Beszólogatósból ugráltatós
DJ MK aztán megjelent a pult mögött, sikamikált kicsit a lemezjátszón, majd amolyan boxmeccsesen elnyújtva, mintha papírból olvasná, konferálta fel Dizzee-t, aki be is szaladt a színpadon, ahogyan szokott külföldi feszteken: egy szimpla pólóban, egy baseballsapkában, oldalán az őt reppes ráerősítésekben támogató Scope-pal, és belekezdtek egy jó hangos umca-umcába, csak hogy ne a mélyből induljon a műsor. Pedig indulhatott volna akár onnan is: Dizzee zenei múltját tekintve a koszos-karcos grime hangzás felől érkezett, amit úgy szoktak jellemezni, hogy Anglia válasza az amerikai hiphopra, ez azonban tényleg egy annyira tipikusan londoni külvárosi műfaj, hogy aki megrekedt benne, az nem is nagyon tud továbblépni a nagyobb tömegek meghódítása felé. Ezt más grime-repperek is felismerték már (elég meghallgatni Skepta egyik vagy Wiley másik dalát), de a legjobban Dizzee bonyolította le az átmenetet a beszólogatósdiból az ugráltatósdiba.

Szerencsére így sem fordított hátat a becses múltnak, és már az elsők között előadta a zseniálisan tuskó Stop Dat-et és az I Luv U-t nyolc évvel ezelőtti első albumáról, de igyekezett mozgásban tartani a jelenlévőket, így az emlékezetes darabok persze most is a Calvin Harris-szel közösen összehozott Dance Wiv Me, a csapatós Bonkers vagy a klippjében még a majomkodó Goldie-t is felvonultató Holiday maradtak, illetve legújabb szerzeménye, a Bassline Junkie, aminek bevezetőjében csak annyit közölt: „egyesek isznak, egyesek szívnak, de én egy basszusfüggő vagyok.” Rendre pattogott mindenki, ennél több nem is kellett, ez a másfél óra a színtiszta szórakoztatásról szólt. Vagyis valami ilyesmiről:

Lehetett volna hiányolni a kicsit szorosabb kapcsolattartást a közönséggel, vagy egyéb extra szórakoztatóipari elemeket, de ott, a színpadtól húsz méterre nekünk nem voltak ilyen kívánalmaink, ahhoz túl jól és hangosan szólt, és túl vidám emberekkel is voltunk körülvéve – hallottunk viszont olyan véleményt is, amit nem befolyásoltak ilyen tényezők, és kicsivel messzebbről már közepesnek ítélte meg a műsort. Abban is megállapodhatunk, hogy nem Dizzee karizmája viszi el hátán a produkciót, hanem a koncentrált zenék és az azokra köpdécselt szövegek, de még így sem lehet olyan vészes dolog 25 évesen bejárni a világ fesztiváljait.

Éppen csak leporoltuk a cipőnket, ám hogy ezt követően megfeszülve sem találtunk olyan programpontot, amire szívesen továbbindulnánk, az további kérdéseket vet fel a Sziget műsorpolitikájával kapcsolatban. A Prodigyre meg nem vesztegetnék szavakat, egy előttünk álló póló mindent elmondott arról, van-e még helyük őnekik főműsoridőben:

Első jelenésünk volt a csütörtöki az A38-Wan2 színpadon, és a kezdeti lelkesedésünk, ami annak szólt, hogy unalmas fehér ponyva helyett egy fordított hajóra emlékeztető sátrat sikerült felállítani, nagyon hamar lelohadt a semmibe. Az A38 állóhajó az a budapesti helyszín, amit példaként lehet mutogatni a világban mindenfelé, egyedi és jól fényelt és remekül hangosított, a külföldi fellépők is szeretik, az odafigyelést szinte szagolni lehet a levegőben – ezzel szemben amit az ugyanilyen elnevezés alatt futó fesztiválos változat produkált, az a legmesszebbmenőkig méltatlan ahhoz a minőséghez, amihez a kedvenc bulibárkánkon szoktunk.

Így történt meg az, hogy a nagyon kurrens popzenei terméknek számító Crystal Castles, amiről azt írtuk, hogy dalaikban gyökerestül szeretik kiszakítani a hallgatót a valóságból, belehajítva őket valamiféle barokkosan kúl szerelemdimenzióba, gyakorlatilag semmire nem ment velünk. Úgy szólaltak meg, mint a tornaterembe szervezett sulibulik, és akár eltorzult punkoskodás (Doe Deer), akár bizarr elektropop (Air War) került terítékre, semmi nem jött át jól, kongott, bongott, az ének csak cicergésnek hangzott – és ezen sajnos még a bűbájos forradalmár, Alice Glass bodyszörfje sem segített, úgyhogy idő előtt távoztunk, egyszerűen időpazarlás lett volna tovább maradni az élvezhetetlen hangkatyvaszban. Reméljük, valakinek rákoppintanak a körmére ezért.

Szerencsére a Nagyszínpad előtt nem sokkal később sikerült megmenteni az estét. Mert ahogy a kilencvenes évek nagy bigbeat generációjának egyik kiemelkedő alakja, Fatboy Slim az elmúlt években a szégyentelen, cirkuszi táncház-diszkózásig süllyedt, ügyelve arra, hogy minél nagyobb baromnak tűnjön a laptopja mögött, addig a Chemical Brothers egy kiváló live actté gyúrta ki magát. Nem csak a zenére, de a látványelemekre is ugyanakkora elánnal koncentrálva: a monumentális, fölöttük függő led-henger, a színpadi pultot beterítő stroboszkópok, és a passzoló, helyenként egészen szuggesztív vetítések (kedvencünk a bizonyos hangokra beúszó gyerekbohócfejek, majd egyetlen kitartott hangra egyetlen hatalmas, száját tágra nyitó öreg bohóc) az egyik legnagyobb energiabombaként sültek el, amit itt valaha is láttunk.

A vegyiparosok nem a közönség lelkének simogatására, hanem hűvös profizmussal való kápráztatásra esküdtek fel, és az olyan, társadalomkritikának szánt feliratok beleégetése a retinába, mint a DON’T THINK („ne gondolkodj”) is inkább nevetségesnek hatottak, de ez semmit nem vont le abból, hogy a megőrülés elkerülhetetlen volt az antidepresszáns Swoonra, a Saturate-re, meg a többiekre, még a jó öreg Block Rockin Beatsre is, amin még ez az időközben eltelt 14 év is alig fogott. Egy szeletet mutatunk az uralkodó hangulatból:

23 évesen nagylemezt megjelentetni annál a kiadónál, ami a kezdetek kezdetén Aphex Twin és az LFO és még sok komoly név felfuttatásában vett részt, az nem kis dolog, főleg, ha mi magunk is körülbelül akkor születtünk, mint maga a label. A glasgow-i származású Hudson Mohawke-nak ez megadatott, 2009-es albumát mindenféle lelki teher nélkül besoroltuk az év legizgalmasabb lemezei közé, leírva róla, hogy úgy lett egy élménydús alkotás, hogy közben egyszerre egy megátalkodott giccskavalkád, mégis, egy másodpercig sem idegesít. A lemez egy szintetizátor-túlsúllyal felcicomázott, hiphop alapról induló őrület, ami fellépésén természetesen visszaköszönt, és azzal együtt még egy jó adag dubstep, és a mostanában iszonyú trendinek számító új juke / footwork vonal is.

A paletta azt volt hivatott ábrázolni, milyen az elektronikus zene, ha nem világítórudas barbiknak készül. Csillagos ötös is lett volna, ha nem futunk bele a helyszín kapcsán már említett hátulütőbe, mármint hogy kritikán alul szól, amit most még azzal is tetéztek, hogy háttérzene szintjére sikerült lehúzni a hangerőt. Nem tudjuk, ez volt-e a kiváltó ok, de egy szőke lány még arra is vetemedett, hogy felmásszon a megszeppent Hud Mo mellé, ledobja a táskáját a pult alá, belekortyoljon az italába, és jó szorosan megölelgesse. Csak öt perc elteltével jutott eszébe a biztonságiaknak, hogy talán le kéne vezetni őt onnan, mindenesetre amennyire kedves jelenetnek tűnt ez odalentről, annyira lehet frusztráló egy éppen műsort vezénylő előadónak. Egyelőre tehát a bénázás nem túl biztató légköre járja be az A38-Wan2 helyszínt, jó lenne ezt Közép-Európa legnagyobb fesztiválján nem megengedni magunknak.

A poszt lezárásaként megvillantjuk Hud fiú produkciójának egynémely pillanatát, íme:

Míg odafele az úton a taxis azon morfondírozott hangosan, mennyit szakít Gerendai Károly ezzel a koncerttel, amire még a napijegynél is drágábban lehetett belépőhöz jutni, addig én azon, vajon lehetséges-e egyáltalán, hogy ez a koncert ne érje meg az árát. Kicsit zavarba is jöttem a gondolattól, hiszen azzal együtt, hogy Prince egyes dalaira még a fotelben ülve is megrázom a seggemet, az életművét még egyszer sem pásztáztam át behatóan (pedig szeretem a funkot és a soult és sok mindent, ami belőlük származik). De akkor mire fel ez a vonzerő? Miért kerülget ez engemet? A válasz utólag könnyen jön: Prince valószínűleg képes hajtogatni az időt, mert ahogy az ő arcán nem fog annak vasfoga, úgy életünk egyik legprímább koncertélménye mintha már akkor elkezdte volna termelni az endorfint, amikor még el sem kezdődött.

Aztán egy órával a hivatalosan meghirdetett kezdés után egy mikrofonhajú csaj pólót, egy kopasz feka meg dobverőt kezd hajigálni a nagyszínpad előtt összegyűlt tízezreknek, majd tényleg herceg módjára sétál be az este főszereplője, és egy „do you like funky music?” nyitással beavat mindenkit a titokba, hogyan is szólal meg élőben a világ leginkább kefélésre késztető műfaja.

Kéz-a-kézben a közönséggel
Prince koncertjei után a legrohadtabb kritikusok is kitépkedik a szőrszálakat a szívükből, és alig húsz perccel a koncertkezdés után rájövünk, miért: az ember tényleg egy figyelemmágnes, apró termet ide vagy oda, még akkor is ő dominál, ha éppen valamelyik zenésztársát tolja a reflektorfénybe egy-egy hosszabb zongoraszólóra vagy éneklésre. A nők nyálelválasztását serkentő mozdulatai egyszerre igaziak és árulkodnak professzionalizmusról, de hasonló mondható el arról is, amikor kiereszti a hangját: megerőltetésnek a nyomát sem halljuk, forró és hibátlan, amit csinál, de ennél is szembeötlőbb az, hogy a közönség kezét egy pillanatra sem engedi el, énekelteti és táncoltatja őket, sokszor csendül a „Hungary”.

Mi meg nem érezzük azt, hogy mindez mesterkélt volna, éppen ellenkezőleg, minden másodpercben tudjuk, hogy ez az ember a zenében és a zenének él, ha az nem lenne, ott csuklana össze a színpadon. Talán még a vére is a tömeg impulzusait szállítja az agyának oxigén helyett.

Nem fél szellemeskedni sem, és piszkos módon biztos benne – biztos is lehet -, hogy a poénja ülni fog: „ti öregedtek, én maradok ugyanaz.” És nem hangzik őszintétlennek az, hogy „ez egy csodálatos nap, nektek meg legyen egy csodálatos életetek”, vagy amikor egyszer csak odaveti: nem tudja, ki hogy töltötte eddig a délutánt, ő még csak most érkezett, de máris maradni akar. Az nem derül ki, hogy a Szigetre értette, vagy csak előre megszellőztette, hogy ő aztán nem hagyja abba egy óra után, de nem ám.

Eleredt a bíbor eső
Mondjuk aki a laza Musicology, az elfolyós ballada U Will Be With Me, vagy a nyolcvanas évek csajozós klippjeit idéző Take With Me With You ellövése után is képes azt elérni, hogy egy órányi műsort tíz percnek érezzünk, az tényleg az idő ura. És az első nagyobb szünet tényleg egészen váratlanul ér. Nem is sejtjük, hogy az eddigiek fokozása csak most következik: megszólal a Purple Rain, és olyan közösségi élménnyé dagad a bíbor konfettiesőben, amit bármilyen marketingdiktátor megirigyelne – egyértelműen ez a koncert legfényesebben ragyogó fénypontja. Majd együttes nélkül, egy szál dobgéppel kezd bele egy újabb funk blokkba, majd fénylő mobiltelefonokat emeltet a magasba a Hot Thing alatt.

Végül a sokadik szünet után – egyre szellősebb tánctér előtt, mert mindig voltak, akik azt hitték, most volt a vége – belekezdtek a zenészek a Nothing Compares 2 U-ba (amit nem, nem Sinead O’Connor talált fel a világnak, hanem Prince), majd, csak hogy véletlenül se andalogva érjen véget a kifogástalan show, jön egy Delirious és egy Party Like It’s 1999, majd némi emberanyag-táncoltatás a színpadon, mi meg vigyorgunk, mint akinek nincs is más dolga. Voltaképpen nem is volt. De azért ezt a kettőt még megmutatjuk videón is:

http://www.youtube.com/watch?v=irdMqkGArhc

A taxis kollégának ezúton üzenjük: megérte, sőt, mi több, rettentően, kiváltképp. Élvezte volna ő is, ahogy élvezte itt minden generáció és minden stílus elkötelezettje. Azt hiszem, valahogy így születik meg a halhatatlanság.