Valóságos reveláció volt, amikor először beleszaladtam egy John Maus dalba. Azt gyors egymásutánban követte a többi, aztán az összes lemeze, amiket máig azzal a boldog sajnálkozással hallgatok végig, hogy hogyan is lehettem akkora tágra zárt szemű fasz, hogy én ezzel az emberrel eddig még nem találkoztam. Na de most már igen, így hitelesen mondhatom el, mit tud ő: miután billentyűzött a hipszterkörökben jól csengő (és szintén hallgatásra érdemes) Panda Bear és Ariel Pink nevű menő formációknak, belenézett magába mélyen, majd kihantolta a nyolcvanas évek szintipopját, csempészett beléjük néha a távoli űrből, néha meg misztikus kriptákból szalajtott hangokat, egy kis keserédes postpunkot, hogy végül a saját, mélyből felremegő, egyszerre közelinek érzett és elidegenedett baritonjával ráénekeljen a végeredményre.

Első lemeze, a 2006-os Songs, majd az azt követő Love Is Real, illetve a tavalyi, kritikusi körökben zajos sikerrel lecsapódó We Must Become The Pitiless Censors Of Ourselves mind olyan, amin nehéz fogást találni, elveszni viszont könnyű bennük. Általuk. Íme, a legutóbbi lemez elejétől a végéig, érdemes tenni vele egy próbát:

A Guardian-nak adott interjújában Maus persze igyekszik elhessegetni magától az ilyen 80-as-évek-nosztalgiája típusú megközelítéseket, mondván, amikor az emberek ennek az évtizednek a hangzásához hasonlítják az övét, valójában „a reneszánszban és a középkorban fogant darabok harmonikus gerincére utalnak. Ki tudja, miért, de a Manchesterből és Sheffieldből jött elektronikus zenészek a nyolcvanas években érdeklődni kezdtek az eklézsiasztikus hagyományok iránt, amik történelmileg az isteni minőséggel kapcsolódnak össze” – mondta, majd gyorsan hozzáfűzte, hogy milyen nonszensz dolgokat hord össze. Pedig nem is annyira: dalait esetenként tényleg nem nehéz elképzelni egy (talán nem evilági) templom falai között. Sőt, amennyien követik már a munkasságát, abból több szektányira való összejönne. Csak egy szavába kerülne.

De Maus nem csak az említett kategorizálásban tagadja a többségi álláspontot. Másképpen is szembemegy az árral: élő fellépései abból állnak, hogy elindítja a dalait, és széteffektezve rájuk énekel – még ő maga is karaoke show-nak hívja ezt -, de nem akárhogyan: színpadi jelenléte szinte lecsapja a biztosítékokat. Torzuló arccal ordít, néha saját magát ütlegeli, mintha itt csatornázná ki magából az összes felgyűlt szorongást (némi analógia is felfedezhető a szintén bizarr fellépőnek megismert Ian Curtisszel, a néhai Joy Division énekesével, aki drámai életének végül saját kezével vetett véget). Ha létezik olyan, hogy no wave, akkor ez itt igazi „no show”, egy elementáris, végtelenül személyes kinyilatkoztatás.

John Maus azonban nem egy elveszett ember. Zenéből és filozófiából diplomázott, majd megkente ezt még egy politikatudományi PhD-vel, a Pitchforknak adott interjújából pedig az derül ki, hogy nem esik neki nehezére egyik mondatában még Stockhausenre utalnia, a következőben pedig már a tizenkét fogú kompozíciós technikáról beszélnie, miközben mondatait átláthatatlan logikába fűzi. Amivel nekem semmi bajom nincsen egészen addig, míg továbbra is ilyen kurvajó, lélekmágnesként működő zenéket hoz össze.

1. Ki nem állhatta a saját hangját. A Beatles producere, George Martin saját maga vallott arról, hogy Lennon rendre azt mondta neki: „Csináljatok valamit a hangommal! Tegyetek rá valamit… Legyen másmilyen.” Egy alkalommal azt is közölte, tegyenek rá kecsapot, tudja is ő, csak történjen vele valami. Történt is: vokáljai gyakran duplázódva vagy egyéb módon effektezve hallatszanak a felvételeken.

2. Megőrült a Monopolyért. Társasjátékszettjétől gyakran a repülőgépeken, hotelszobákban sem vált meg. Egyszer még az is megesett, hogy egy újságíróval szemközt ülve az megemlítette, hogy szokott játszani, mire Lennon gúnyos gúnyája azonnal leolvadt, és gyerekes hevülettel felpattant: „Van egy szettem!”

3. Életében először úgy került LSD hatása alá, hogy nem tudott róla. Egy vacsorapartin ugyanis egy ismerős fogorvos a vendégek kávéjába csempészte a hallucinogént.

4. Úgy gondolta, a Beatles sosem érte el igazi csúcsát. A Rolling Stone magazinnak 1971-ben adott interjújában azt mondta, hogy az irdatlan sikernek, amit elértek, komoly ára volt: az, hogy a velük szemben támasztott óriási elvárások miatt kreatív energiáik megcsappantak, ezért a bennük rejlő potenciált sosem tudták teljesen kiaknázni. „Ezért nem fejlődtünk semmit, mint zenészek. Kinyírtuk magunkat, hogy teljesíteni tudjunk” – mondta.

5. Jézust és Hitlert is akarta a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band borítójára. Legendás lemez volt és vele együtt egy legendás artwork, de ez az ötlet inkább le lett szavazva.

6. Tele volt a töke a sikítozó rajongókkal. 1966-ban azt nyilatkozta: „Küldhetnénk magunk helyett négy viaszbábut, az is kielégíteni a tömegeket. A Beatles koncerteknek már semmi köze a zenéhez. Csak véres törzsi rítusok.”

7. Vett egy szigetet. Az Írországhoz tartozó Dorinish-t 1967-ben vásárolta meg 1700 fontért, ahova aztán családjával pihenni járt. Később, amikor elvált feleségétől, Cynthiától, a hely kihasználatlan maradt, míg Lennon meg nem hívta oda Sid Rawle-t, a hippikirályt, hogy alapítson egy kommunát. Ez meg is történt, két év múlva azonban a fő sátor leégett, a hippik szétszéledtek, Yoko Ono pedig eladta a szigetet 30 ezer fontért, az összeget egy ír árvaháznak ajánlva fel.

8. Inkább indián akart lenni, mint cowboy, amikor gyerekként erre a játékra került sor. Példaképe a sziú törzsfőnök, Ülő Bika volt.

9. Szörnyű sofőr volt. Az összes beatle közül a legkésőbb ő szerezte meg a jogsit, 24 évesen, aztán amit azután művelt a kormány mögött, arról senki nem beszélt szuperlatívuszokban. A vezetést akkor hagyta végleg abba, amikor totálkárosra törte Aston Martinját, amiben benne ült Yoko Ono, fia, Julian és Yoko lánya, Kyoko. Lennon sebeit 17 öltéssel varrták össze, és onnantól kezdve csak sofőrrel közlekedett.

10. Aggódott, hogy sosem lesz zenei karrierje. 21 éves születésnapjához közelítve gondolta ezt így, mert túl öregnek gondolta már magát a hírnévhez.