Washed Out – Paracosm

Rögtön egy őrületes ziccerrel kezdünk, mert ez az a lemez, ami akár kaphatta volna Az Elmúlt Nyár Feletti Nosztalgikus Mélázás címet is. A Washed Out néven alkotó Ernest Greene az alig pár éve feltűnt, és azóta többé-kevésbé már ki is merített chillwave műfaj egyik legfontosabb képviselője, amely műfaj lényege pont ez a típusú, a lemenő nap fényében áztatott ábrándozás.

Magyarul: visszhangos énekek, visszhangos szintik, visszhangos gitárok, mélyről jövő, visszhangos sóhajok és a mosolyogva visszasírt kamaszkor átszűrése a csilingelő melódiákon. Bár ez neki a második lemeze, és az előzőhöz képest sok újat nem mutat fel, azonban aki még nem hallott erről a stílusról (aminek még a lemezborítóin is a legnépszerűbb téma a megfakult analógfotókkal illusztrált augusztusi alkony), az bátran kezdhet ezzel az albummal. Csalódni nehéz: súly nélküli, semmiféle depressziós témákat nem feszegető dalok csokra ez, ringatózás egy képzeletbeli csónakban ott, ahol sosincs hideg és éjszaka.

Janelle Monáe – The Electric Lady

Senkit ne tévesszen meg a lemez első másfél perce, a Tarantinós-filmzenés-művészkedős intró. De az „élesebb vagyok, mint a borotva” kezdetű sor a második dalban már sokat sejtet – leginkább egy himalájányi ambíciót -, amikor pedig maga a fanki kiskirály, Prince is becsatlakozik, hát arról meg nehéz bármi rosszat is mondani.

Aztán ahogy haladunk tovább az ifjú, feltörekvő énekesnő albumával, úgy fogunk egyre messzebbről lefitymálva tekinteni a giccses hatásvadászat olyan nagyasszonyaira, mint Rihanna vagy Beyoncé (akinek a rokonszenves kishúga viszont szerepel vendégként a lemezen!), mert amit Janelle és a mögötte álló, napszemüvegben és ravasz félmosolyokkal elképzelt zenekar alakít, az úgy lesz egy tökéletesre polírozott soulos-ünnepélyes popzenei egyórácska, hogy egy pillanatra sem vetnek be ehhez olcsó eszközöket. Az őszinteség, ami süt az egészből, zenei ízléstől függetlenül bárkit képes elsodorni, úgyhogy nyugodtan adjunk neki egy esélyt.

Chvrches – The Bones Of What You Believe

A Chvrches nevű skót elektropop együttes a nevét valóban a „templomok” szó angol megfelelőjének (churches) hipszteres átírásával alkotta meg, de aggódni nem kell, ez nem azt jelenti, hogy valamiféle keresztényi misszionárius popzenével van dolgunk.

Hanem egy nagyon jó elektronikus popzenével. Nem véletlenül szerepeltek a jövő zenei reménységeit minden évben ijesztően jól megtippelő BBC Sound Of… lista idei aranycsapatában (aki ide bekerül, az általában tényleg felrobban a következő években, ami a sikerességét illeti). A friss zenekar pedig hallhatóan nagyon igyekszik bizonyítani, de szerencsére erőlködésnek a szikráját sem lehet elcsípni, minden egyes hang a helyén van, kristálytisztán szól, és nem csak közel tökéletes, de egyszerre nagyon személyes, és csak úgy ömlik bele a fülbe, hogy aztán ott is ragadjon – ami nem egy megszokott dolog egy új csapattól. Aki egy felemelő albumra vágyik egy hosszú munkanap után, annak itt a legjobb választás.

Minthogy a világ zeneipari szakmunkásai, illetve az általuk felkért ügyes rendezők az elmúlt héten sem tétlenkedtek, szüretelünk kicsit a termésükből – a fenti pillanatkép természetesen ezek egyikéből származik. Merő izgalom, tuti dili, tudjuk. Úgyhogy ismét mutatjuk, lehet belekényelmesedni a fotelekbe!

Amennyiben valaki még nem ismerkedett volna meg a HAIM névvel, az most reméljük, hogy általunk megteszi: ők nem egyszerűen csak három testvérhugica Kaliforniából, akik tudnak gitározni és énekelni, de a jövő ígéretes tehetségeit lajstromozó BBC Sound Of 2013 listáján is az első helyen zártak. Ami pedig azt jelenti, hogy hamarosan szégyentelenül sikeresek lesznek (hogy mire fel állítjuk ezt? Tessék megnézni az előző évi listák akkor még csak feltörekvő, ma már tuti fesztiválkasszasikert jelentő neveit). Na, ők most egy kedvesen gecizős klippel jelentkeztek, amiben éppen lapátra teszik aktuális palijaikat – akik persze hisztiben törnek ki erre. Bónusz infó: szeptemberben jön a lányok nagylemeze!

Sokan tudják, akik sok zenei videót néznek, hogy a felkapott rendező, Nabil neve garancia a kimagasló nézettségi statisztikákra – meg a grandiózus, szürreális, szinte már Napóleon-szindrómás víziókra. De hát pontosan ezért is kérik fel sokan, ugye. Mondjuk az alábbi, hallucinációkra épülő videóban az Arctic Monkeys énekese, Alex Turner is oroszlánrészt vállal, hiszen olyan profin játssza a szétmállott agyú részeget, mint a hivatásos színészek közül is csak kevesen. És a sztori is jó!

És ha már Nabilnál tartunk, jöjjön tőle egy másik, Hollywoodot szégyenbe hozó eresztés, ami még az előzőnél is erősebb. Ez Just Blaze és Baauer (helló, ő volt a géniusz a Harlem Shake zenéje mögött, csak szólunk!) közös, Jay-Z szövegrészletekkel is megtűzdelt friss zenéjéhez készült, és tarantinói eszközöket vet be a nyers erőszak vászonra vitelében. Indiában vagyunk, mozizzunk:

De a héten a magyar popzenei piac is kitermelt ám magából egy kisebb büszkeséget, ami alatt a dalt és a videót egyaránt értjük, mert mindkettő értékes darab lett. De ne szaladjunk: Szabó Benedek életkorát tekintve a második és harmadik iksz között alkotó, egyelőre csak egy szűk zeneértő kör által figyelt dalszerző, akihez eddig olyan formációkat lehetett kötni, mint a bajai Gyökkettő, amiből aztán kinőtt a Zombie Girlfriend, majd végül idén saját neve alatt jelentetett meg egy önálló albumot, Kapuzárási Piknik címmel. Mivel a második és harmadik iksz között járunk, az énekes írt a lemezre egy Huszonöt című dalt is, ezt a születésnapját ugyanis tavaly ilyenkor ünnepelte meg, a számban pedig szépen eldalolja töprengéseit az idő múlása felett. A belassult bulit bemutató videónak meg szintén itt a helye, hiszen mindenki számára ismerős pillanatokat vonultat fel – már amennyiben valaki a fiatalkorát nem csak egy papírzacskóban töltötte.

Végül zárjuk a sort egy káprázatos utazással az álomittas gyermeki fantáziák birodalmába: a Youth Lagoon néven egy ilyen elképzelt világot (a zene nyelvén) teremtő Trevor Powers egyik idei dala olyan videót kapott Stephen McNally rendezőtől, aminél ideillőbbet nem is tudnánk elképzelni: kolosszális, messzi dimenziókból érkező, de nem ellenséges lények lebegnek be a szétolvadó jelenetekbe, igazi mesemesemátka, csak éppen a látóidegekhez szól. Bámuljuk és ámuljunk!

Bad Rabbits – American Love

Indítsunk újhullámos bostoni funkkal, amiben minden benne van, ami a sivatagi meleget elviselhetőbbé teszi: magasra szökő jókedv, kilencvenes évekbeli new jack swing és Prince-utórezgések, szexuális odakacsintgatás. A Balaton déli partja felé széles mosollyal, kikönyölve csapatni? Ez kell, hogy legyen az aláfestőzenéje!

Classixx – Hanging Gardens

Frizbilóbálós, medencés, rosszabb helyeken már illegálisnak számító vigyort arcra ragasztós, a strandhomokot csillámpornak hazudó elektronikus örömködésre vágysz-e? Akkor itt van ez a hiba nélküli baleári diszkóztatás Los Angelesből, és még felesleges rongyrázás és méregdrága koktélok sem kellenek hozzá!

AlunaGeorge – Body Music

Kétség nem fér hozzá, hogy az elmúlt két év egyik legrokonszenvesebb új zenei projektje a brit Aluna Francis és George Reid összekapaszkodása, amiben előbbi a vokálokért, utóbbi az alapokért felel, együtt pedig őszintén mesterkéletlen, friss hangvételű elektronikus R&B-t hoznak tető alá. Nem csak a nyár, de az év egyik legszuperebb hanganyaga!

Octa Push – Oito

Ők portugálok, ilyeténképpen zsigerből érthetnek a nyári atmoszféra uralásához, és bár annyira még nem világhíresek, az alábbi lemezük alapján már nem állnak ettől nagyon messze. Nyilván az sem véletlen, hogy már olyan nagy nevektől kaptak supportot, mint Gilles Peterson vagy Thom Yorke.

All Tiny Creatures – Dark Clock

De ne maradjanak betevő nélkül a húrok szerelmesei sem! Ellenben nem ám valami unalmas, főiskolás tábortüzes dobozgitározásról van szó, hanem a távolba zengetett, hipnotikusan-fátyolosan visszhangzó dalokról, amikre felelősségteljesen lehet lebegni akár egy képzeletbeli, akár egy valós matracon.

http://www.youtube.com/watch?v=ybO–_f3J78

Djrum – Seven Lies

A klasszikus értelemben vett, morcos dubstepek nagyon nem nyári zenék, ebben alighanem kiegyezhetünk. A sötét londoni műfajnak azonban az utóbbi években több ígéretes leágazása is kinőtt, amit összefoglaló néven szimplán bass music-ként kezdtek emlegetni – nos, ez az album is egy ilyen keretben fogant, ráadásul pont annyira lebegtet két méterre a föld felett, hogy ideális legyen ehhez az augusztushoz.

Boards Of Canada – Tomorrow’s Harvest

Nevük ellenére skótok, és arról ismertek, hogy szeretik az elme álomszerű tájaira idegenvezetni a gyanútlan hallgatót. Új, szintén lassan hömpölygő lemezük nyolc év kihagyást követően érkezett meg, és közel tökéletes lett – tökéletes egy főműsoridős, tehát kora délutáni napon aszalódáshoz a gyenesdiási strandon.

PhaseOne – If I Tell U

Kicsit maradjunk az előző vonalon, csak egy fiatalabb tehetséggel: a St. Louis-i Andrew Jernigan lassú, messzire nyújtózkodó elektronikus felhőit már inkább egy szúnyoglepte naplementéhez ajánljuk – ő egyébként tudhat valamit, mert már olyan nagyságokat is remixelhetett, mint Burial vagy az Animal Collective.

Jagwar Ma – Howlin

Aztán van ám egy napi tippünk azoknak is, akik lávaként áramló szintifolyamokkal betemetett, kicsit 90-es évekbeli ízesítésű pszichedelikus indie-popot hallgatóznának: a fura nevű, de legalább ennyire lebilincselő Jagwar Ma tudniillik ebben annyira otthonosan mozog, mint Orbán Viktor a stadionlelátókon. Egy tüzes augusztushoz pedig pont az ilyen folyamatzenék (is) illenek:

Quasimoto – Yessir Whatever

Szeretettel gondolunk azokra is, akik egy elszállt hiphop anyagra vágynak két aszfaltolvadás között. Van ugye a világszerte elismert szűkszavú stúdiólakó, Madlib, ez pedig az ő szókimondóbb altegerójának, a sárga, malacszerű és héliumhangú karakternek, Quasimotónak új albuma, aki megint tompára gombázta magát néhány régi jazzalapra. Boldog nyarat!

Volt a kilencvenes évek közepének-végének egy meghatározó zenei jelensége, ami Magyarországon is jó sok hívet szerzett magának. Konkrétan azokat, akiknek a rap túlságosan ripacskodó volt, de a tempóját és az alapjait igazából szerették, meg azokat, akik némi megnyugvást kerestek kollégiumi szobáikban egy-egy erősebb buli (vagy a Prodigy aktuális nagylemeze) után. A Ninja Tune, a Mo Wax és a K7 kiadók filmélményszerű, a jazz esztétikájából nagykanállal merítő, belassulva hömpölygő, kurta-furcsa zenéire nagyon sok helyen gyúltak a fondorlatos cigaretták, és volt köztük pár igazán jelentős album, aminek pillanatait máig sokan képesek felidézni – ilyen volt DJ Shadow Endtroducing című 1996-os bemutatkozó lemeze is, amit máig az absztrakt hip hop egyik zászlóshajójának illik tekinteni.

Miután kiderült, hogy az éles nyelvű zenekritikusokat is térdre kényszerítő nagylemez – ami olyan darabokat adott a világnak, mint a Midnight In A Perfect World vagy az Organ Donor – mestere a három évvel ezelőtti Szigetes fellépése után ismét a Kárpátok ölelő karjai közé érkezik, nem is volt kérdéses, hogy a bulit meghirdető Zöld Pardon végre olyan tömegeket fog látni, amilyet mindig is akart, miután kiűzték a Petőfi-híd mellől (noha még így is lehettek volna többen). A kérdés inkább az volt: mit fog játszani a 41 éves lemezjátszóbűvész? És itt volt a majom elásva, mert amikor végre megjött a válasz, sokan leégett agyi diódákkal bambultak a színpad felé – mert erre végképp nem számítottak.

Aki utánanézett annak a YouTube-on, hogy milyen ez a bizonyos All Basses Covered fantázianevű műsor, amivel Shadow érkezik, azt nem érhette meglepetés: szó sem volt ugyanis arról, hogy dölöngélős trip hopokra andalgunk majd a Duna partján. Aki ilyen ábrándokat hozott magával hétfő este, az saját szemével nézhette végig, ahogy ezek szilánkjaira hullnak szét.

Hogy nevét mennyire beskatulyázták a régi hangzásokba, azzal maga a baseballsapkás alkotó is tökéletesen tisztában lehet, mert már a dj-szettjét is úgy vezette fel, hogy ő nem szereti ám újra és újra ugyanazokat a köröket futni, önmagát ismételni, és lépést tart a korral, ami jelen esetben 2013. Ennek később többször – talán túl sokszor is – nyomatékot adott a mikrofonon keresztül, mintha meg kellene értetni az emberekkel, hogy a bakelitropogásos instrumentális hiphop korszakán már tizenöt éve túlvagyunk, bár egyes fejeket látva erre a mission statementre valóban szükség volt.

És azért is, mert a műfaj, amiből legfőképpen válogatott, az tényleg egy megosztó fajta: a trap a fuxpörgető déli hiphopok basszusnehéz, minimalista-technoid továbbfejlesztése, sok felhúzással és puskaropogásszerű pergővel. De hogy érzékeltessük is, körülbelül mit kaptunk, itt egy videó, amit találtunk a tegnapról:

Ezzel okozott azonnali törésvonalat a közönségben: van, aki nyomban felfogta, mi történik, és keblére ölelte a buliztató, sújtólégszerű basszusokkal terhelt vonulatot, a többiek pedig maradtak úgy, ahogy megfogalmaztuk az imént: lefagyva. Persze a szett attól még, hogy főleg új – vagy újszerű – zenékből állt, lehetett volna erősebb: hiszen attól még, hogy valami friss, még nem biztos, hogy funky is, és bizony akadtak olyan sávok, amikor inkább a pult felé indult volna az ember újabb sörért, mert vagy kicsit lelapult a hangzás, vagy kicsit elcirkusziasodott – szerencsére sosem annyira, mint egy Skrillex. De hát a trap és holdudvara meg ilyen, ugye (a műfajról átfogó tanulmány itt olvasható).

Összességében üdítő volt hallani, hogy valaki végre merészel kilépni a biztonsági zónájából, és nem esik abba a hibába, mint számos őszülő halántékú sorstársa, aki inkább behasal a múlt emlékeiből táplálkozó tömegigénynek. DJ Shadow nem ezt tette, és jól tette. Mert ha csak egyetlen szemet is felnyitott – megüzenve, hogy őt aztán nem érdekli, ki milyen régi albumot hallgat otthon a négy fal között, de ezt nem kéne kihozni az utcára, vagy egy élő fellépésre -, már megérte.

Barack Obama is azt mondja, hogy get lucky

Mindenki hallotta már a nyár ügyeletes megaslágerét, a Get Lucky-t, többen jó eséllyel már rá is untak, na de ez teljesen új ízt és árnyalatot kölcsönöz neki: a Barackdubs nevű YouTube-csatorna gondozói ugyanis több másik után ezt a dalt is az Egyesült Államok elnökének szájába adták. Nehézsúlyú pepecsmeló lehetett mindezt összevagdosni a különféle szónoklatokból, az eredmény viszont magáért beszél. Azaz énekel. Énekbeszél!

Gangnam Access Memories: agylohasztó mashupok

Az Obama-derbi még szórakoztató volt, a következő nekifutás azonban az első „ne, ezt ne!” felkiáltások után már inkább a fárasztó kategóriába csúszik – persze ez türelemfüggő is. Mindenesetre aki hajlandó arra, hogy a komplett Daft Punk-albumot meghallgassa egy ismeretlen művész által világra hozott Gangnam Style-átiratokkal, az ugorjon neki ennek. Amúgy tényleg vannak benne kreatív megoldások, nem csak Psy szövegének egyszerű ráúsztatása a zenei alapokra (egyébként ijesztő, mennyire illik az összes dalra), bátran lehet vele a munkatársak idegein táncolni. A teljes kotyvalékalbumért tessék az alábbi képre klikkelni!

…és beérkeztek a magyarok is!

Magyarország kreatív tehetségei is megihletődtek a Pharrell Williams énekelte Get Lucky által, ezen ugye már meg sem lepődünk. Két ismert hazai énekesnő, az egyik legegyedibb  orgánummal rendelkező Judie Jay és az elmúlt pár évben feltört Marge állt össze egy zongoristával, hogy eldalolják a saját verziójukat. Íme:

Még hogy a graffitisek csúnya, rosszarcú, deviáns bűnözői életformák! A Kast-AFX művésznéven dolgozó magyar falfirkász és társa, Fork egy komplett rajzot és egy hozzá tartozó videót is készítettek, természetesen elejétől a végéig a Daft Punk-sláger által fejen csókolva, azonnali szimpátiát váltva ki maguk iránt. Símaszkok, öltönyök, fekete festékesgörgők és csillogás a budapesti Filatorigátnál található legálfalon:

Kezdjük mindjárt Mykki Blancóval, a queer rap kiskirályával, akit már egyszer méltattunk, mint 2013 egyik nagy reménységét – és mint azt az embert, aki meleg létére ér el egyre komolyabb sikereket az alapvetően ostoba homofóbiától kicsattanó hip hop műfajában. Szereti azt is, ha zenéihez bizarr (néha egyenesen ijesztő) klipek készülnek, ez történt most is: az Initiation videójának főszereplője ő maga, de mint groteszk mutáns, aki a feje búbján egy második arcot is hordoz, néha pedig négykézláb közlekedik. Négy percnyi művészhorror, kamu latinnal és vészjósló zenei alapokkal, tessék:

Ali G, Mr. Oizo és az Aphex Twin-féle Windowlicker óta tudjuk, hogy a legnagyobbat azokkal a klipekkel lehet szakítani, amikben olyan karaktereket állítanak kamera elé, akik azonnal, füstölve bélyegeznek bele egy kurva nagyot a memóriánkba. Siriusmo neve talán nem annyira ismert a nagyközönség előtt, de ezután akár az is lehet: a Modeselektor-féle MonkeyTown lemezkiadó kötelékébe tartozó producer ugyanis egy MC Roman nevű nehézsúlyú formát főszerepeltet új videójában: a hosszú szőke hajú, szlávos arcberendezésű ember nagymamákkal gengel és sütizik, beül egy pedikűrre, sőt, még a sarki mosodában is képes tök hitelesen előadni a nagymenőt. Borzalmasan idióta, egyben zseniális öt perc!

Végül itt ez a szuperség, ami a Blatta & Inesha olasz elektronikus páros pulzáló zenéjéhez készült: egy társaság olyan végtelenül gizda medencés partihoz készülődik, amilyennel minden nyári hétvégénket tölteni szeretnénk, csak éppen ez nem nagyon tetszik a csirkét éppen előkészítő szomszéd nénikének. Amit ezután jön, az már korhatáros kontent, ezért kéretik gyerekek elől elzárva tartani – felnőttek viszont bátran csettintgessenek a remek vágások és lassítások láttán!

Minthogy a világ zeneipari szakmunkásai, illetve az általuk felkért ügyes rendezők az elmúlt héten sem tétlenkedtek, szüretelünk kicsit a termésükből – a fenti pillanatkép természetesen ezek egyikéből származik. Merő izgalom, tudjuk, úgyhogy mutatjuk!

Kezdjük rögtön egy magyar vonatkozású klippel: Kanye West Gyöngyhajú lány-derbije után két héttel ugyanis az intelligens hiphop legendás triója, a De La Soul döntött úgy, hogy megint kicsit büszkévé teszi apró népünket. Vagy legalábbis Rubik Ernőt, hiszen a rapperek (akik, kimondani is súlyos, de 24 évvel ezelőtt alkották meg 3 Feet High and Rising című, máig korszakalkotóként jegyzett első albumukat) a feltaláló bűvös kockájának izgő-mozgó elemeiről rímelnek bele a kamerába. Ide tartozó hír: a veterán repp-professzorok kilenc év kihagyást követően most ősszel egy új albumot is kihoznak!

2013 sokak szerint a Disclosure éve lehet: a mindössze 19 és 20 éves (!) angol testvér-zenészpáros egy ideje olyan zenéjet adogat ki, amiken egyszerűen képtelenség fogást találni: az összes olyan lebilincselően hedonista (de nem vartyogó basszusokkal hatásvadászó, hanem a house-hagyományból mélyen merítő) klubbomba, amiket okkal hájpolnak agyon a különféle zenemagazinok és blogok. A duó Settle címmel június 3-án megjelenő debütalbuma valószínűleg bankot is fog robbantani, akkora várakozás előzi meg. A héten ők is kidobtak egy új videót When A Fire Starts To Burn című dalukhoz, amiben egy karizmatikus egyház tagjai veszítik el a fejüket, de annyira, hogy nem lepődnénk meg, ha még maga Jézus is beugrana a szemfennakadós buliba. (Ja, és aki már most végighallgatná a zseniális albumot, az ide klikkeljen!)

Maradjunk a szigetországban, és egyben maradjunk a szakrális témáknál: egy másik népszerű brit producer, az old school jungle-hatásokkal, dubsteppel és izgalmas hangokkal házaló Zomby ugyanis szintén új albummal érkezik, és szintén vallásos tematikájú klipet rittyentett ennek bepromózására, pontosabban a divatvilágban jól csengő nevű Ollie Evans filmest kérte fel ehhez. Fogantatás, öröm, elbukás, tragédia, újjászületés mind-mind jelen van a lassú tempójú végeredményben, de olyan karakterek előadásában, akikről inkább képzelhető el az, hogy péntek éjszakánként félhomályos külvárosi klubokban rázzák ki a gintonikból a jeget.

Kedves Olvasó, találkozott-e Ön már a Major Lazer névvel? Ha nem, akkor eláruljuk, hogy ez is egy olyan zenei projekt, ami toronymagasan trónol a nemzetközi menőségi skálán. Aki a hülye név mögött áll, az a sokarcú brit elektronikus zenész, Diplo, aki nagyon szeret rafkósan hozzányúlni a karibi-jamaikai-afrikai zenei színterek tradícióihoz, mármint úgy, hogy ezeket a fülledt műfajokat beinjekciózza egy adag pofátlanul populista effekttel, dobgépekkel és egyebekkel – ami pedig kijön a művelet végén, az egy ordenáré, de végtelenül szórakoztató tánczene. Diplo nagy seggbarát is, több videójában sem bírta ki, hogy elsüsse a Nagy Rengő Popó-poént, de új klipjében járatja ezt igazán csúcsra. Ami nem csoda, hiszen a dal címe az, hogy Bubble Butt, vagyis Buborékfenék.

A nárcisztikusságáról, bőrszoknyájáról, arcoskodásairól és kirohanásairól híres (legutóbb egy közlekedési tábla lefejelése után rontott neki egy paparazzónak) sztárrepper, Kanye West úgy döntött, hogy péntek estétől kezdve utcai gerillakampánnyal fog hátszelet legújabb számának, a New Slaves-nek vitorlájába.

Ehhez annyit tett – vagyis nem ő, hanem a stábja -, hogy a világ 66 különböző pontján házfalakra kezdte vetíteni az új dalt, Sydneytől Párizson át Los Angelesig, az egyes helyszínekhez pedig még térkép is készült, ami kikerült az oldalára. Valószínűleg biztosra vette, hogy a dühös, politizáló hangvétel, amit megüt („vannak vezetők és követőik, de én inkább leszek egy fasz, mint az, aki benyeli”) jobban mutat, ha az utca embere hallhatja először. Minket azonban nem ez hökkentett meg, hanem az, ami valójában bármelyik magyar ember ingerküszöbét megugorja: Kanye ugyanis a szám végén konkrétan az Omega Gyöngyhajú Lányának alapjaira áll neki dalolászni.

Itt van egy rövid videó, a 38. másodperctől tessék figyelni:

http://youtu.be/V8p36rlGG48

A Tízezer Lépés című albumról származó sláger a magyar zenetörténelem egyik legismertebbje, szinte mindenki ismeri a dallamát, ami annyira népszerűnek bizonyult, hogy számtalan feldolgozást megért, a Scorpions ismert fütyülős-lassúzós darabján át egészen a Kozmix happy hardcore veretéséig. De mi most adjuk meg a kreditet a dalt jegyző Presser Gábornak (és a szövegíró Adamis Annának), és jöjjön az eredeti:

Jó egy hónapja külön bejegyzést szenteltünk annak a példaértékűen profi kampánynak, amivel a fémfejű páros, a Daft Punk felkorbácsolta az érdeklődést negyedik stúdiólemeze iránt, de úgy, hogy ne csak a nagy mértékadó orgánumok, de még a legmarginálisabb zeneblogok se mulasszák el, hogy említést tegyenek róla. Aminek megvolt a maga oka: nyolc évnyi új nagylemez nélkül maradás nem kevés, és bár a nevük ennyi idő alatt sem kopott el, nyilván nem akarták a véletlenre hagyni a Nagy Visszatérést.

Ráadásul egy újfajta ethoszt (vagy csak jól hangzó koncepciót) is kidolgoztak, ami valahogy úgy hangzik, hogy a mai elektronikus tánczene beleragadt a komfortzónájába, ők meg ráuntak kicsit a robotpilótázásra, ezért megpróbálnak olyan dalokat írni, mint eddig, csak gépek helyett valódi hangszerekkel. Az első elhullajtott zenemorzsák ezt alá is húzták, meg Nile Rodgers vendégszerepeltetése is, aki a 70-es évek közepén megszületett diszkófunk formáció, a Chic alapítója volt.

És a Daft Punk a sok időhúzás után a minap kijött egy utolsó nagy izgatással, ezzel a videóval, amiben a két főszereplő saját maga csomagolja ki a saját albumát:

Aztán a videó után nem sokkal végighallgathatóvá tették a Random Access Memories című legfrissebb stúdióalbumot itt (iTunes szükséges hozzá). Többmillió embertársammal egyetemben kaptam az alkalmon, és végig is mentem az egy és negyed órán, hosszú munkanap után egy forgószékbe belenyugodva, elfüggönyözve, amikor a fél ország már a párnájába temetkezett.

Megszólalt a Give Life Back to Music, ünnepélyesen, grandiózus elánnal, hogy egy groovy diszkómenetbe kapcsoljon, pont úgy, ahogy azt a heteken át az orrunk előtt húzogatott mézesmadzag sejtette: tényleg nem csattog semmilyen dobgép, hanem igazi tamok pufognak, nem digitális, hanem hús-vér-réz cintányér cicereg, uralkodik a gitár, az analóg szájcsővokóder pedig máris tündököl. Vérbeli mission statement, még kedvet is csinál, csak éppen az elkövetkező percekben a magasra srófolt elvárásaink maradnak beteljesületlenül. A visszafogottan döngicsélő második trekket, a The Game Of Love-ot betudjuk átvezetésnek, de a csodálatos I Feel Love-ot megíró Giorgio Moroder karriermonológjával megtoldott harmadiknál már ágaskodik a szemöldök: tényleg csak egy ilyen sztenderd, feledhető italodiszkót sikerült kipréselniük magukból? Fantasztikus, hogy halljuk beszélni az élő legendát, de ez önmagában nem fog bearanyozni egy zenét.

Haladunk tovább felemás érzésekkel, amik a továbbiakban sem csillapodnak. A Strokes-frontember Julian Casablancasszal rögzített dal úgy repül el, hogy alig emlékszünk rá, hogy aztán jöjjön az első Pharrell-vendégszerep a Lose Yourself to Dance-ben, aminél már majdnem meggyőznénk magunkat, de valahogy nem sikerül. Az amúgy tényleg remekbeszabott Get Luckynál már egyenesen azt érezzük, hogy míg ezt akár emlegethetjük is még a nyár slágereként, a komplett album még az év lemezei közé sem fog nagyon beférni.

Mert a riffek, futamok, basszusok, amiket hallok, akár még a szombathelyi Lamantin Jazzfesztivál kora délutáni matinéjában is visszaköszönhetnének, amikor a zenészek éppen ráunnak a szinkópákra, és egy kicsit játszogatni támad kedvük. Bármelyik, akár magyar fanki-szessön-bárzenekar eljátssza ezeket a témákat. Vagy, ha úgy tetszik: az eszközkészletből, amivel az album dolgozik, jóval többet ki lehetett volna hozni, mégiscsak van itt moduláris szinti, élő hangszerek, régi típusú vokóderek, ezekből tényleg létrejöhetett volna az év pukkanása.

És nem az a baj, hogy nem partilemez lett a Random Access Memories. Hanem hogy a lassú törekvések is éppannyira ötlettelenek, mint a táncosabbak – pár kivételt leszámítva, mert a Motherboard elúszása, vagy a két zárószám, a messze kicsúcsosodó, Panda Bearrel felvett Doin’ It Right és a Contact tényleg jók. Mintha a robotfejűek egy óra múlva ébredtek volna fel, de akkor, amikor már nem sok esélyük maradt bizonyítani, a vonat már elment.

Nem rossz lemez ez a negyedik, és kétségkívül jobb, mint az előző kettő elherétlenedett album, a Discovery és a Human After All. És biztosan remek háttéralap, amikor zúg le az ember a Balatonra. Viszont süt belőle a ki nem aknázott potenciál, ami miatt nemhogy mérföldkőként nem fogjuk emlegetni, de egy útjelzőtáblaként sem.

James Blake még mindig mindössze 24 éves, de a világ legszőrösebb szívű zenekritikusai is térdre borultak a báránylelkű angol zenész-dalszerző három évvel ezelőtti debütalbuma előtt. Nem véletlenül, és itt most magyarázzuk is meg kicsit a címet: emberünk ugyanis a manapság legtrendibb elektronikus zenei műfaj, a dubstep felől érkezett, ami azonban az elmúlt években kissé kifordult eredeti önmagából: pont ő volt az, aki szóvá tette egy 2011-es interjúban, hogy a stílus sajnos már arról szól, hogy ki tudja a legmocskosabban vartyogó basszusokat létrehozni, és ezzel egy pisilőverseny szintjére silányult (azt is mondta, nem említ neveket, de nyilván Skrillexre és társaira gondolt).

És most itt az új albuma, az Overgrown, ami nem csak megmutatja, hogy lehet ezt máshogy is csinálni, de megáll a talpán összehasonlítások nélkül is, sőt, úgy áll csak meg igazán – ugyanis nem fogható semmi eddigihez, mármint ami a lassú digitális zenék és férfivokálok összetalálkozását illeti.

A kezdő, címadó dalban már le is fekteti ars poeticáját: „nem akarok csillag lenni, hanem inkább egy kavics a parton” – ennél kerekebben nem is lehetne verbalizálni azt, hogy Blake nem akar hatásvadászni azonnal célba találó, de személytelen és kiüresedett zenei eszközökkel, és ebből a szempontból egy igazi 21. századi renegát, aki a döngölő lábdobok és vijjogó effektek korában is a finom, emelkedett megoldásokhoz ragaszkodik.

Az a hallgató viszont, aki képes és hajlandó átadni magát ezeknek a finom megoldásoknak, biztosan maradandó élménnyel fog gyarapodni. James Blake hidegen sepregető dobjai, gépies cinjei és a dubstepes múltból átmentett, nagy tereket betöltő, zengő basszusok mellé saját hangjának már-már földöntúli és melengető törékenységét, meg persze saját kezű zongorozásait hozza ellenpontozásként, ami így egyben mégis passzol, és csodálatosan egyedi eleggyé áll össze – ami csak abból az emberből nem vált ki biokémiai reakciókat (érzelmeket), akinek a szívét márványból faragták ki. De hát ilyen meg nincs, úgyhogy ez az album mindenképpen hat.

Már az első, 2010-es lemeze is meghatározó darabja volt annak az évnek, a maga lecsupaszított, szellős, klasszikus zenei mintákat sem nélkülöző minimalista souljával, új albumán viszont kijjebb tolja saját, kisherceg-szerű birodalmának határait. A zenélő-daloló Blake további textúrákat próbálgat, a Voyeur például lassú, merengő kezdése után egy kolompos-pumpálós (persze azért visszafogott) technólénnyé fejlődik, míg az A Take A Fall For Me a Wu-Tang géniusz RZA-t vonja be vendégként. Sosem gondolná az ember, hogy ezek közé a lírai töprengések közé befér a rap műfaja, pedig mégis: ha a hiphop-alap is Blake-nyelven íródik, akkor úgy tűnik, ez sem akadály.

És akkor itt van még az albumról kihozott első kislemezdal, a Retrograde is, ami már nem csak dalként, de hivatalos videoklipjével is közelebb rak minket a Blake-megfejtéshez: űrhöz kapcsolódó, de egyben emberi kapcsolatokat is érintő (ám válaszokat szándékosan nem adó) témájával olyan nemrég forgatott sci-fiket juttat eszünkbe, mint a Felettünk a Föld vagy a Melankólia. Késő este érdemes nézni:

Az mondjuk nem is vitatható, hogy Blake is egy külön bolygó, ami még a saját felfedezésére is vár. Félúton van a húsz és a harminc között, szóval ideje annyi van még, mint a Földközi-tenger, ráadásul képessége is – arra, hogy egyszer majd olyan időtlen nagyságok között emlegethessük, mint mondjuk David Bowie vagy Morrissey. Addig is hallgassuk az Overgrownt magányos vagy éppen összekapaszkodós éjszakákon, ablakon kibambulós utazásokhoz, vagy ha már itt a nyár, akkor testet ernyesztő napozásokhoz, hogy legalább a szív dolgozzon. Mert fog, ezt már most jelezzük.