A világot persze 2013-ban sem sikerül megváltani, hiszen amíg lesznek BMW-kulcs csörgető, az iskolapad helyett a lakótelepi betonpingpongasztalt koptató gyurmagyőzők, addig sajnos lesz hülyeteknó is. Örömre viszont van ok, hiszen idén Zamárdiba elhozzák például a hihetetlenül termékeny Scubát, aki a dubstepből gondolkozott tovább, és hozott létre annak talapzatán egy egészen elképesztően „intelligens”, mégis táncolható, organikus zenei világot. Ennek egyik darabja 2010-ből:

Szintén ajánljuk a menüből a hamburgi DJ Koze nevét, aki sok, hozzá hasonlóan befutott pályatársával hasonlóan a hip-hop felől közelített az elektronikához, amióta viszont megérkezett, ontja magából az agyafúrt, itallocsolós, mokány kis technókat. Ha a német klubokban odavannak érte, mi mi mást tehetnénk?

Todd Terjét is érdemes felírni az egyéni programnaptárba, már amennyiben bírjuk, ha egy skandináv vállaltan excentrikusabb anyagokat gyárt, mint északi pályatársai. Mivel ő a nu disco egyik kitüntetett figurája, ezért az excentrikusságot ebben a kontextusban szíveskedjük érteni: igazi szexi és tömény dizsi várható tőle. Meg nyilván ez a dal, amit tavaly egy csomó dance-magazin az év klubhimnuszának választott:

De aminek igazán örülünk (és annyira szívesen leírnánk, hogy feltörő kosként repesztettük meg a mennyezetet egy ugrással, de hát nem így volt, viszont tényleg berobbantak a pupilláink), az a nem annyira kurta, de mindenképpen furcsa, ám nehezen ellenállható elektronikákkal házaló angol Kieran Hebden, vagyis Four Tet. Bár nagyjából lehetetlen őt helyrerakni műfajilag, mert mint sok fasza ötleteket magából ontó géniusz, ő is egy saját kis dimenziót teremtett, az viszont tudható, hogy ez mi mindenből épül fel: füstös jazzből, hiphopból, posztrockból, kísérleti-analóg zenékből és merő pszichedeliából (igaz, utóbbi munkái már erős house-behatásokkal is operálnak).

Külön öröm, hogy a sajtóanyagban a Balaton Sound-szervezők finoman elrejtettek egy gyűszűnyi maró gúnyt is, amit a hurkanyakú veretőkatonákat címeztek, hiszen ezt írják: „hihetetlenül izgalmas, összetett és egyedülálló zenei világával csupán a felszínes hallgatás révén nem könnyű azonosulni.” És tényleg! A továbbiakban mutatunk videón két saját Four Tet-szerzeményt a táncosabb darabok közül, meg egy két órás, fantasztikusan elborult és szétcsavart mixet, telis-tele őrült, kozmikus lemezekkel.

És hogy ne érjen minket a diszkrimináció vádja, íme a többi bejelentett név, akiket nem emeltünk ki külön: Avicii, Fedde Le Grand, Cee Lo Green, Solomun, Loco Dice, Dimitri Vegas & Like Mike, Green Velvet, Seth Troxler, Nervo, Magda, Hernan Cattaneo, tINI, Gary Beck, Doctor P, Funtcase, Bruno From Ibiza, Baskerville.

Valamivel több mint egy hete a VOLT Fesztivál kapcsán mondtuk itt el, hogy kik azok a fellépők, akiket mindenképp érdemes megnézni, és nem akkor keresgélni a legközelebbi italozó egységet, amikor ők játszanak. Eljött az idő, hogy Zamárdi idegenforgalmi bevételeit a magasba katapultáló Balaton Sound kapcsán is megtegyük ugyanezt, vagyis ráirányítsuk a fókuszt egy-két olyan előadóra, akik mellett talán sokan simán csak elmennének, mert nem hallották még a nevüket. Tessék elhelyezkedni, hangerőt közepesre elintézni, mert ajánlásainkat videókkal is illusztráljuk. Továbbá előre szólunk: a lakossági pumpát játszó DJ-ket kihagyuk a sorolásból (lásd a jobb felső sarokban a Mi a FILTER? definíciót).

Caribou, egy különleges élmény ígérete

Hogyan kísérletezzünk hangzásokkal úgy, hogy az ne csak a saját magunk számára legyen élvezetes? A kanadai Daniel Snaith nem véletlenül szerzett doktorátust matematikából, mert ezt az egyenletet évek óta könnyedén oldja meg. Ráadásul stílusokon átívelve, de mindig magas mércét tartva: 2005-ös albumán, a Milk Of Human Kindness-en krautrockos mélységekbe szállt alá, a pszichedelikus popos 2007-es Andorra joggal vonta magára a zenekritikusok hangos dícséretét, míg legutóbbi alkotása, a 2010-es táncorientált Swim a címének megfelelő lubickolást ígér, illetve kézfeltartós futkározást a strand gyepén – szerényen súgom csak, szerintem az év egyik legjobb lemeze volt. Már a nyitódala is fantasztikus, hallga csak:

De La Soul, a bölcs hiphop úttörői

Általános, de hülye szokás a rap műfaját a bűnözéssel, a fűszívással és a terebélyes ülepű gatyákkal azonosítani, mert az éremnek itt is van egy másik oldala. Nem tudjuk, mennyi tudatosság van abban, hogy a Balaton Sound szervezői a keményvonalas gengszterrepp kulcsfigurája, Snoop Dogg tavalyi szerepeltetése után idén pont a másik oldalra nyúltak rá, mindenesetre csakis üdvözölni tudjuk, hogy a De La Soult hozzák el. Ez a trió azzal lopta be magát a zenelexikonok oldalaira, hogy erődemonstráció helyett okosításra, harsogó agresszió helyett pozitív gondolatok szócsöveként használták a rímek adta fegyvert – tessék hát befelé haladni az első sorokba, amikor eljön a koncertjük ideje, mert nagyon funky seggriszával lehet számolni.

Crazy P, felhőtlenül felelőtlenül

Ha beleng az őrült pénisz, jaj annak, akire lesújt, mert az biztosan ott marad – mármint a táncparketten. Chris Todd és Jim Baron ezen a néven (Crazy Penis, mármint) összetákoltak egy olyan elektronikus hangzást, ami telt basszusképleteivel és a klasszikus diszkóból merítő hedonizmusával, visszafogott house-orientációjával jobb helyett nem is találhatna magának a magyarországi fesztiválok sorában. Ha ők következnek a sorban, tessék bátran egy Pina Coladaért menni, de csakis dupláért és csakis a kezdés előtt negyed órával, hogy időben be tudjunk csatlakozni a felhőtlen örömködésbe!

http://www.youtube.com/watch?v=wRnwBim6LAg

Animal Collective, a csengő-bongó csimborasszó

A Nyugat.hu fesztiváltudósításai során nem egyszer remegtük már magunkat szarrá azon, hogy miért nem képesek a szervezők meghívni néhány, a kor követelményeinek megfelelően aktuális, izgalmas és a külföldi szaklapok által is annak titulált produkciót. Imáink meghallgattattak: végre egy olyan amerikai csapat is betoppan a Soundra, akik ugyan a legkevésbé sem fognak harmonizálni a fél arcot elfedő napszemüvegekkel és a hófehér izomtrikókkal, ellenben az egyik legkomolyabb műsorral kecsegtetnek (de legalább az említett társadalmi csoport távol marad tőlük, valószínűleg). A világ hipszterei által körülrajongott Animal Collective nehezen meghatározható – rendszerint a „freak folk” műfaji megjelöléssel leírt – zenei univerzuma nem könnyű tananyag, hiszen dúdolható refrének, egyszerű ritmusok helyett a komplexitás uralkodik benne, és ez bizonyára kihívás lesz sokaknak. Azok viszont, akik átmennek a vizsgán, maradandó tapasztalással térhetnek haza.

Gossip, az igazán kerek koncertélmény

Szó szerint tessék ezt venni, mert a nemzetközi szinten nagy népszerűségnek örvendő indie-dance-punk együttes frontembere, Beth Ditto olyan női előadó, aki nem fél felvállalni tekintélyesre gömbölyödött külsejét. Ami mögött ráadásul nem csak egy markáns hang, hanem egy nagyon határozott életszemlélet is áll: Ditto punknak vallja magát, nem borotválja a hónalját vagy használ dezodort, mindeközben teljes mellszélességben támogatja a meleg és feminista mozgalmakat. Ami pedig minket, a Balaton Sound leendő közönségét érinti, az az, hogy csodálatos frontember: nem derogál neki bejönni a közönségbe, magára aggatni néhány kalapot, vagy akár táncra perdíteni a biztonságiakat. Az NME sem csak passzióból választotta a rock & roll legkúlabb arcának – de beszéljen inkább a videó, amiben legnagyobb slágerüket, a Standing In The Way Of Control-t adják elő.

Mouse On Mars, űrzene gyereklelkű felnőtteknek

A német Jan St. Werner és Andi Toma projektje az úgynevezett IDM („intelligens tánczene”, tudjuk, balfasz kifejezés, de sajnos már beleégett a zenetörténelembe, és ha úgy vesszük, azért mégiscsak helytálló) területeit járja be, vagyis főleg analóg hangokat használva állítanak elő különleges, kozmikus, repkedő, és gyakran egészen infantilis zeneműveket. Lassan húsz éves (!) munkásságuk lajstroma idén a Parastrophics című albummal folytatódott, amit a Modeselektor kiadója jelentetett meg, szóval szó sincs öreges besavanyodásról, az egerek még mindig cincognak – 2012-ben valahogy így:

Az elmúlt évek hazai fesztiváltudósításai során ezerszáz gondolatba csomagoltuk már bele, mennyire nem vagyunk megelégedve a meghívottak egysíkúságával, azzal, hogy a legfaszább fellépők megmaradnak a barcelonai, lengyel és egyéb fesztiváloknak. Nem akarunk azonban beleesni abba a hibába, hogy játsszuk a savanyút akkor is, amikor akadnak jó fejlemények, még ha ezek nem is annyira számottevőek – de hogy ne kelljen nagyítóval keresgélni őket, fesztről-fesztre elregéljük, kik azok, akiket mi biztosan nem hagynánk ki. A sort értelemszerűen a VOLT-tal kezdjük.

Faith No More, a nagy visszatérő

Az MTV-generáció egyik legfontosabb zenekara több mint tíz éves szünetet követően 2009-ben állt össze újra, és villanyozta fel értelemszerűen a fél világot – hiszen melyik gitárbarát ne volna kíváncsi arra a csapatra, amit még a Metallica és az Alice In Chains is kedvenceként emleget, ami a basszgitáros Krist Novoselic szerint csapatának, a Nirvanának megmutatta az utat, és ami nélkül a metál egy sokkal önismétlőbb műfaj maradt volna? És akkor itt van még az utánozhatatlan Mike Patton, a legletaglózóbb frontemberek szenátusának (már ha lenne ilyen) örökös tagja, aki állítólag így negyven felett is hozza az elmebeteg energiát, és még egy komplett bekezdést is megért, hogy mi mindent művelt a három évvel ezelőtti Szigetes koncertjükön. Aki itt nem volt, Sopronban viszont ott lesz június 28-án, az este vonuljon a nagyszínpad elé, mert ha nem, akkor utólag a haverok élménybeszámolói miatt úgyis sajnálni fogja, hogy kihagyott egy legendát.

http://www.youtube.com/watch?v=sZrDFA1DtNM

Katy B, a dubstep megbízható hangja

A mindössze 22 éves énekesnő karrierje nemrég kezdett csak felfelé ívelni abban a keresztmetszetben, ahol összeér a kalózrádiókon érlelt brit underground és a frankó popzene. Katy a Rinse FM aprócska házi dívája, akinek minden megnyilatkozásából süt, hogy ő egyáltalán nem számított ekkora bombasikerre, mint például a UK Chartba kerülés vagy a nagy kiadók kapkodása őutána. Szimpatikus lány, akinek Katy On A Mission című szuperslágerét már a két évvel ezelőtti, basszus-zenék által meghatározott horvátországi Outlook Fesztiválon (beszámolónk itt) rogyásig játszották, úgyhogy épp jókor jön el Magyarországra. Főleg, hogy tavalyi debütáló lemezével már azt is jelezte, hogy nem csak a dubsteppel tud kezdeni valamit, de az egyenesebb ritmusúra faragott bulidarabokkal is.

Toddla T, a kúl és kócos

Tom Bellnek nem csak nevének formája mutat hasonlóságot az előző ajánlottunkéval, de például az is, hogy szintén csak a húszas éveiben jár, és hasonlóképp a kortárs angol tánczenék iparágában mozog, és teszi ezt pofátlanul otthonosan: lemezeinek egyszer viccesen otromba, másszor klubrobbantó klasszikusokat idéző hangvételéhez olyanok kölcsönöztek szövegeket, mint Roots Manuva, az ünnepelt jamaikai dancehall-sztár Wayne Marshall vagy Roisín Murphy, de nem kellett kilincselnie saját BBC-s rádióműsorért, Essential Mix-felkérésért, vagy azért, hogy közös zenét kreálhasson a Hot Chip-es Joe Goddarddal. Egyszóval Toddla T kúl és kócos, alighanem nagy bulit hagy ki, aki az ő műsorideje alatt vonul el italozni.

Röyksopp, a szívhezszóló norvég export

Első ránézésre jogosnak tűnhet az az előfeltételezés, hogy az erőtlen napfény és az állandósult fagyok miatt a skandináv popzene hangulatában valahol a mindennapi szomorkodás és a mélydepresszió között ingadozik. Pedig ha ebbe a hitben ringatjuk el magunkat, tévúton járunk: mindamellett, hogy ez nem igaz, az északiak messzemenőleg az egyik legtermékenyebb zeneipart tudják felmutatni Európában, amiből jókora szeletet harapnak ki maguknak a mosolyfakasztó, optimista, melegséget árasztó előadók – élükön az elektropopper Röyksoppal. Igaz, két évvel ezelőtti, Senior című nagylemezük már inkább befelé fordult, azért ne aggódjunk, színpadon állva alighanem inkább ilyen hangulatokra fognak törekedni:

Iggy & The Stooges, csak hogy tudjuk, honnan jött a punk

A hatvanöt évesen is félmeztelenül koncertező, de testében máig egy kiszámíthatatlan bombát hordozó Iggy Pop nem csak az első(k között) volt, aki beugrált a közönségbe – sőt, később ezt a műveletet egészen a közönségen járásig fejlesztette -, de bandáját, a Stooges-t a punk egyik legjelentékenyebb előfutárának is illik tekinteni. Ma már ugyan nem képesek hadba vinni a világot, de hogy egyszer az életben meg kell őket nézni, az biztos – miért ne most történjen ez meg?

Caspa & MC Dynamite, basszusorientált páros

A dubstepre rájár a rúd, köszönhetően többek között Skrillexnek, aki miatt a héjaként vijjogó, hatásvadász őrjöngésekre is rásütik ezt a stíluscímkét, miközben a műfaj eredetileg éppenhogy fojtott energiáival, basszusokkal terhelt, de szellős visszafogottságával vált meghatározóvá az elektronikus zene elmúlt éveiben. A sors fintora, hogy a VOLT-ra Skrillex is érkezik, de mi az imént elmondottak miatt nem őt tanácsoljuk meghallgatásra – noha tisztes távolból tanulópénz gyanánt érdemes lehet megfigyelni -, hanem egy igazi londoni dubstep pionírt, aki nem csak a Fabric nevű szuperklubban mozgatja az embereket, hanem a Glastonburytől a Sonar-on át a Loolapaloozáig számtalan nagy feszten is megfordult már. Hozzá a Roni Size oldaláról már régen megismert mikrofonista, a mindig megbízható MC Dynamite csapódik, úgyhogy előadásuk alatt egy fokkal közelebb kerülhetünk a brit underground virtushoz.

http://www.youtube.com/watch?v=K_QRNzngEDI

Érdekesen kurtán-furcsára szabták a Sziget pénteki felhozatalát, már ami a legerősebb(nek vélt) fellépőket illeti, azok ugyanis valahogy pont egymásra torlódtak: a sterilizált gyöngyszemeiről ismert Trentemøller a Burn Arénában állt pult mögé, az 1970-es évek óta aktív reggae legenda Sly & Robbie a világzenei nagyszínpadon, aztán horogra akadhatott volna még egy mélyről feltörő Deftones koncert a metálvölgyben (az előző évek sátras megoldása helyett mostanra egy sokkal termetesebb színpadot építettek a keményebb gitárzenéknek), de az érdeklődésünkre számot tartók között jegyezhetjük a fütyülős indie-himnusszal világhírt gerjesztő Peter Bjorn and John-t is – nos, ők mindannyian nagyjából fedték egymást.

És akkor a legnagyobb dörrenést, a nagyszínpados Dizzee Rascal showt még nem is vettük a nyelvünk hegyére, választani mégis muszáj volt, úgyhogy az utóbbi mellett döntöttünk, a következő okok miatt: az undergroundból a fanfáros sztárságba jutó, exponenciálisan felfelé ívelő karrier, remek és cseppet sem nyálas slágerek, és az egyetlen ún.”urban” stílusban munkálkodó előadó a nagyszínpad felhozatalában.

Kergetőzni is lehetett volna a csatatéren tíz perccel a start előtt, amin magunk is meglepődtünk, főleg annak tükrében, hogy a Sziget legfontosabb útvonalai meg szinte bedugultak így a hétvége kezdetére, péntek este fél 8 magasságában. Feltételezzük, hogy nem a Hatvannégy Vármegyéseknek tartották fenn a büszke britek az állóhelyeket, főleg, hogy amazok végül kordonon kívül rekedtek, egyszerűen arról lehetett szó, hogy sokan mások is beleestek az előző bekezdésben felvázolt dilemmába, és a nagy volumenű fellépők koncertjein eloszlottak a fesztiválozók. Később persze változott a helyzet, és lassacskán összeszűkültek az üresen hagyott négyzetméterek.

Beszólogatósból ugráltatós
DJ MK aztán megjelent a pult mögött, sikamikált kicsit a lemezjátszón, majd amolyan boxmeccsesen elnyújtva, mintha papírból olvasná, konferálta fel Dizzee-t, aki be is szaladt a színpadon, ahogyan szokott külföldi feszteken: egy szimpla pólóban, egy baseballsapkában, oldalán az őt reppes ráerősítésekben támogató Scope-pal, és belekezdtek egy jó hangos umca-umcába, csak hogy ne a mélyből induljon a műsor. Pedig indulhatott volna akár onnan is: Dizzee zenei múltját tekintve a koszos-karcos grime hangzás felől érkezett, amit úgy szoktak jellemezni, hogy Anglia válasza az amerikai hiphopra, ez azonban tényleg egy annyira tipikusan londoni külvárosi műfaj, hogy aki megrekedt benne, az nem is nagyon tud továbblépni a nagyobb tömegek meghódítása felé. Ezt más grime-repperek is felismerték már (elég meghallgatni Skepta egyik vagy Wiley másik dalát), de a legjobban Dizzee bonyolította le az átmenetet a beszólogatósdiból az ugráltatósdiba.

Szerencsére így sem fordított hátat a becses múltnak, és már az elsők között előadta a zseniálisan tuskó Stop Dat-et és az I Luv U-t nyolc évvel ezelőtti első albumáról, de igyekezett mozgásban tartani a jelenlévőket, így az emlékezetes darabok persze most is a Calvin Harris-szel közösen összehozott Dance Wiv Me, a csapatós Bonkers vagy a klippjében még a majomkodó Goldie-t is felvonultató Holiday maradtak, illetve legújabb szerzeménye, a Bassline Junkie, aminek bevezetőjében csak annyit közölt: „egyesek isznak, egyesek szívnak, de én egy basszusfüggő vagyok.” Rendre pattogott mindenki, ennél több nem is kellett, ez a másfél óra a színtiszta szórakoztatásról szólt. Vagyis valami ilyesmiről:

Lehetett volna hiányolni a kicsit szorosabb kapcsolattartást a közönséggel, vagy egyéb extra szórakoztatóipari elemeket, de ott, a színpadtól húsz méterre nekünk nem voltak ilyen kívánalmaink, ahhoz túl jól és hangosan szólt, és túl vidám emberekkel is voltunk körülvéve – hallottunk viszont olyan véleményt is, amit nem befolyásoltak ilyen tényezők, és kicsivel messzebbről már közepesnek ítélte meg a műsort. Abban is megállapodhatunk, hogy nem Dizzee karizmája viszi el hátán a produkciót, hanem a koncentrált zenék és az azokra köpdécselt szövegek, de még így sem lehet olyan vészes dolog 25 évesen bejárni a világ fesztiváljait.

Éppen csak leporoltuk a cipőnket, ám hogy ezt követően megfeszülve sem találtunk olyan programpontot, amire szívesen továbbindulnánk, az további kérdéseket vet fel a Sziget műsorpolitikájával kapcsolatban. A Prodigyre meg nem vesztegetnék szavakat, egy előttünk álló póló mindent elmondott arról, van-e még helyük őnekik főműsoridőben:

Első jelenésünk volt a csütörtöki az A38-Wan2 színpadon, és a kezdeti lelkesedésünk, ami annak szólt, hogy unalmas fehér ponyva helyett egy fordított hajóra emlékeztető sátrat sikerült felállítani, nagyon hamar lelohadt a semmibe. Az A38 állóhajó az a budapesti helyszín, amit példaként lehet mutogatni a világban mindenfelé, egyedi és jól fényelt és remekül hangosított, a külföldi fellépők is szeretik, az odafigyelést szinte szagolni lehet a levegőben – ezzel szemben amit az ugyanilyen elnevezés alatt futó fesztiválos változat produkált, az a legmesszebbmenőkig méltatlan ahhoz a minőséghez, amihez a kedvenc bulibárkánkon szoktunk.

Így történt meg az, hogy a nagyon kurrens popzenei terméknek számító Crystal Castles, amiről azt írtuk, hogy dalaikban gyökerestül szeretik kiszakítani a hallgatót a valóságból, belehajítva őket valamiféle barokkosan kúl szerelemdimenzióba, gyakorlatilag semmire nem ment velünk. Úgy szólaltak meg, mint a tornaterembe szervezett sulibulik, és akár eltorzult punkoskodás (Doe Deer), akár bizarr elektropop (Air War) került terítékre, semmi nem jött át jól, kongott, bongott, az ének csak cicergésnek hangzott – és ezen sajnos még a bűbájos forradalmár, Alice Glass bodyszörfje sem segített, úgyhogy idő előtt távoztunk, egyszerűen időpazarlás lett volna tovább maradni az élvezhetetlen hangkatyvaszban. Reméljük, valakinek rákoppintanak a körmére ezért.

Szerencsére a Nagyszínpad előtt nem sokkal később sikerült megmenteni az estét. Mert ahogy a kilencvenes évek nagy bigbeat generációjának egyik kiemelkedő alakja, Fatboy Slim az elmúlt években a szégyentelen, cirkuszi táncház-diszkózásig süllyedt, ügyelve arra, hogy minél nagyobb baromnak tűnjön a laptopja mögött, addig a Chemical Brothers egy kiváló live actté gyúrta ki magát. Nem csak a zenére, de a látványelemekre is ugyanakkora elánnal koncentrálva: a monumentális, fölöttük függő led-henger, a színpadi pultot beterítő stroboszkópok, és a passzoló, helyenként egészen szuggesztív vetítések (kedvencünk a bizonyos hangokra beúszó gyerekbohócfejek, majd egyetlen kitartott hangra egyetlen hatalmas, száját tágra nyitó öreg bohóc) az egyik legnagyobb energiabombaként sültek el, amit itt valaha is láttunk.

A vegyiparosok nem a közönség lelkének simogatására, hanem hűvös profizmussal való kápráztatásra esküdtek fel, és az olyan, társadalomkritikának szánt feliratok beleégetése a retinába, mint a DON’T THINK („ne gondolkodj”) is inkább nevetségesnek hatottak, de ez semmit nem vont le abból, hogy a megőrülés elkerülhetetlen volt az antidepresszáns Swoonra, a Saturate-re, meg a többiekre, még a jó öreg Block Rockin Beatsre is, amin még ez az időközben eltelt 14 év is alig fogott. Egy szeletet mutatunk az uralkodó hangulatból:

23 évesen nagylemezt megjelentetni annál a kiadónál, ami a kezdetek kezdetén Aphex Twin és az LFO és még sok komoly név felfuttatásában vett részt, az nem kis dolog, főleg, ha mi magunk is körülbelül akkor születtünk, mint maga a label. A glasgow-i származású Hudson Mohawke-nak ez megadatott, 2009-es albumát mindenféle lelki teher nélkül besoroltuk az év legizgalmasabb lemezei közé, leírva róla, hogy úgy lett egy élménydús alkotás, hogy közben egyszerre egy megátalkodott giccskavalkád, mégis, egy másodpercig sem idegesít. A lemez egy szintetizátor-túlsúllyal felcicomázott, hiphop alapról induló őrület, ami fellépésén természetesen visszaköszönt, és azzal együtt még egy jó adag dubstep, és a mostanában iszonyú trendinek számító új juke / footwork vonal is.

A paletta azt volt hivatott ábrázolni, milyen az elektronikus zene, ha nem világítórudas barbiknak készül. Csillagos ötös is lett volna, ha nem futunk bele a helyszín kapcsán már említett hátulütőbe, mármint hogy kritikán alul szól, amit most még azzal is tetéztek, hogy háttérzene szintjére sikerült lehúzni a hangerőt. Nem tudjuk, ez volt-e a kiváltó ok, de egy szőke lány még arra is vetemedett, hogy felmásszon a megszeppent Hud Mo mellé, ledobja a táskáját a pult alá, belekortyoljon az italába, és jó szorosan megölelgesse. Csak öt perc elteltével jutott eszébe a biztonságiaknak, hogy talán le kéne vezetni őt onnan, mindenesetre amennyire kedves jelenetnek tűnt ez odalentről, annyira lehet frusztráló egy éppen műsort vezénylő előadónak. Egyelőre tehát a bénázás nem túl biztató légköre járja be az A38-Wan2 helyszínt, jó lenne ezt Közép-Európa legnagyobb fesztiválján nem megengedni magunknak.

A poszt lezárásaként megvillantjuk Hud fiú produkciójának egynémely pillanatát, íme:

Míg odafele az úton a taxis azon morfondírozott hangosan, mennyit szakít Gerendai Károly ezzel a koncerttel, amire még a napijegynél is drágábban lehetett belépőhöz jutni, addig én azon, vajon lehetséges-e egyáltalán, hogy ez a koncert ne érje meg az árát. Kicsit zavarba is jöttem a gondolattól, hiszen azzal együtt, hogy Prince egyes dalaira még a fotelben ülve is megrázom a seggemet, az életművét még egyszer sem pásztáztam át behatóan (pedig szeretem a funkot és a soult és sok mindent, ami belőlük származik). De akkor mire fel ez a vonzerő? Miért kerülget ez engemet? A válasz utólag könnyen jön: Prince valószínűleg képes hajtogatni az időt, mert ahogy az ő arcán nem fog annak vasfoga, úgy életünk egyik legprímább koncertélménye mintha már akkor elkezdte volna termelni az endorfint, amikor még el sem kezdődött.

Aztán egy órával a hivatalosan meghirdetett kezdés után egy mikrofonhajú csaj pólót, egy kopasz feka meg dobverőt kezd hajigálni a nagyszínpad előtt összegyűlt tízezreknek, majd tényleg herceg módjára sétál be az este főszereplője, és egy „do you like funky music?” nyitással beavat mindenkit a titokba, hogyan is szólal meg élőben a világ leginkább kefélésre késztető műfaja.

Kéz-a-kézben a közönséggel
Prince koncertjei után a legrohadtabb kritikusok is kitépkedik a szőrszálakat a szívükből, és alig húsz perccel a koncertkezdés után rájövünk, miért: az ember tényleg egy figyelemmágnes, apró termet ide vagy oda, még akkor is ő dominál, ha éppen valamelyik zenésztársát tolja a reflektorfénybe egy-egy hosszabb zongoraszólóra vagy éneklésre. A nők nyálelválasztását serkentő mozdulatai egyszerre igaziak és árulkodnak professzionalizmusról, de hasonló mondható el arról is, amikor kiereszti a hangját: megerőltetésnek a nyomát sem halljuk, forró és hibátlan, amit csinál, de ennél is szembeötlőbb az, hogy a közönség kezét egy pillanatra sem engedi el, énekelteti és táncoltatja őket, sokszor csendül a „Hungary”.

Mi meg nem érezzük azt, hogy mindez mesterkélt volna, éppen ellenkezőleg, minden másodpercben tudjuk, hogy ez az ember a zenében és a zenének él, ha az nem lenne, ott csuklana össze a színpadon. Talán még a vére is a tömeg impulzusait szállítja az agyának oxigén helyett.

Nem fél szellemeskedni sem, és piszkos módon biztos benne – biztos is lehet -, hogy a poénja ülni fog: „ti öregedtek, én maradok ugyanaz.” És nem hangzik őszintétlennek az, hogy „ez egy csodálatos nap, nektek meg legyen egy csodálatos életetek”, vagy amikor egyszer csak odaveti: nem tudja, ki hogy töltötte eddig a délutánt, ő még csak most érkezett, de máris maradni akar. Az nem derül ki, hogy a Szigetre értette, vagy csak előre megszellőztette, hogy ő aztán nem hagyja abba egy óra után, de nem ám.

Eleredt a bíbor eső
Mondjuk aki a laza Musicology, az elfolyós ballada U Will Be With Me, vagy a nyolcvanas évek csajozós klippjeit idéző Take With Me With You ellövése után is képes azt elérni, hogy egy órányi műsort tíz percnek érezzünk, az tényleg az idő ura. És az első nagyobb szünet tényleg egészen váratlanul ér. Nem is sejtjük, hogy az eddigiek fokozása csak most következik: megszólal a Purple Rain, és olyan közösségi élménnyé dagad a bíbor konfettiesőben, amit bármilyen marketingdiktátor megirigyelne – egyértelműen ez a koncert legfényesebben ragyogó fénypontja. Majd együttes nélkül, egy szál dobgéppel kezd bele egy újabb funk blokkba, majd fénylő mobiltelefonokat emeltet a magasba a Hot Thing alatt.

Végül a sokadik szünet után – egyre szellősebb tánctér előtt, mert mindig voltak, akik azt hitték, most volt a vége – belekezdtek a zenészek a Nothing Compares 2 U-ba (amit nem, nem Sinead O’Connor talált fel a világnak, hanem Prince), majd, csak hogy véletlenül se andalogva érjen véget a kifogástalan show, jön egy Delirious és egy Party Like It’s 1999, majd némi emberanyag-táncoltatás a színpadon, mi meg vigyorgunk, mint akinek nincs is más dolga. Voltaképpen nem is volt. De azért ezt a kettőt még megmutatjuk videón is:

http://www.youtube.com/watch?v=irdMqkGArhc

A taxis kollégának ezúton üzenjük: megérte, sőt, mi több, rettentően, kiváltképp. Élvezte volna ő is, ahogy élvezte itt minden generáció és minden stílus elkötelezettje. Azt hiszem, valahogy így születik meg a halhatatlanság.