Van ez az énekesnő, aki a klippjében társasjátékozik a palijával, zoknik ölelkeznek, a zene meg olyan kis vidámocska, azt gondoltuk hát, ez nem az a típusú délutáni koncert lesz, ami nagyon sok gondolatunkat leköti. Érdekes módon ennek mégis pont a fordítottja állt elő: Kate Nash kapcsán jó sokat lehet agyalni a látottakon és a hallottakon egyaránt, de lehet, hogy ezek a kérdőjelek nem véletlenek, és éppen a látottak-hallottak árnyalására szolgálnak. Ha ez így van, akkor egy szofisztikált zsenivel van dolgunk, de ha nem, akkor viszont nehezen értünk néhány dolgot.

Először is, a színpadon egy olyan nő áll, aki tógaszerű, fekete-fehér lebernyegével és Szörnyella de frászosan festett hajzatával úgy tűnik, mint aki mindenáron egy Tim Burton-filmben akar szerepelni, de ahhoz túlságosan törékeny (ez rímelhet is az életére, hiszen a színészet volt első nagy szerelme, csak nem vették fel a kiszemelt bristoli színésziskolába, és pár napra rá még egy lépcsőn legurulva a lábát is lezúzta – ekkor, ágyhoz kötve kezdett dalokat farigcsálni). Nem tudunk attól elvonatkoztatni, hogy felettébb slamposan néz ki, ráadásként még azokat a zenekartag csajokat is átszúrt szívecskés pólóba öltöztették, akik legalább kinézhetnének valahogy. És akkor van még a színházi sminkasztalos izzósorra emlékeztető, szintén kislányos giccsbe forduló pult, amögött foglal helyet a szintetizátor.

„Szeretem a buborékot”
Ehhez jön hozzá a zene, ami bohókás-poprockos, semmi olyasmi, ami kizökkentene, Kate viselkedése pedig mint egy felnőni képtelen tinié: a nyelvét nyújtogatja, grimaszol, majd kiszól a közönségbe egy buborékfújkáló lányhoz, hogy „i like bubbles.” Még a hangulatváltások is kamaszosak: kedves vagyok, kemény vagyok, kedves vagyok, kemény vagyok, most kicsit cincogok, aztán megpróbálom jobban kiereszteni a nádszálvékony hangomat – sőt, még egy céltudatos fiút is felengedek a színpadra, mellkasán egy „gyere hozzám feleségül” felirattal, és hagyom, hogy leheveredjen mellém és onnan nézze a koncertet, miközben én zavarodottan vihogva próbálom elénekelni a legnagyobb slágeremet.

A koncert végére ér el a megvilágosodás, hogy a naivitás sokkal inkább őszinteség, az amatőrizmusnak tűnő pillanatok meg egy halálosan nyugodt lány közvetlen megnyilatkozásai, és akármerre is nézünk, embereket látunk teli arccal mosolyogni előrefele. Lehet, és talán Lily Allennek lesz igaza, aki azt mondta, hogy belőle lehet még nagy durranás. Ha a rock & roll nem is, a szeretet úgyis kirúgja a ház oldalát.

A Kaiser Chiefs az a zenekar, amit nem nagyon tudnánk elképzelni más helyszíneken, mint baszomnagy stadionok vagy fesztiválok központi színpadjai: britek, gitároznak, dúdolható slágereket írnak, és jó hangosan tudják azokat előadni, szombat esti sörfröcsköléshez mást nem is kívánhat a nép.

Helyesen hozták az elvárhatót: biztos kezdés az Everyday I Love You Less And Less-szel, majd sorban csorog a többi sláger, így például a mindig felemelő Ruby, az Everything Is Average Nowadays, vagy az I Predict a Riot, aminek egyszerűen lehetetlen nem végigkiabálni a refrénjét. Ugyan én nem tudok elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy Ricky Wilson frontember valami miatt nem egy rokonszenves figura – és mindenekelőtt nem azért, mert három éve ugyanezen a színpadon Bukarestet sikerült üdvözölnie -, de ezzel együtt azt kell mondjam: így kell koncertet adni.

(További fotók a szombat estéről a képekre kattintva.)

Érdekesen kurtán-furcsára szabták a Sziget pénteki felhozatalát, már ami a legerősebb(nek vélt) fellépőket illeti, azok ugyanis valahogy pont egymásra torlódtak: a sterilizált gyöngyszemeiről ismert Trentemøller a Burn Arénában állt pult mögé, az 1970-es évek óta aktív reggae legenda Sly & Robbie a világzenei nagyszínpadon, aztán horogra akadhatott volna még egy mélyről feltörő Deftones koncert a metálvölgyben (az előző évek sátras megoldása helyett mostanra egy sokkal termetesebb színpadot építettek a keményebb gitárzenéknek), de az érdeklődésünkre számot tartók között jegyezhetjük a fütyülős indie-himnusszal világhírt gerjesztő Peter Bjorn and John-t is – nos, ők mindannyian nagyjából fedték egymást.

És akkor a legnagyobb dörrenést, a nagyszínpados Dizzee Rascal showt még nem is vettük a nyelvünk hegyére, választani mégis muszáj volt, úgyhogy az utóbbi mellett döntöttünk, a következő okok miatt: az undergroundból a fanfáros sztárságba jutó, exponenciálisan felfelé ívelő karrier, remek és cseppet sem nyálas slágerek, és az egyetlen ún.”urban” stílusban munkálkodó előadó a nagyszínpad felhozatalában.

Kergetőzni is lehetett volna a csatatéren tíz perccel a start előtt, amin magunk is meglepődtünk, főleg annak tükrében, hogy a Sziget legfontosabb útvonalai meg szinte bedugultak így a hétvége kezdetére, péntek este fél 8 magasságában. Feltételezzük, hogy nem a Hatvannégy Vármegyéseknek tartották fenn a büszke britek az állóhelyeket, főleg, hogy amazok végül kordonon kívül rekedtek, egyszerűen arról lehetett szó, hogy sokan mások is beleestek az előző bekezdésben felvázolt dilemmába, és a nagy volumenű fellépők koncertjein eloszlottak a fesztiválozók. Később persze változott a helyzet, és lassacskán összeszűkültek az üresen hagyott négyzetméterek.

Beszólogatósból ugráltatós
DJ MK aztán megjelent a pult mögött, sikamikált kicsit a lemezjátszón, majd amolyan boxmeccsesen elnyújtva, mintha papírból olvasná, konferálta fel Dizzee-t, aki be is szaladt a színpadon, ahogyan szokott külföldi feszteken: egy szimpla pólóban, egy baseballsapkában, oldalán az őt reppes ráerősítésekben támogató Scope-pal, és belekezdtek egy jó hangos umca-umcába, csak hogy ne a mélyből induljon a műsor. Pedig indulhatott volna akár onnan is: Dizzee zenei múltját tekintve a koszos-karcos grime hangzás felől érkezett, amit úgy szoktak jellemezni, hogy Anglia válasza az amerikai hiphopra, ez azonban tényleg egy annyira tipikusan londoni külvárosi műfaj, hogy aki megrekedt benne, az nem is nagyon tud továbblépni a nagyobb tömegek meghódítása felé. Ezt más grime-repperek is felismerték már (elég meghallgatni Skepta egyik vagy Wiley másik dalát), de a legjobban Dizzee bonyolította le az átmenetet a beszólogatósdiból az ugráltatósdiba.

Szerencsére így sem fordított hátat a becses múltnak, és már az elsők között előadta a zseniálisan tuskó Stop Dat-et és az I Luv U-t nyolc évvel ezelőtti első albumáról, de igyekezett mozgásban tartani a jelenlévőket, így az emlékezetes darabok persze most is a Calvin Harris-szel közösen összehozott Dance Wiv Me, a csapatós Bonkers vagy a klippjében még a majomkodó Goldie-t is felvonultató Holiday maradtak, illetve legújabb szerzeménye, a Bassline Junkie, aminek bevezetőjében csak annyit közölt: „egyesek isznak, egyesek szívnak, de én egy basszusfüggő vagyok.” Rendre pattogott mindenki, ennél több nem is kellett, ez a másfél óra a színtiszta szórakoztatásról szólt. Vagyis valami ilyesmiről:

Lehetett volna hiányolni a kicsit szorosabb kapcsolattartást a közönséggel, vagy egyéb extra szórakoztatóipari elemeket, de ott, a színpadtól húsz méterre nekünk nem voltak ilyen kívánalmaink, ahhoz túl jól és hangosan szólt, és túl vidám emberekkel is voltunk körülvéve – hallottunk viszont olyan véleményt is, amit nem befolyásoltak ilyen tényezők, és kicsivel messzebbről már közepesnek ítélte meg a műsort. Abban is megállapodhatunk, hogy nem Dizzee karizmája viszi el hátán a produkciót, hanem a koncentrált zenék és az azokra köpdécselt szövegek, de még így sem lehet olyan vészes dolog 25 évesen bejárni a világ fesztiváljait.

Éppen csak leporoltuk a cipőnket, ám hogy ezt követően megfeszülve sem találtunk olyan programpontot, amire szívesen továbbindulnánk, az további kérdéseket vet fel a Sziget műsorpolitikájával kapcsolatban. A Prodigyre meg nem vesztegetnék szavakat, egy előttünk álló póló mindent elmondott arról, van-e még helyük őnekik főműsoridőben:

Első jelenésünk volt a csütörtöki az A38-Wan2 színpadon, és a kezdeti lelkesedésünk, ami annak szólt, hogy unalmas fehér ponyva helyett egy fordított hajóra emlékeztető sátrat sikerült felállítani, nagyon hamar lelohadt a semmibe. Az A38 állóhajó az a budapesti helyszín, amit példaként lehet mutogatni a világban mindenfelé, egyedi és jól fényelt és remekül hangosított, a külföldi fellépők is szeretik, az odafigyelést szinte szagolni lehet a levegőben – ezzel szemben amit az ugyanilyen elnevezés alatt futó fesztiválos változat produkált, az a legmesszebbmenőkig méltatlan ahhoz a minőséghez, amihez a kedvenc bulibárkánkon szoktunk.

Így történt meg az, hogy a nagyon kurrens popzenei terméknek számító Crystal Castles, amiről azt írtuk, hogy dalaikban gyökerestül szeretik kiszakítani a hallgatót a valóságból, belehajítva őket valamiféle barokkosan kúl szerelemdimenzióba, gyakorlatilag semmire nem ment velünk. Úgy szólaltak meg, mint a tornaterembe szervezett sulibulik, és akár eltorzult punkoskodás (Doe Deer), akár bizarr elektropop (Air War) került terítékre, semmi nem jött át jól, kongott, bongott, az ének csak cicergésnek hangzott – és ezen sajnos még a bűbájos forradalmár, Alice Glass bodyszörfje sem segített, úgyhogy idő előtt távoztunk, egyszerűen időpazarlás lett volna tovább maradni az élvezhetetlen hangkatyvaszban. Reméljük, valakinek rákoppintanak a körmére ezért.

Szerencsére a Nagyszínpad előtt nem sokkal később sikerült megmenteni az estét. Mert ahogy a kilencvenes évek nagy bigbeat generációjának egyik kiemelkedő alakja, Fatboy Slim az elmúlt években a szégyentelen, cirkuszi táncház-diszkózásig süllyedt, ügyelve arra, hogy minél nagyobb baromnak tűnjön a laptopja mögött, addig a Chemical Brothers egy kiváló live actté gyúrta ki magát. Nem csak a zenére, de a látványelemekre is ugyanakkora elánnal koncentrálva: a monumentális, fölöttük függő led-henger, a színpadi pultot beterítő stroboszkópok, és a passzoló, helyenként egészen szuggesztív vetítések (kedvencünk a bizonyos hangokra beúszó gyerekbohócfejek, majd egyetlen kitartott hangra egyetlen hatalmas, száját tágra nyitó öreg bohóc) az egyik legnagyobb energiabombaként sültek el, amit itt valaha is láttunk.

A vegyiparosok nem a közönség lelkének simogatására, hanem hűvös profizmussal való kápráztatásra esküdtek fel, és az olyan, társadalomkritikának szánt feliratok beleégetése a retinába, mint a DON’T THINK („ne gondolkodj”) is inkább nevetségesnek hatottak, de ez semmit nem vont le abból, hogy a megőrülés elkerülhetetlen volt az antidepresszáns Swoonra, a Saturate-re, meg a többiekre, még a jó öreg Block Rockin Beatsre is, amin még ez az időközben eltelt 14 év is alig fogott. Egy szeletet mutatunk az uralkodó hangulatból:

23 évesen nagylemezt megjelentetni annál a kiadónál, ami a kezdetek kezdetén Aphex Twin és az LFO és még sok komoly név felfuttatásában vett részt, az nem kis dolog, főleg, ha mi magunk is körülbelül akkor születtünk, mint maga a label. A glasgow-i származású Hudson Mohawke-nak ez megadatott, 2009-es albumát mindenféle lelki teher nélkül besoroltuk az év legizgalmasabb lemezei közé, leírva róla, hogy úgy lett egy élménydús alkotás, hogy közben egyszerre egy megátalkodott giccskavalkád, mégis, egy másodpercig sem idegesít. A lemez egy szintetizátor-túlsúllyal felcicomázott, hiphop alapról induló őrület, ami fellépésén természetesen visszaköszönt, és azzal együtt még egy jó adag dubstep, és a mostanában iszonyú trendinek számító új juke / footwork vonal is.

A paletta azt volt hivatott ábrázolni, milyen az elektronikus zene, ha nem világítórudas barbiknak készül. Csillagos ötös is lett volna, ha nem futunk bele a helyszín kapcsán már említett hátulütőbe, mármint hogy kritikán alul szól, amit most még azzal is tetéztek, hogy háttérzene szintjére sikerült lehúzni a hangerőt. Nem tudjuk, ez volt-e a kiváltó ok, de egy szőke lány még arra is vetemedett, hogy felmásszon a megszeppent Hud Mo mellé, ledobja a táskáját a pult alá, belekortyoljon az italába, és jó szorosan megölelgesse. Csak öt perc elteltével jutott eszébe a biztonságiaknak, hogy talán le kéne vezetni őt onnan, mindenesetre amennyire kedves jelenetnek tűnt ez odalentről, annyira lehet frusztráló egy éppen műsort vezénylő előadónak. Egyelőre tehát a bénázás nem túl biztató légköre járja be az A38-Wan2 helyszínt, jó lenne ezt Közép-Európa legnagyobb fesztiválján nem megengedni magunknak.

A poszt lezárásaként megvillantjuk Hud fiú produkciójának egynémely pillanatát, íme:

Míg odafele az úton a taxis azon morfondírozott hangosan, mennyit szakít Gerendai Károly ezzel a koncerttel, amire még a napijegynél is drágábban lehetett belépőhöz jutni, addig én azon, vajon lehetséges-e egyáltalán, hogy ez a koncert ne érje meg az árát. Kicsit zavarba is jöttem a gondolattól, hiszen azzal együtt, hogy Prince egyes dalaira még a fotelben ülve is megrázom a seggemet, az életművét még egyszer sem pásztáztam át behatóan (pedig szeretem a funkot és a soult és sok mindent, ami belőlük származik). De akkor mire fel ez a vonzerő? Miért kerülget ez engemet? A válasz utólag könnyen jön: Prince valószínűleg képes hajtogatni az időt, mert ahogy az ő arcán nem fog annak vasfoga, úgy életünk egyik legprímább koncertélménye mintha már akkor elkezdte volna termelni az endorfint, amikor még el sem kezdődött.

Aztán egy órával a hivatalosan meghirdetett kezdés után egy mikrofonhajú csaj pólót, egy kopasz feka meg dobverőt kezd hajigálni a nagyszínpad előtt összegyűlt tízezreknek, majd tényleg herceg módjára sétál be az este főszereplője, és egy „do you like funky music?” nyitással beavat mindenkit a titokba, hogyan is szólal meg élőben a világ leginkább kefélésre késztető műfaja.

Kéz-a-kézben a közönséggel
Prince koncertjei után a legrohadtabb kritikusok is kitépkedik a szőrszálakat a szívükből, és alig húsz perccel a koncertkezdés után rájövünk, miért: az ember tényleg egy figyelemmágnes, apró termet ide vagy oda, még akkor is ő dominál, ha éppen valamelyik zenésztársát tolja a reflektorfénybe egy-egy hosszabb zongoraszólóra vagy éneklésre. A nők nyálelválasztását serkentő mozdulatai egyszerre igaziak és árulkodnak professzionalizmusról, de hasonló mondható el arról is, amikor kiereszti a hangját: megerőltetésnek a nyomát sem halljuk, forró és hibátlan, amit csinál, de ennél is szembeötlőbb az, hogy a közönség kezét egy pillanatra sem engedi el, énekelteti és táncoltatja őket, sokszor csendül a „Hungary”.

Mi meg nem érezzük azt, hogy mindez mesterkélt volna, éppen ellenkezőleg, minden másodpercben tudjuk, hogy ez az ember a zenében és a zenének él, ha az nem lenne, ott csuklana össze a színpadon. Talán még a vére is a tömeg impulzusait szállítja az agyának oxigén helyett.

Nem fél szellemeskedni sem, és piszkos módon biztos benne – biztos is lehet -, hogy a poénja ülni fog: „ti öregedtek, én maradok ugyanaz.” És nem hangzik őszintétlennek az, hogy „ez egy csodálatos nap, nektek meg legyen egy csodálatos életetek”, vagy amikor egyszer csak odaveti: nem tudja, ki hogy töltötte eddig a délutánt, ő még csak most érkezett, de máris maradni akar. Az nem derül ki, hogy a Szigetre értette, vagy csak előre megszellőztette, hogy ő aztán nem hagyja abba egy óra után, de nem ám.

Eleredt a bíbor eső
Mondjuk aki a laza Musicology, az elfolyós ballada U Will Be With Me, vagy a nyolcvanas évek csajozós klippjeit idéző Take With Me With You ellövése után is képes azt elérni, hogy egy órányi műsort tíz percnek érezzünk, az tényleg az idő ura. És az első nagyobb szünet tényleg egészen váratlanul ér. Nem is sejtjük, hogy az eddigiek fokozása csak most következik: megszólal a Purple Rain, és olyan közösségi élménnyé dagad a bíbor konfettiesőben, amit bármilyen marketingdiktátor megirigyelne – egyértelműen ez a koncert legfényesebben ragyogó fénypontja. Majd együttes nélkül, egy szál dobgéppel kezd bele egy újabb funk blokkba, majd fénylő mobiltelefonokat emeltet a magasba a Hot Thing alatt.

Végül a sokadik szünet után – egyre szellősebb tánctér előtt, mert mindig voltak, akik azt hitték, most volt a vége – belekezdtek a zenészek a Nothing Compares 2 U-ba (amit nem, nem Sinead O’Connor talált fel a világnak, hanem Prince), majd, csak hogy véletlenül se andalogva érjen véget a kifogástalan show, jön egy Delirious és egy Party Like It’s 1999, majd némi emberanyag-táncoltatás a színpadon, mi meg vigyorgunk, mint akinek nincs is más dolga. Voltaképpen nem is volt. De azért ezt a kettőt még megmutatjuk videón is:

http://www.youtube.com/watch?v=irdMqkGArhc

A taxis kollégának ezúton üzenjük: megérte, sőt, mi több, rettentően, kiváltképp. Élvezte volna ő is, ahogy élvezte itt minden generáció és minden stílus elkötelezettje. Azt hiszem, valahogy így születik meg a halhatatlanság.