James Blake még mindig mindössze 24 éves, de a világ legszőrösebb szívű zenekritikusai is térdre borultak a báránylelkű angol zenész-dalszerző három évvel ezelőtti debütalbuma előtt. Nem véletlenül, és itt most magyarázzuk is meg kicsit a címet: emberünk ugyanis a manapság legtrendibb elektronikus zenei műfaj, a dubstep felől érkezett, ami azonban az elmúlt években kissé kifordult eredeti önmagából: pont ő volt az, aki szóvá tette egy 2011-es interjúban, hogy a stílus sajnos már arról szól, hogy ki tudja a legmocskosabban vartyogó basszusokat létrehozni, és ezzel egy pisilőverseny szintjére silányult (azt is mondta, nem említ neveket, de nyilván Skrillexre és társaira gondolt).
És most itt az új albuma, az Overgrown, ami nem csak megmutatja, hogy lehet ezt máshogy is csinálni, de megáll a talpán összehasonlítások nélkül is, sőt, úgy áll csak meg igazán – ugyanis nem fogható semmi eddigihez, mármint ami a lassú digitális zenék és férfivokálok összetalálkozását illeti.
A kezdő, címadó dalban már le is fekteti ars poeticáját: „nem akarok csillag lenni, hanem inkább egy kavics a parton” – ennél kerekebben nem is lehetne verbalizálni azt, hogy Blake nem akar hatásvadászni azonnal célba találó, de személytelen és kiüresedett zenei eszközökkel, és ebből a szempontból egy igazi 21. századi renegát, aki a döngölő lábdobok és vijjogó effektek korában is a finom, emelkedett megoldásokhoz ragaszkodik.
Az a hallgató viszont, aki képes és hajlandó átadni magát ezeknek a finom megoldásoknak, biztosan maradandó élménnyel fog gyarapodni. James Blake hidegen sepregető dobjai, gépies cinjei és a dubstepes múltból átmentett, nagy tereket betöltő, zengő basszusok mellé saját hangjának már-már földöntúli és melengető törékenységét, meg persze saját kezű zongorozásait hozza ellenpontozásként, ami így egyben mégis passzol, és csodálatosan egyedi eleggyé áll össze – ami csak abból az emberből nem vált ki biokémiai reakciókat (érzelmeket), akinek a szívét márványból faragták ki. De hát ilyen meg nincs, úgyhogy ez az album mindenképpen hat.
Már az első, 2010-es lemeze is meghatározó darabja volt annak az évnek, a maga lecsupaszított, szellős, klasszikus zenei mintákat sem nélkülöző minimalista souljával, új albumán viszont kijjebb tolja saját, kisherceg-szerű birodalmának határait. A zenélő-daloló Blake további textúrákat próbálgat, a Voyeur például lassú, merengő kezdése után egy kolompos-pumpálós (persze azért visszafogott) technólénnyé fejlődik, míg az A Take A Fall For Me a Wu-Tang géniusz RZA-t vonja be vendégként. Sosem gondolná az ember, hogy ezek közé a lírai töprengések közé befér a rap műfaja, pedig mégis: ha a hiphop-alap is Blake-nyelven íródik, akkor úgy tűnik, ez sem akadály.
És akkor itt van még az albumról kihozott első kislemezdal, a Retrograde is, ami már nem csak dalként, de hivatalos videoklipjével is közelebb rak minket a Blake-megfejtéshez: űrhöz kapcsolódó, de egyben emberi kapcsolatokat is érintő (ám válaszokat szándékosan nem adó) témájával olyan nemrég forgatott sci-fiket juttat eszünkbe, mint a Felettünk a Föld vagy a Melankólia. Késő este érdemes nézni:
Az mondjuk nem is vitatható, hogy Blake is egy külön bolygó, ami még a saját felfedezésére is vár. Félúton van a húsz és a harminc között, szóval ideje annyi van még, mint a Földközi-tenger, ráadásul képessége is – arra, hogy egyszer majd olyan időtlen nagyságok között emlegethessük, mint mondjuk David Bowie vagy Morrissey. Addig is hallgassuk az Overgrownt magányos vagy éppen összekapaszkodós éjszakákon, ablakon kibambulós utazásokhoz, vagy ha már itt a nyár, akkor testet ernyesztő napozásokhoz, hogy legalább a szív dolgozzon. Mert fog, ezt már most jelezzük.
