63 éves korában, tüdőrákkal folytatott hosszas harc után a mai napon elhunyt Donna Summer, a hetvenes évek diszkó korszakának egyik legismertebb mezzoszoprán hangja, ötszörös Grammy-díjas énekesnő. Karrierjének néhány meghatározó dalával emlékezünk rá, időrendi sorrendben haladva.
Másfél éves klipp, de még mindig frissen hat, és szinte követeli az újabb és újabb lejátszást. Köszönhető ez főszereplőjének, az albán-zsidó származású, elismert New York-i séfből rapperré avanzsáló, jó étvágyú és rőt szakállú Action Bronsonnak, aki elsősorban azzal vált ismertté hiphop-körökben, hogy hangja kísértetiesen hasonlít a Wu-Tanges Ghostface Killah orgánumára. Eleven és kreatív rímtechnikájával azonban bebizonyította, hogy a saját lábán is bármikor megáll, ráadásul ordít róla, mennyire jó fej lehet a való életben is.
Április végén már a tűző naptól lehetett bomladozni, úgyhogy itt az idő megtalálni mindehhez a megfelelő, semmittevés szélére sodró soundtracket. Három tippünk is van, három különböző album formájában.
Claro Intellecto – Reform ClubA Mark Stewart néven anyakönyvezett producer a 2004-es, elektróval megtömködött Neurofibro, majd a techno mélyebb vizeire evező 2008-as Metanarrative című albuma után ismét négy év pauzát tartott a következőig. Érdemes volt várni, mert a Reform Club a korábbiaknál is egységesebb és kerekebb, olyan lemez, amit én is újból és újból elindítottam. Ha csak két jelzőt használhatnék rá, akkor az egyik a törékeny lenne: bár műfajilag technóról beszélünk, mindvégig kitüremkedik a sterilen piccegő cinek és a dombornyomott lábdobok közül egyfajta keresgélős, mélyen emberi elvágyódás; másrészt fegyelmezett is valamennyi zene, vagyis csak akkor bukkanak elő és tűnnek el hangok, amikor arra feltétlen szükség van. Legyen szó a lüktető hangfüggönyt előtérben lebegtető Blind Side-ról, a Scriptease misztikus éji álomutazásáról vagy a Second Blood-ról, ami 90 BPM-es hömpölygős áradásával ugyan sosem csendülne fel egy klubban, mégis az album egyik legerősebb darabja – a Reform Club hamisítatlan és hamisíthatatlan ékszere 2012 technójának. (10 / 8,7)
Dave Aju – HeirloomsMarc Barrite a Dave Aju fedőnév sildje alól sem tagadhatná le san franciscói származását: olyan szokatlan, törzsies house zenéket ír, amik hajszál híján elcsöppennek a nyugati parti hőségtől. Eleve eredeti zenéi most még izgalmasabb kontextusba kerültek azzal, hogy alig egy hete megjelent albumán egykori megbecsült jazz-zenész apja emlékét állította középpontba – a lemez címe is “Örökség”. Ám mégse képzeljen ide senki lelombozott szintipöckölgetéseket, emberünk mindvégig egy gospelkórista felszabadultságával hajt fejet az inspiráló ős előtt: ugyan a megboldogult Joe Barrite trombitabetétei helyenként be-beköszönnek, a teljes lemezt a büszke utód életigenlése és vibráló hangszerelése fűti. A mindezt előrevetítő soulos, dalolós Rise-tól a To Be Free fekete párducosan mantrázó (“freedom is free of the need to be free”), de unalmassá egy másodpercig sem váló tízperces etűdjén át a szuperfanki Ms. Reposado-ig vagy az afrobeates Brown & Blue-ig egy olyan hanganyagot kapunk, amivel bárki könnyedén tud rezonálni – a zenék úgy játékosak, hogy közben megőrzik a komolyan vehetőségüket. A Heirlooms nem csak tavasszal, de az egész előttünk álló nyáron is jól hasznosítható lesz a hőhullámok mellé. (10 / 9,3)
Voices From The Lake – Voices From The LakeUtaztatós lemez az olasz Donato Scaramuzzi és Giuseppe Tillieci párostól: koncepciója közelebb áll a mixlemezekéhez, mint a hagyományos szerzői albumokhoz, hiszen az egyes számok között nincsen elcsendesülés, éles váltás – egybefüggő, oszthatatlan folyamatzenével állunk szemben. Mégis eljutunk benne egyik helyről a másikra, miközben valahol ugyanott maradunk: a rejtélyes tónál, ami éli a saját életét, finoman kimért, nüansznyi változásokkal, mint egy valódi fauna. És tényleg mintha az éledező természet lüktetését hallanánk, David Attenborough szavait pedig megnyugtató zenévé szinkronizálták volna, amint a vörösszemű levelibéka tücsökvadászati módszereit magyarázza. Különösen érdekes tanulmány a lemezt akkor elkezdeni hallgatni, amikor korán ébredünk, mondjuk hat-hét magasságában, és van bő 72 percünk arra, hogy megfigyeljük, ahogy erre az aléfestésre felizzik körülöttünk a világ. De alkonyatba hajló napozásokhoz sem alkalmatlan. (10 / 7,7)
Családjának, barátainak csak Peti, Angliában viszont ő DJ MADD, egy egyre inkább keresett név a tengermély szubasszusairól elhíresült műfaj, a dubstep közegében. Pár hete jelent meg az első nagylemeze, a The Real & The Shadow (belehallgatni itt), aminek kapcsán szóra is fakasztottuk.
Sekélyestől a középszerűig húzódik az a skála, amin mozognak az énekesnő új lemezének dalai. Ami azért különösen szomorú, mert Madonna most már azt csinálhatna, amit csak akarna.
2010 decemberében az énekesnő a következőt posztolta a Facebookra: “Mozdulnom kell. Izzadnom kell. Új zenét kell csinálnom! Zenét, amire táncolni tudok.”
Akkor úgy tűnt, hiába a lányával közösen indított divatbiznisz és a filmrendezés, Madonnának még mindig ott viszket igazán, ahol a legtöbben várjuk tőle (a fülére gondolok). Mégis volt valami baljóslatú ebben a lelkesedésben – nem tudom, micsoda, talán az előző, 2008-as Hard Candy című albumának fájdalmas gyengélkedése mondatta ezt velem, talán a tény, hogy 120 millió dolláros szerződést kötött tíz évre előre a Live Nation koncertszervező mamutcéggel. Aztán nem foglalkoztam a kérdéssel, egészen mostanáig, amikor megjelent a nagyon várt új lemez – sorban a tizenkettedik.
Ahogy egy sportriporter elveszti a fejét egyetlen nyomorúságos gólra is, amit magyar futballista lő akár csak egy barátságos meccsen is a külföldi ellen kapujába, én most körülbelül ugyanennyire örülök annak, hogy a katasztrofális állapotokban szorongó hazai popipar naftalinszagú porondján megjelent egy olyan lemez, ami elegánsan teszi közröhejessé az egész Janicsák Vecás, Magna Cum Laudés, Hooliganses MAHASZ-listát.
Ezt amúgy hétről-hétre mi is megkapjuk a szerkesztői levelesládánkba, de ezután örömmel és bűntudat nélkül kukázzuk az összes levelüket a spam könyvtárba. Szarunk a (belterjes) farmjukra, ha ilyen albumokkal találkozhatunk, mint ez itt:
Coldplay – Mylo XylotoMindig is úgy voltam a Coldplay-jel, hogy oké, léteznek, nem különösebben érdekes, kenyérre kenhető, negédes, alternatívnak füllentett (a nagy átlagnak persze bőven az), gyakran idegesítő zenét játszanak, ami még éppen befér a kereskedelmi rádiók nem a nívóságról ismert palettájára, de ők legalább ahhoz képest még így is magasan nívósat alkotnak. Magamtól azonban sosem hallgattam meg egészében egy lemezüket sem – úgy döntöttem, az első alkalomra most, 11 évvel az első lemezük megjelenése után kerítek sort.
Főleg, miután megnéztem-hallgattam a Paradise című új daluk klippjét, ami mintha egy stadiont töltene ki a hangszerelésével, mégsem érzem egy pillanatra sem cikinek – a Coldplay mindig szeretett monumentálisan szólni, de itt egyszerűen nem rohannék ki a világból tőle. Hogy miért nem, arra a kérdésre a többi dalból is lassan megérkeznek a válaszok: mindenekelőtt azért, mert Chris Martin végre nem akarja teljeskörűen megmutatni, hányféleképpen tud énekelni, és viszonylag visszafogott marad a saját keretein belül, nincs az a koponyakaparó fejhang. Az Us Against The World dobmentes-gitározós, reggelikávés keltetőjével éppúgy nincs baj, mint a Charlie Brown kebelre ölelős emelkedettségével, és töltelékek akadnak ugyan, öröm hallani, hogy ez a szigorúan rádióbarátnak hitt zenekar mer és tud is - legnagyobb slágereit alapul véve – kísérletezni. És még egy, nem kevésbé fontos adalék: az album társproducere Brian Eno volt, akinek talán fontos szerepe lehetett mindebben. Ha marad ez az út, és a Coldplay végleg levetkőzik minden manírt, akkor tényleg eljuthat a nirvánába. De erre azért még edzeni kell.
(10 / 6,9)
Martyn – Ghost PeopleA holland Martijn Deijkers fél évtizedes karrierje ékes példája az egészséges zenei evolúciónak. Komor, stresszes drum & bass-szel kezdte, majd elhajlott az okosan szabdalt dubstepig, amibe fokozatosan egyre több house-orientált elem csúszott, mostanra pedig egy olyan hibrid állt össze mindebből, amilyet eddig nemigen csinált senki. 2009-es albumán, a Great Lengths címűn már régen meghaladta a dubstep nagyon zárt formáit, izgalmat csempészett a 140 BPM-be, helyenként kimondottan a táncparketteknek szánva azt.
Az új album, a Ghost People egyenesági leszármazott. A bevezető Love And Machines a tudományos szövegeiről ismert SpaceApe közreműködésével vegytiszta szintetizátorpornóval készíti elő a terepet, hogy a következő track, a Viper agyleszabást előlegezzen meg vadorzó bevezető hangjaival, amit végül mégsem tesz meg, lábdob híján nehéz is volna – Martyn ügyesen húzza a húzhatót, mindaddig, míg a Masks négynegyedei be nem döntik a falakat. A dubstep már csak a hátunkat lesi, ez itt egyértelmű hittétel a house műfaja mellett, és a folytatás sem tér le erről a vágányról: igaz, a Distortions már nem egyértelmű taktak, de mégis elektronikus tánczene, a kifejezés legnemesebb értelmében. Aztán jönnek a többiek, a gépies funkkal beoltott Popgun, a tuskó módon furmányos Ghost People és a szexi Twice As. A Bauplan egy Tron-szerű, ütemmentes átvezetővel nyugtat meg kicsit – fél óra csapatás után talán kell is egy viszkikóla már – De mindezt csak azért, hogy a Horror Vacui az eddigieket összegző, legvadabb dobolást mutassa be, amit csak technoügyben ki tud préselni magából a büszke hollandi. 46 percnyi misszióteljesítés: Martyn bemutatója arról, minek is kéne szólnia 2011-ben a klubokban. Van még kérdés? (10 / 8,6)
James Ferraro – Far Side VirtualKépzeljük el: megyünk az utcán, hogy ergonomikus fémszálas öltönyünket a mosolyrobotok navigálta villámtisztítóba vigyük, miközben az utcát végig szegélyező monitorokból hibátlan fogsorú, de valójában nem létező reklámlányok csiripelik nekünk a személyre szabott üzeneteket. Otthon a tapssal elhúzott függöny az új szimulakrum-tabletta akciós ajánlatával üdvözöl, az esténket pedig sisakkal a fejünkön töltjük, valamilyen virtuális valóságban. A szomszéd szobában a gyerekünk iPad 23-mal a kezében már az igazak álmát alussza.
Hogy mi ez? Mondjuk nagyjából a jövő, amit a nyolcvanas években álmodtunk meg húsz évvel későbbre. Szinte már el is feledtük ezt az álmunkat, de szerencsére itt van James Ferraro, hogy felidézze: albuma olyan, mint egy soha véget nem érő reklámdemódal ebben a fátyolos, múltban érlelt disztópiában. Végig hallani rajta, hogy ezek a pilinckaszintis-windowshangos agymenések tehetségből születettek, ezt a tehetséget azonban Ferraro a fogyasztói társadalom és a mindent elöntő média cyberjátszótereként fogja fel, és átadja magát ennek a Felsőbb Anyagi Erőnek, belehelyezkedik a szórakoztatóipari droid szerepébe – és a helyzet az, hogy piszok jól csinálja. Ha egy fél milliméterrel is komolyabban venné magát, rögtön elkúrná, így viszont kapunk egy őrületes 45 percet, ami egyszerre nevettet és borzongat műanyagba csomagolt plázaérzelmeivel. Nem lepődnénk meg, ha Ferraro valójában maga az álnok Joker lenne, aki két tömegmészárlás közben belekóstolt a zeneírásba is. (10 / 7,2)
The Horrors – SkyingArcburkoló hajloboncok és kihúzott szemek, torzított-torokköszörülő énekek, szörfösen hektikus gitárok, és Hasfelmetsző Jack, aki éjszaka lecsap a sötét sikátorban. A The Horrors úgy határozta meg magát első, 2007-es lemezén (Strange House), mint akik B-kategóriás zombikultfilmeken nevelkedtek, és nem is volt rossz ez a gótikusnak szánt garázsrock, sőt, kifejezetten fasza lemezre sikeredett, a kérdés inkább abban jelentkezett, mihez kezdenek majd a csak egyszer működő vadóckodás és a maguk körül korbácsolt hype után. Nos, két évvel később létrehozták következő lemezüket, a Primary Colourst, amiben még zilált a hangszerelés, de meglepően lassabb a tempó, kevésbé rikácsol az ének, és nem szikrázik már, ám jobban előtérben van a billentyű. A záró, monumentális A Sea Within A Sea ráadásul eléggé a fotelben ragasztva hagyta az embert, gyakorlatilag megterítve az idén júliusban megjelent, harmadik albumnak, a Skyingnak.
Ezen a kezdő Changing The Raint már egy megkomolyodott zenekar játssza, aminek frontembere, Faris Badwan most nem azzal foglalatoskodik, hogy eltöresse az orrát a színpadon egy gitárnyakkal, hanem hogy feltárja a gyengeségeit is, a korai artikulálatlan hebrencskedést érzékeny énekre cserélve. Az egyetlen hátulütő már a második számnál (You Said) előjön: olykor elkalandozik a figyelem, hatásvadászat helyett ugyanis sűrű folyamatzene csörgedez, mégis, ahogy a Wild Eyed dreampopos felszínén tompán lebeg az ének, az könyörtelenül eladja az albumot, közvetlenül a Still Life egyszarvúkat lassúzásra perdítő szintijei után és a Moving Further Away már-már diszkósan húzott kezdete előtt. (10 / 7,3)
Jay-Z & Kanye West: Watch the ThroneKét titán összelapátol egy közös albumot, amire a gazdag feketék elitligájának trónján csücsülve szükségük sem lenne, de megcsinálják hobbiból – na az ilyenekből szoktak kisülni a kellemetlen pillanatok. De nem ebben az esetben. Kanye West lemezein – a legutóbbi My Beautiful Dark Twisted Fantasy címűn különösen – úgy viselkedik, mintha egyenesen az Édenkertből reppelne és írná zenéit, de ez a fennhéjázás valamilyen felfoghatatlan módon nem zavar meg minket abban, hogy önfeledten fürdőzzünk az általa kínált optimista hullámverésben. Jay-Z legutóbb a nem rossz, de nem is kiemelkedő Blueprint 3-at hozta össze büszke multimilliárdosként, nem feledve, honnan indult, de közben bevallottan nem is tépi a száját arról, hogy így a gettó meg úgy.
A kiindulópontok itt összeérnek: elértünk már mindent amit lehet, és igen, arról reppelünk, hogyan húznak el felettünk a privát jetek, meg hogy nem gond eltöltenünk hat napot a méregdrága párizsi Le Meurice-ben, de mindeközben nem feledkezünk meg arról, honnan jöttünk, és még egy kis önkritikát is gyakorlunk a hőlégballon méretű egónk árnyékában is. A reppek tobzódnak a kreatív utalásokban, egyik kedvencünk Jiggától a “When you Earnhart as me eventually you hit a big wall”, utalva a halálos balesetet szenvedett Nascar-pilóta nyomán arra, hogy csínján a pénzkereséssel (earn hard), mert a végén mi is falnak ütközhetünk. Ilyen rafkós szövegekből van még egy hegynyi, ha egyenként akarnánk megfejteni őket, akkor ide kattintsunk. A zenék is amennyire poposak – kitűnő videóval megtámogatott minimálfunk beattől a stadionos, de nem ostoba dubstepig -, olyannyira finom megoldásokkal operálnak, miközben az egész album kifejezetten felemelő hangulatú: nagyra tör, és el is jut odáig. Ha képesek vagyunk elvonatkoztatni a gyémántkaróra-villogtatástól, akkor egészen kellemes nyári szórakozásban lehet részünk – kivéve a négy, gyengébb bónusztrekket, ami sajnos lelapítja az összhatást. (10 / 7,1)
Shlohmo – Bad VibesEgyre kevésbé lepődünk meg azon, hogy egyre korábban érnek a zenei géniuszok, érdemes is most már végérvényesen megbarátkozni a gondolattal, hogy a manapság rügybe pattanó generációk már nem a lázadó underground részeként, hanem teljes természetességgel élik meg a gépekkel készített zene létezését. A los angelesi Henry Laufer, azaz Shlohmo is mindössze 21 éves, de máris azok között köszönthetjük, akik új értelmet kölcsönöznek az absztrakt hip hopnak, vagy még inkább “huszonegyedik századosítják” azt. Mondjuk ez nála nem is meglepő, hiszen DJ Shadow-n és Amon Tobinon nőtt fel, és még tinédzserként rákapott Flying Lotusra, illetve fedezte fel barátaival a helyi Low End Theory klubot.
Augusztus elején megjelent második albumán folytatja, amit a Shlomoshun Deluxe-on elkezdett, lassú fordulatszámon és borzasztóan kifinomult választékossággal: filmszerű, piszkos textúrákat, klikkelő-sercenő foszlányokat, funky pötyögtetést terel egy karámba, hogy a végeredményben aztán előszeretettel hemperegjen meg lomhán a audiofetisiszta, a megsárgult falevelekkel együtt. A Bad Vibes ugyanis őszies lemeznek íródott: a nap sugarai már füstösen haloványak, cipőtalpunk alatt roszog az avar, csakúgy, mint a pergők helyére került hangok a Same Time-ban, az ereszből pedig úgy hullanak a cseppek, mint a Big Feelingsben. Lélekölően hosszú vonatutakra, világból kiesésre, kapucnis időben hazafelé bandukolásra megszerkesztett lemez ez, arra viszont az egyik legjobb. (10 / 8,2)
8 hónap, 7 és fél buli. Ennyi a mérlege a magyar főváros – bátran mondhatjuk, hogy – legelőremutatóbb elektronikus zenei produkcióit felvonultató partisorozatának, amitől pontosan egy hete búcsúzhattunk el.
Mégpedig Pangaea és Ben UFO egy-egy szettjével. Kettejükről annyit érdemes tudni, hogy még csak húszas éveik elejét tapossák, csakúgy mint Ramadanman, mégis hármójukhoz kötődik az egyik legfrissebb hangvételű zenékkel zsonglőrködő kiadó, a Hessle Audio. Ha a közösen ápolt megközelítést műfajilag definiálni kellene, akkor valami ilyesmi: a dubstep zárt világát szabotáló, azt megugró, táncosabb és egyben futurisztikusabb dimenzió. Az A38 hajón a két említett ifiúr inkább a táncosabb pengét élezte, egészen a technóig merészkedve, ahogyan az alábbi rövid videónkból kiderül.
A Decknology-t, mint a legújszerűbb basszus-zenéket felvonultató partiszériát egyébként a budapesti éjszakában már oly sokszor bizonyított Bladerunnaz szervezői lehelték világra – olyan előadókkal kínálva meg a fogékonyakat, mint Daedelus, Tokimonsta, Jackmaster, Girl Unit, Appleblim vagy Blue Daisy -, de úgy tudjuk, ezzel semmi nem ért véget: Budapest Bass Music néven tovább folytatódik a menetelés, csak éppen ritkábban, viszont hétvégén és más helyszínen.
Kíváncsiak voltunk, mit kezd egy pehelykönnyűzenei énekesnő a mokánysághoz szokott szigetelőkkel, de megtorpantunk a nagyszínpad előtt a Kaiser Chiefs-en is.
Van ez az énekesnő, aki a klippjében társasjátékozik a palijával, zoknik ölelkeznek, a zene meg olyan kis vidámocska, azt gondoltuk hát, ez nem az a típusú délutáni koncert lesz, ami nagyon sok gondolatunkat leköti. Érdekes módon ennek mégis pont a fordítottja állt elő: Kate Nash kapcsán jó sokat lehet agyalni a látottakon és a hallottakon egyaránt, de lehet, hogy ezek a kérdőjelek nem véletlenek, és éppen a látottak-hallottak árnyalására szolgálnak. Ha ez így van, akkor egy szofisztikált zsenivel van dolgunk, de ha nem, akkor viszont nehezen értünk néhány dolgot.
Written by 
