Lemez – FILTER

LEMEZEK kora őszi felmelegedésekhez, takaró alatti teázásokhoz

Régen ajánlottunk lemezeket, amiért szégyelljük is magunkat, hisz annyi jó jött ki mostanában, amikre muszáj lett volna ráirányítanunk a figyelmet. De mostantól fokozatosan pótoljuk az elmaradást: itt van három olyan hanganyag, amiket melegen ajánlunk ezekre a kevésbé meleg napokra! És mindegyik albumról mutatunk egy-egy dalt is.

Washed Out – Paracosm

Rögtön egy őrületes ziccerrel kezdünk, mert ez az a lemez, ami akár kaphatta volna Az Elmúlt Nyár Feletti Nosztalgikus Mélázás címet is. A Washed Out néven alkotó Ernest Greene az alig pár éve feltűnt, és azóta többé-kevésbé már ki is merített chillwave műfaj egyik legfontosabb képviselője, amely műfaj lényege pont ez a típusú, a lemenő nap fényében áztatott ábrándozás.

Magyarul: visszhangos énekek, visszhangos szintik, visszhangos gitárok, mélyről jövő, visszhangos sóhajok és a mosolyogva visszasírt kamaszkor átszűrése a csilingelő melódiákon. Bár ez neki a második lemeze, és az előzőhöz képest sok újat nem mutat fel, azonban aki még nem hallott erről a stílusról (aminek még a lemezborítóin is a legnépszerűbb téma a megfakult analógfotókkal illusztrált augusztusi alkony), az bátran kezdhet ezzel az albummal. Csalódni nehéz: súly nélküli, semmiféle depressziós témákat nem feszegető dalok csokra ez, ringatózás egy képzeletbeli csónakban ott, ahol sosincs hideg és éjszaka.

Janelle Monáe – The Electric Lady

Senkit ne tévesszen meg a lemez első másfél perce, a Tarantinós-filmzenés-művészkedős intró. De az „élesebb vagyok, mint a borotva” kezdetű sor a második dalban már sokat sejtet – leginkább egy himalájányi ambíciót -, amikor pedig maga a fanki kiskirály, Prince is becsatlakozik, hát arról meg nehéz bármi rosszat is mondani.

Aztán ahogy haladunk tovább az ifjú, feltörekvő énekesnő albumával, úgy fogunk egyre messzebbről lefitymálva tekinteni a giccses hatásvadászat olyan nagyasszonyaira, mint Rihanna vagy Beyoncé (akinek a rokonszenves kishúga viszont szerepel vendégként a lemezen!), mert amit Janelle és a mögötte álló, napszemüvegben és ravasz félmosolyokkal elképzelt zenekar alakít, az úgy lesz egy tökéletesre polírozott soulos-ünnepélyes popzenei egyórácska, hogy egy pillanatra sem vetnek be ehhez olcsó eszközöket. Az őszinteség, ami süt az egészből, zenei ízléstől függetlenül bárkit képes elsodorni, úgyhogy nyugodtan adjunk neki egy esélyt.

Chvrches – The Bones Of What You Believe

A Chvrches nevű skót elektropop együttes a nevét valóban a „templomok” szó angol megfelelőjének (churches) hipszteres átírásával alkotta meg, de aggódni nem kell, ez nem azt jelenti, hogy valamiféle keresztényi misszionárius popzenével van dolgunk.

Hanem egy nagyon jó elektronikus popzenével. Nem véletlenül szerepeltek a jövő zenei reménységeit minden évben ijesztően jól megtippelő BBC Sound Of… lista idei aranycsapatában (aki ide bekerül, az általában tényleg felrobban a következő években, ami a sikerességét illeti). A friss zenekar pedig hallhatóan nagyon igyekszik bizonyítani, de szerencsére erőlködésnek a szikráját sem lehet elcsípni, minden egyes hang a helyén van, kristálytisztán szól, és nem csak közel tökéletes, de egyszerre nagyon személyes, és csak úgy ömlik bele a fülbe, hogy aztán ott is ragadjon – ami nem egy megszokott dolog egy új csapattól. Aki egy felemelő albumra vágyik egy hosszú munkanap után, annak itt a legjobb választás.

10 príma album őrült forrósághoz

A nyarak nem arról híresek a zeneiparban, hogy ilyenkor olyan rettenetesen sok nagylemez jelenik meg. Mi mégis beletúrtunk a felhozatalba az uborkaszezon közepén, hogy kirántsunk belőle néhány albumot, ami valamiért passzol, vagy jól tud működni a fullasztó hőségben. Törekedtünk arra is, hogy a lehető legkülönbözőbb műfajú és hangulatú lemezeket ajánlhassunk, és persze mindegyikről mutatunk egy-egy mintazenét is. Letöltésre fel, hohó!

Bad Rabbits – American Love

Indítsunk újhullámos bostoni funkkal, amiben minden benne van, ami a sivatagi meleget elviselhetőbbé teszi: magasra szökő jókedv, kilencvenes évekbeli new jack swing és Prince-utórezgések, szexuális odakacsintgatás. A Balaton déli partja felé széles mosollyal, kikönyölve csapatni? Ez kell, hogy legyen az aláfestőzenéje!

Classixx – Hanging Gardens

Frizbilóbálós, medencés, rosszabb helyeken már illegálisnak számító vigyort arcra ragasztós, a strandhomokot csillámpornak hazudó elektronikus örömködésre vágysz-e? Akkor itt van ez a hiba nélküli baleári diszkóztatás Los Angelesből, és még felesleges rongyrázás és méregdrága koktélok sem kellenek hozzá!

AlunaGeorge – Body Music

Kétség nem fér hozzá, hogy az elmúlt két év egyik legrokonszenvesebb új zenei projektje a brit Aluna Francis és George Reid összekapaszkodása, amiben előbbi a vokálokért, utóbbi az alapokért felel, együtt pedig őszintén mesterkéletlen, friss hangvételű elektronikus R&B-t hoznak tető alá. Nem csak a nyár, de az év egyik legszuperebb hanganyaga!

Octa Push – Oito

Ők portugálok, ilyeténképpen zsigerből érthetnek a nyári atmoszféra uralásához, és bár annyira még nem világhíresek, az alábbi lemezük alapján már nem állnak ettől nagyon messze. Nyilván az sem véletlen, hogy már olyan nagy nevektől kaptak supportot, mint Gilles Peterson vagy Thom Yorke.

All Tiny Creatures – Dark Clock

De ne maradjanak betevő nélkül a húrok szerelmesei sem! Ellenben nem ám valami unalmas, főiskolás tábortüzes dobozgitározásról van szó, hanem a távolba zengetett, hipnotikusan-fátyolosan visszhangzó dalokról, amikre felelősségteljesen lehet lebegni akár egy képzeletbeli, akár egy valós matracon.

http://www.youtube.com/watch?v=ybO–_f3J78

Djrum – Seven Lies

A klasszikus értelemben vett, morcos dubstepek nagyon nem nyári zenék, ebben alighanem kiegyezhetünk. A sötét londoni műfajnak azonban az utóbbi években több ígéretes leágazása is kinőtt, amit összefoglaló néven szimplán bass music-ként kezdtek emlegetni – nos, ez az album is egy ilyen keretben fogant, ráadásul pont annyira lebegtet két méterre a föld felett, hogy ideális legyen ehhez az augusztushoz.

Boards Of Canada – Tomorrow’s Harvest

Nevük ellenére skótok, és arról ismertek, hogy szeretik az elme álomszerű tájaira idegenvezetni a gyanútlan hallgatót. Új, szintén lassan hömpölygő lemezük nyolc év kihagyást követően érkezett meg, és közel tökéletes lett – tökéletes egy főműsoridős, tehát kora délutáni napon aszalódáshoz a gyenesdiási strandon.

PhaseOne – If I Tell U

Kicsit maradjunk az előző vonalon, csak egy fiatalabb tehetséggel: a St. Louis-i Andrew Jernigan lassú, messzire nyújtózkodó elektronikus felhőit már inkább egy szúnyoglepte naplementéhez ajánljuk – ő egyébként tudhat valamit, mert már olyan nagyságokat is remixelhetett, mint Burial vagy az Animal Collective.

Jagwar Ma – Howlin

Aztán van ám egy napi tippünk azoknak is, akik lávaként áramló szintifolyamokkal betemetett, kicsit 90-es évekbeli ízesítésű pszichedelikus indie-popot hallgatóznának: a fura nevű, de legalább ennyire lebilincselő Jagwar Ma tudniillik ebben annyira otthonosan mozog, mint Orbán Viktor a stadionlelátókon. Egy tüzes augusztushoz pedig pont az ilyen folyamatzenék (is) illenek:

Quasimoto – Yessir Whatever

Szeretettel gondolunk azokra is, akik egy elszállt hiphop anyagra vágynak két aszfaltolvadás között. Van ugye a világszerte elismert szűkszavú stúdiólakó, Madlib, ez pedig az ő szókimondóbb altegerójának, a sárga, malacszerű és héliumhangú karakternek, Quasimotónak új albuma, aki megint tompára gombázta magát néhány régi jazzalapra. Boldog nyarat!

Új Daft Punk album: az elmulasztott ziccer

Daft-Punk-Random-Access-Memories-2013-1200x1200

Jó egy hónapja külön bejegyzést szenteltünk annak a példaértékűen profi kampánynak, amivel a fémfejű páros, a Daft Punk felkorbácsolta az érdeklődést negyedik stúdiólemeze iránt, de úgy, hogy ne csak a nagy mértékadó orgánumok, de még a legmarginálisabb zeneblogok se mulasszák el, hogy említést tegyenek róla. Aminek megvolt a maga oka: nyolc évnyi új nagylemez nélkül maradás nem kevés, és bár a nevük ennyi idő alatt sem kopott el, nyilván nem akarták a véletlenre hagyni a Nagy Visszatérést.

Ráadásul egy újfajta ethoszt (vagy csak jól hangzó koncepciót) is kidolgoztak, ami valahogy úgy hangzik, hogy a mai elektronikus tánczene beleragadt a komfortzónájába, ők meg ráuntak kicsit a robotpilótázásra, ezért megpróbálnak olyan dalokat írni, mint eddig, csak gépek helyett valódi hangszerekkel. Az első elhullajtott zenemorzsák ezt alá is húzták, meg Nile Rodgers vendégszerepeltetése is, aki a 70-es évek közepén megszületett diszkófunk formáció, a Chic alapítója volt.

És a Daft Punk a sok időhúzás után a minap kijött egy utolsó nagy izgatással, ezzel a videóval, amiben a két főszereplő saját maga csomagolja ki a saját albumát:

Aztán a videó után nem sokkal végighallgathatóvá tették a Random Access Memories című legfrissebb stúdióalbumot itt (iTunes szükséges hozzá). Többmillió embertársammal egyetemben kaptam az alkalmon, és végig is mentem az egy és negyed órán, hosszú munkanap után egy forgószékbe belenyugodva, elfüggönyözve, amikor a fél ország már a párnájába temetkezett.

Megszólalt a Give Life Back to Music, ünnepélyesen, grandiózus elánnal, hogy egy groovy diszkómenetbe kapcsoljon, pont úgy, ahogy azt a heteken át az orrunk előtt húzogatott mézesmadzag sejtette: tényleg nem csattog semmilyen dobgép, hanem igazi tamok pufognak, nem digitális, hanem hús-vér-réz cintányér cicereg, uralkodik a gitár, az analóg szájcsővokóder pedig máris tündököl. Vérbeli mission statement, még kedvet is csinál, csak éppen az elkövetkező percekben a magasra srófolt elvárásaink maradnak beteljesületlenül. A visszafogottan döngicsélő második trekket, a The Game Of Love-ot betudjuk átvezetésnek, de a csodálatos I Feel Love-ot megíró Giorgio Moroder karriermonológjával megtoldott harmadiknál már ágaskodik a szemöldök: tényleg csak egy ilyen sztenderd, feledhető italodiszkót sikerült kipréselniük magukból? Fantasztikus, hogy halljuk beszélni az élő legendát, de ez önmagában nem fog bearanyozni egy zenét.

Haladunk tovább felemás érzésekkel, amik a továbbiakban sem csillapodnak. A Strokes-frontember Julian Casablancasszal rögzített dal úgy repül el, hogy alig emlékszünk rá, hogy aztán jöjjön az első Pharrell-vendégszerep a Lose Yourself to Dance-ben, aminél már majdnem meggyőznénk magunkat, de valahogy nem sikerül. Az amúgy tényleg remekbeszabott Get Luckynál már egyenesen azt érezzük, hogy míg ezt akár emlegethetjük is még a nyár slágereként, a komplett album még az év lemezei közé sem fog nagyon beférni.

Mert a riffek, futamok, basszusok, amiket hallok, akár még a szombathelyi Lamantin Jazzfesztivál kora délutáni matinéjában is visszaköszönhetnének, amikor a zenészek éppen ráunnak a szinkópákra, és egy kicsit játszogatni támad kedvük. Bármelyik, akár magyar fanki-szessön-bárzenekar eljátssza ezeket a témákat. Vagy, ha úgy tetszik: az eszközkészletből, amivel az album dolgozik, jóval többet ki lehetett volna hozni, mégiscsak van itt moduláris szinti, élő hangszerek, régi típusú vokóderek, ezekből tényleg létrejöhetett volna az év pukkanása.

És nem az a baj, hogy nem partilemez lett a Random Access Memories. Hanem hogy a lassú törekvések is éppannyira ötlettelenek, mint a táncosabbak – pár kivételt leszámítva, mert a Motherboard elúszása, vagy a két zárószám, a messze kicsúcsosodó, Panda Bearrel felvett Doin’ It Right és a Contact tényleg jók. Mintha a robotfejűek egy óra múlva ébredtek volna fel, de akkor, amikor már nem sok esélyük maradt bizonyítani, a vonat már elment.

Nem rossz lemez ez a negyedik, és kétségkívül jobb, mint az előző kettő elherétlenedett album, a Discovery és a Human After All. És biztosan remek háttéralap, amikor zúg le az ember a Balatonra. Viszont süt belőle a ki nem aknázott potenciál, ami miatt nemhogy mérföldkőként nem fogjuk emlegetni, de egy útjelzőtáblaként sem.

Költészetet csinált a dubstepből: James Blake új albuma

James-Blake-Retrograde

James Blake még mindig mindössze 24 éves, de a világ legszőrösebb szívű zenekritikusai is térdre borultak a báránylelkű angol zenész-dalszerző három évvel ezelőtti debütalbuma előtt. Nem véletlenül, és itt most magyarázzuk is meg kicsit a címet: emberünk ugyanis a manapság legtrendibb elektronikus zenei műfaj, a dubstep felől érkezett, ami azonban az elmúlt években kissé kifordult eredeti önmagából: pont ő volt az, aki szóvá tette egy 2011-es interjúban, hogy a stílus sajnos már arról szól, hogy ki tudja a legmocskosabban vartyogó basszusokat létrehozni, és ezzel egy pisilőverseny szintjére silányult (azt is mondta, nem említ neveket, de nyilván Skrillexre és társaira gondolt).

És most itt az új albuma, az Overgrown, ami nem csak megmutatja, hogy lehet ezt máshogy is csinálni, de megáll a talpán összehasonlítások nélkül is, sőt, úgy áll csak meg igazán – ugyanis nem fogható semmi eddigihez, mármint ami a lassú digitális zenék és férfivokálok összetalálkozását illeti.

A kezdő, címadó dalban már le is fekteti ars poeticáját: „nem akarok csillag lenni, hanem inkább egy kavics a parton” – ennél kerekebben nem is lehetne verbalizálni azt, hogy Blake nem akar hatásvadászni azonnal célba találó, de személytelen és kiüresedett zenei eszközökkel, és ebből a szempontból egy igazi 21. századi renegát, aki a döngölő lábdobok és vijjogó effektek korában is a finom, emelkedett megoldásokhoz ragaszkodik.

Az a hallgató viszont, aki képes és hajlandó átadni magát ezeknek a finom megoldásoknak, biztosan maradandó élménnyel fog gyarapodni. James Blake hidegen sepregető dobjai, gépies cinjei és a dubstepes múltból átmentett, nagy tereket betöltő, zengő basszusok mellé saját hangjának már-már földöntúli és melengető törékenységét, meg persze saját kezű zongorozásait hozza ellenpontozásként, ami így egyben mégis passzol, és csodálatosan egyedi eleggyé áll össze – ami csak abból az emberből nem vált ki biokémiai reakciókat (érzelmeket), akinek a szívét márványból faragták ki. De hát ilyen meg nincs, úgyhogy ez az album mindenképpen hat.

Már az első, 2010-es lemeze is meghatározó darabja volt annak az évnek, a maga lecsupaszított, szellős, klasszikus zenei mintákat sem nélkülöző minimalista souljával, új albumán viszont kijjebb tolja saját, kisherceg-szerű birodalmának határait. A zenélő-daloló Blake további textúrákat próbálgat, a Voyeur például lassú, merengő kezdése után egy kolompos-pumpálós (persze azért visszafogott) technólénnyé fejlődik, míg az A Take A Fall For Me a Wu-Tang géniusz RZA-t vonja be vendégként. Sosem gondolná az ember, hogy ezek közé a lírai töprengések közé befér a rap műfaja, pedig mégis: ha a hiphop-alap is Blake-nyelven íródik, akkor úgy tűnik, ez sem akadály.

És akkor itt van még az albumról kihozott első kislemezdal, a Retrograde is, ami már nem csak dalként, de hivatalos videoklipjével is közelebb rak minket a Blake-megfejtéshez: űrhöz kapcsolódó, de egyben emberi kapcsolatokat is érintő (ám válaszokat szándékosan nem adó) témájával olyan nemrég forgatott sci-fiket juttat eszünkbe, mint a Felettünk a Föld vagy a Melankólia. Késő este érdemes nézni:

Az mondjuk nem is vitatható, hogy Blake is egy külön bolygó, ami még a saját felfedezésére is vár. Félúton van a húsz és a harminc között, szóval ideje annyi van még, mint a Földközi-tenger, ráadásul képessége is – arra, hogy egyszer majd olyan időtlen nagyságok között emlegethessük, mint mondjuk David Bowie vagy Morrissey. Addig is hallgassuk az Overgrownt magányos vagy éppen összekapaszkodós éjszakákon, ablakon kibambulós utazásokhoz, vagy ha már itt a nyár, akkor testet ernyesztő napozásokhoz, hogy legalább a szív dolgozzon. Mert fog, ezt már most jelezzük.

LEMEZEK, amikkel el lehet menekülni a februári fagyok elől

Az alábbiakban ajánlunk néhány zenét, vagyis zenéket tartalmazó komplett albumokat, amik képesek kicsit kirángatni ezekből a reszketeg napokból, és kicsit megmelengetni a testet, szívet, és olykor, ha épp táncoltatásra hivatottak, akkor még a talpat is.

Toro Y Moi: Anything In Return

Polgári nevén Chaz Bundick. Így hívják őt, akit eredetileg a chillwave egyik kiemelkedő képviselőjeként szokás emlegetni: ez a műfaj pár éve tűnt fel, és álmos-fátyolos, de napfényes nosztalgiában tocsogó, gyorsan ható és könnyen megszerethető elektronikus melódiákról szól, amiket alkotóik ráadásul gyakran illusztrálnak megfakult, polaroid-típusú fotókkal, életlen és illuzórikus videoklipekkel – ha úgy tetszik, 2010 strandolós downtempójáról beszélünk. Eltelt azonban azóta egy kis idő, hogy Toro Y Moi ilyen prüntyögésekben élje ki magát, ez már az ő harmadik albuma (de az előzőeket is érdemes ám beszerezni, nem hazudunk!), amiből süt az érettség, a bátor eszközhasználat, és amit kapunk, az egy telt dallamokkal felpakolt optimista szállítóeszköz, ami jó messze elfurikáz bennünket a szar közérzettől, ha éppen olyanunk van. Ez is erről a lemezről van:

Renny Wilson: Sugarglider

Ha már az álomittas chillwave-et emlegettük, miért is ne jöjjön még egy műfajközeli kirándulás? A hálószobazenész (értsd: majdnem mindenért ő felel, ami a lemezen hallható, a zenéltől az énekig) Renny Wilson hanganyaga ráadásul az itt most ajánlott albumok közül talán a leginkább képviseli azt, amiről ez a poszt szólni akar: a lélekmelegítést. Nincs itt semmi túlgondolva, habosan könnyű, groove-os basszusmenetekre fekszik rá a visszhangos dalolás, mint virágos rétre a piknikeskosár. A piknikeskosár körül az egyik pillanatban kölykökként labdázgatunk, majd leheveredünk mellé és fűszálakkal izélgetjük egymás felkarjának belső oldalát, végül lefolytatjuk a világ legnaivabb eszmecseréjét, majd berohanunk csobbanni a nyári szellő által fújdosott habokba. Aki ilyen képzeletbeli élményekbe mártaná a fejét így, az elhavazott tél közepén, annak üzenjük: megtalálta az ideális aláfestőzenét az ábrándozáshoz. És ez az album itt teljes egészében meg is hallgatható, mi egy dalt mutatunk róla kedvcsinálóként:

FaltyDL: Hardcourage

Vigyázat, a furcsa név ügyes tehetséget rejt, egyenesen New Yorkból. A mosottan lüktető, de nagyon újszerű elektronikus tánczenék egyik fontos ügyvivőjét köszönthetjük mögötte, akinek 2011-es albuma, a szintén zseniális You Stand Uncertain után most megjelentetett friss lemeze újra bizonyít. Igaz, pont egy kevésbé vidám, szigorúbb számmal nyit, de ez senkinek ne fogja vissza a kedvét, mert a zenék, amik utána sorakoznak, egytől-egyig kellemes, kandallópárti darabok, amik adott esetben egy barátokkal folytatott és borral lekísért péntek este mellé is nagyszerűen tudnak muzsikálni. Feltéve persze, ha a barátok vevők a főleg instrumentális, de kreatív gépzenékre. Íme az albumról megjelentetett hivatalos klip, amiben viszont kivételesen van ének is, mégpedig a Friendly Fires frontemberétől, Ed Macfarlane-től:

LEMEZEK, amiknek szólniuk illene a kereskedelmi rádiókban 2.

Vannak albumok, amikről nyilván nem fognak dalokat játszani a legnagyobb rádiók (Magyarországon legalábbis), pedig hangvételükkel olykor simán elférnének a playlistben, talán ki sem szúrnánk őket. Első, témában fogant cikkünk után további kettő ilyen megjelenés jön ajánlásunkkal.

Passion Pit: Gossamer

Amikor a Massachusettsben székelő zenekar 2009-es első lemezét elindítottam, nyughatatlan, már-már gyanúsan intenzív életöröm buzogott fel róla már az első percekben, és valahogy nem akarta abbahagyni a negyvenedikben sem. Mintha egyfolytában barátkozni akarnának a fiúk, ami végülis nem egy rossz dolog, hiszen társas lényeknek definiált minket az élet, ráadásul még a problémáikat is megéneklik, olyanja meg mindenkinek van. Könnyű volt azonosulni a felszínen könnyeden csilingelő, elbeszélésében viszont kissé komolyabb lemezzel, és persze kíváncsi voltam, hogy ilyen előzmények után mit raknak le a második albumukkal.

Az idén júliusban megjelent közel ötven perces anyag az elejtett fonalat markolja fel: instant ragadó melódiák, puffogó dobokra mászó harsány szintetizátorok, tetőfokra hágó szenvedélyes kórusok – és ismét az a hurráoptimista atmoszféra, ami mögé hogyha betekint az ember (mondjuk elolvas pár dalszöveget), azért rájön, hogy pont nem arról szólnak itt a dolgok, hogy minden fenékig tejfel. Csalódások, kishitűség, bűnbánás, kevéspénzűség, ilyen témák sorakoznak egymás után, de hogy mindezt sikerül ilyen ragyogó reménysugarakkal körbekötözni a popzene nyelvén, az egy olyan együttest sejtet a háttérben, aminek még lehet ez-az a tarsolyában. Ez pedig, csak szólunk, 2012 egyik legjobb lemeze eddig.

Wild Nothing: Nocturne

A popzenében elég erős valuta mostanában a révedezős nosztalgia, boldog-boldogtalan nyúlkál hozzá, és senki nem csap a kezeikre. Szerencsére vannak páran, akiknek nem is kell, mert az érzéseket, amiket előhalásznak a tinédzserkori emlékek szivárványos szemétdombjáról, úgy tudják átültetni a zene nyelvére, hogy a végeredmény se nem giccsesen túlszaturált, se nem bántóan művi, se nem olyan unalmas, hogy a dal végén már semmire ne emlékezzünk belőle.

Ebbe a szerencsés kasztba tartozik a virginiai születésű Jack Tatum, akinek nem csak az az elévülhetetlen érdeme, hogy hallhatóan sosem lesz képes teljesen felnőni, de az is, hogy nagyszerű dalszerző, aki úgy tölti meg sóvárgó indie rockjával a rendelkezésére álló tereket, hogy utána semmi, de semmi hiányérzetünk nem marad. Helyette kapunk viszont hiányérzeteket régi, talán-igaz-sem-volt szerelmekről, lobogó hajú, szélfútta nyarakról, szenvedélyes összetapadásokról. Mit is mondtunk az előzőről, hogy 2012 egyik legjobb lemeze? Az a helyzet, hogy ez is az.