Blogunk nyomon követőinek aligha kell definiálni, mit jelent az a két szó, hogy Daft Punk – de aki mégsem ismerné őket, annak dióhéjban annyi: a 21. század egyik legjobban csengő nevű, mondhatni nehézbombázó kategóriás elektronikus formációjáról beszélünk, két franciáról, akikért a legnagyobb fesztiválszervezők kapálóznak, és ha sikerrel járnak, akkor meg tízezrek passzírózódnak a kordonok elé, hogy lássák őket. Szeretnek továbbá csillogóan monumentális díszletek között fellépni, miközben ők maguk egy-egy emblematikus robotmaszkban állnak be a pultba (és általában is ebben mutatkoznak), és ők voltak azok, akik a rádiók által egy időben pépesre játszott Around The World mögött állnak, illetve ők írták meg a soundtracket a 2010-es Tron: Örökség című filmhez is.
Nem feledendő azonban, hogy a szupesztárok is underground ügyeskedőkként indultak – igaz, debütáló lemezüket, az 1997-es Homeworkot sajnos már csak kevesen ismerik, annak ellenére, hogy enélkül ma sehol nem lennének, ez katapultálta őket a listák tetejére, egy karcos és karakteres darab, ami vitán felül máig a legjobb stúdiólemezük. Ez azonban (mármint hogy ez a legjobb albumuk) még ebben az évben megváltozhat: tavaly óta szivárognak, csordogálnak, csöpörésznek az információmorzsák arról, hogy 2013-ban jön az új, szám szerint negyedik nagylemez – és úgy néz ki, hogy valami merőben újjal készülnek az emberszerű androidok.
És ezt nagyon ravaszdi módon készítették elő: március 2-án robbantottak bombát, de meglepő módon nem az interneten, hanem a tévében, a népszerű amerikai Saturday Night Live showműsorban. Ezt a rövidke szpot ment le ugyanis a reklámok között:
http://www.youtube.com/watch?v=922-y641Ask
Hogy micsoda? Hetvenes évekbeli funk? Gitár és puha dobok? Semmi szinti? A minivideóból semmi nem derült még ki, de aztán, mielőtt még mindenki szétrepedt volna a kíváncsiságtól, bedobtak egy hosszabb mozgóképes mézesmadzagot a most is zajló Coachella fesztiválon. Ezt látták a fesztiválozók:
Úgy van, Pharrell Williams énekel! Sőt, a az egykori diszkófunk-legenda Nile Rodgers gitározik (a Chicből, vagyis abból a zenekarból, aminek ezt a slágert is köszönhette a világ), mondjuk róla már eddig is lehetett tudni, hogy lesz valami köze az új hanganyaghoz, de ez így egyben már nem csak szimplán kegyetlenül slágergyanúsnak tetszik, de az év slágerének is. Egyelőre.
Na de mi világlik ki mindebből, a tévés és fesztiválos reklámból, amik teljesen ellentmondanak annak, ahogyan manapság a zenészek futtatni szokták magukat – hiszen nem online csatornákon jelentek meg? Mit jelent a klasszikus hangszerelés, a diszkó fénykorába visszakacsintás? Erre a válaszokat maga Thomas Bangalter, a Daft Punk fele adta meg a Rolling Stone Magazinnak adott interjújában, amiben közölte: „azt akartuk megvalósítani, amit eddig gépekkel és szemplerekkel – de most gépek helyett emberekkel.” És hozzátette, hogy az album 13 száma közül mindössze kettőben használtak dobgépet, és menő stúdiótechnika helyett vintage vokódereket küldtek harcba, hogy még a roboténekek és emberien hangozzanak. Guy-Manuel, a páratlan páros másik fele meg azt közölte: „Nem arról van szó, hogy nem tudunk csinálni valami őrült, futurisztikusan hangzó cuccot, de most a múlttal akartunk játszani.”
Vagyis ráuntak kicsit az elektronikus zenére, illetve inkább arra, ahogy az interjúban is kifejezték, hogy a műfaj belesüppedt a maga komfortzónájába. Ezért a visszatalálás a hetvenes-nyolcvanas évekhez, és ezért a rafkós promóció, ami elsősorban nem az interneten folyt, hanem élő, tradicionálisabb eszközökkel – ilyet eddig csak kevesen vállaltak be (persze nekik azért könnyű a dolguk, mert egy sóhajtásukra is felkapja a fejét a popzenei világsajtó).
Mindenesetre várjuk, mi sül ki ebből végül, mert ha a Random Access Memories című, májusban megjelenő új lemez képes tartani ezt a színvonalat, ami a fenti daldarabkából sugárzik, akkor bizony az év lemezével állunk szemben. Májusban minden kiderül.