Ha borongás van az ablaktáblán túl, akkor nehogy már virgonckodjunk! Három különböző lemez, az elmélyülésnek három különféle megközelítésével, szíves ajánlásunkkal.
Actress: R.I.P.
2010-ben a furcsa név mögött álló londoni David Cunningham Splazsh címmel létrehozta az év egyik legizgalmasabb lemezét. Ez az album nem csak a stíluskategóriákat kerülte ki, de szinte magát a rendszert is: egy senkiföldje sivatagban motorozó renegát kalandja, aki csak tisztes távolból közelíti meg az elektronikus zene erődítményeit, nehogy bármelyik is beszippantsa. Elidegenedett, társadalomból kiábrándult, mégis vágyakozó hangok voltak ezek egy távoli galaxisból. Az új Actress-anyag ugyaninnen folytatja: cicergő, sistergő, csipogó, elhagyatott hangok, valahonnan a fátyolos álmok és az ébrenlét határáról. És igen, kifejezetten csapadékos időjárásra hangolva: a Marble Plexus egy mámoros éjszaka álmatlan, magányos, depressziós folytatása az ablakon kívül surrogó zivatarral, a Jardinban egy kávét kevergetve nézzük az üvegen át elhúzó autók pocsolyarandevúit, a Holy Water a már vékonyuló esőfüggönyön átcsillogó napfény, a gyönyörű Caves Of Paradise pedig elbocsátó, szép üzenet, ami talán épp a viharfellegeknek szól. 10/8,2
The Caretaker: An Empty Bliss Beyond This World
Megbabonázó mozijelenetekkel mindannyian találkoztunk már, de hogy járnak köztünk olyanok, akikbe egy-egy ilyen találkozás maradandó nyomokat égetett, azt talán nem is gondolnánk. Pedig James Leyland Kirby így járhatott, nem is kicsit, hiszen The Caretaker-ként már a 90-es évek vége óta ontja magából a groteszk zenéket, amik egyértelműen Stanley Kubrick Ragyogásának hátborzongató bálterem-jelenetéből merítenek muníciót (aki nem tudja, miről van szó, az kötelező hatállyal nézze meg ezt a filmlegendát, bár reméljük, ilyen nincs). Művészetét nagyjából tavaly vitte tökélyre ezzel az albummal, ami mintha átjáró volna a dédapáink lelkei által körbetáncolt, pókhálós kísértetvilágba, ahol a háttérzenét háború előtti gramofonok szolgáltatják. Ez voltaképpen így is van, hiszen Kirby ősrégi lemezekről vett tompa dallamokat vagdosott össze, hozzájuk adagolva temérdek sok bakelitrecsegést, aminek az összege valami egészen különleges elegy lett, alagút a boldog, de kiüresedett emlékek birodalmába (a lemezt egyébként egy olyan kutatási eredmény is ihlette, ami szerint az Alzheimeres betegek könnyebben jegyeznek meg információkat, ha az a zene útján érkezik hozzájuk). Már ez az egy dal is sokat elmond az albumról, aminek egyébként előzményeit és folytatását is érdemes beszerezni. 10/8,1
Mohn: Mohn
Tisztelettel jelentjük, a vihar megérkezett, és csak parancsra vár. A neves német techno-kiadó, a Kompakt társalapítója, a sorolhatatlanul termékeny Wolfgang Voigt és nem kevésbé kis névnek számító gyakori stúdiópartnere, Jörg Burger közös vállalása, a Mohn ugyanis hangulatban valami ilyesmit hozott létre az azonos című lemezen. Ami egyébként nem minden előzmény nélküli: Voight Gas nevű – 1996 és 2000 közötti – alteregójának telt ambient-szőnyegei ugyanúgy ismerősként integetnek a távolból, mint kettejük szintén több mint másfél évtizedes kísérlete, a Burger/Ink. A kezdő Einrauschen semmi jót nem jelző mormogó basszusai, az Ambientot gótikus falakról visszapattanó hangjai, a Seqktor 88 lassú dubtechnója vagy a már-már krautrockosan monumentális Saturn azonban híján van még csak a csírájának is a táncparkett-töltő puffogó lábdoboknak, aki tehát csak ezzel az érvvel hozakodna elő a kortárs gépzene ellenében, annak bátran az orra alá lehet dörgölni a Mohnt, ami egy elsőre ugyan nem könnyen fogyasztható, de végül szépen kikerekedő történet. 10/7,7
http://www.youtube.com/watch?v=-7B0da2q7Pc