DJ Shadow trappert húzott budapesti fellépésén

djshadow01

Volt a kilencvenes évek közepének-végének egy meghatározó zenei jelensége, ami Magyarországon is jó sok hívet szerzett magának. Konkrétan azokat, akiknek a rap túlságosan ripacskodó volt, de a tempóját és az alapjait igazából szerették, meg azokat, akik némi megnyugvást kerestek kollégiumi szobáikban egy-egy erősebb buli (vagy a Prodigy aktuális nagylemeze) után. A Ninja Tune, a Mo Wax és a K7 kiadók filmélményszerű, a jazz esztétikájából nagykanállal merítő, belassulva hömpölygő, kurta-furcsa zenéire nagyon sok helyen gyúltak a fondorlatos cigaretták, és volt köztük pár igazán jelentős album, aminek pillanatait máig sokan képesek felidézni – ilyen volt DJ Shadow Endtroducing című 1996-os bemutatkozó lemeze is, amit máig az absztrakt hip hop egyik zászlóshajójának illik tekinteni.

Miután kiderült, hogy az éles nyelvű zenekritikusokat is térdre kényszerítő nagylemez – ami olyan darabokat adott a világnak, mint a Midnight In A Perfect World vagy az Organ Donor – mestere a három évvel ezelőtti Szigetes fellépése után ismét a Kárpátok ölelő karjai közé érkezik, nem is volt kérdéses, hogy a bulit meghirdető Zöld Pardon végre olyan tömegeket fog látni, amilyet mindig is akart, miután kiűzték a Petőfi-híd mellől (noha még így is lehettek volna többen). A kérdés inkább az volt: mit fog játszani a 41 éves lemezjátszóbűvész? És itt volt a majom elásva, mert amikor végre megjött a válasz, sokan leégett agyi diódákkal bambultak a színpad felé – mert erre végképp nem számítottak.

djshadow02

Aki utánanézett annak a YouTube-on, hogy milyen ez a bizonyos All Basses Covered fantázianevű műsor, amivel Shadow érkezik, azt nem érhette meglepetés: szó sem volt ugyanis arról, hogy dölöngélős trip hopokra andalgunk majd a Duna partján. Aki ilyen ábrándokat hozott magával hétfő este, az saját szemével nézhette végig, ahogy ezek szilánkjaira hullnak szét.

Hogy nevét mennyire beskatulyázták a régi hangzásokba, azzal maga a baseballsapkás alkotó is tökéletesen tisztában lehet, mert már a dj-szettjét is úgy vezette fel, hogy ő nem szereti ám újra és újra ugyanazokat a köröket futni, önmagát ismételni, és lépést tart a korral, ami jelen esetben 2013. Ennek később többször – talán túl sokszor is – nyomatékot adott a mikrofonon keresztül, mintha meg kellene értetni az emberekkel, hogy a bakelitropogásos instrumentális hiphop korszakán már tizenöt éve túlvagyunk, bár egyes fejeket látva erre a mission statementre valóban szükség volt.

És azért is, mert a műfaj, amiből legfőképpen válogatott, az tényleg egy megosztó fajta: a trap a fuxpörgető déli hiphopok basszusnehéz, minimalista-technoid továbbfejlesztése, sok felhúzással és puskaropogásszerű pergővel. De hogy érzékeltessük is, körülbelül mit kaptunk, itt egy videó, amit találtunk a tegnapról:

Ezzel okozott azonnali törésvonalat a közönségben: van, aki nyomban felfogta, mi történik, és keblére ölelte a buliztató, sújtólégszerű basszusokkal terhelt vonulatot, a többiek pedig maradtak úgy, ahogy megfogalmaztuk az imént: lefagyva. Persze a szett attól még, hogy főleg új – vagy újszerű – zenékből állt, lehetett volna erősebb: hiszen attól még, hogy valami friss, még nem biztos, hogy funky is, és bizony akadtak olyan sávok, amikor inkább a pult felé indult volna az ember újabb sörért, mert vagy kicsit lelapult a hangzás, vagy kicsit elcirkusziasodott – szerencsére sosem annyira, mint egy Skrillex. De hát a trap és holdudvara meg ilyen, ugye (a műfajról átfogó tanulmány itt olvasható).

Összességében üdítő volt hallani, hogy valaki végre merészel kilépni a biztonsági zónájából, és nem esik abba a hibába, mint számos őszülő halántékú sorstársa, aki inkább behasal a múlt emlékeiből táplálkozó tömegigénynek. DJ Shadow nem ezt tette, és jól tette. Mert ha csak egyetlen szemet is felnyitott – megüzenve, hogy őt aztán nem érdekli, ki milyen régi albumot hallgat otthon a négy fal között, de ezt nem kéne kihozni az utcára, vagy egy élő fellépésre -, már megérte.

djshadow03

Hétfő esti matiné helyett verejtékes zúzda – a Japandroids Budapesten

Egy megfeszített munkanap után este 9-kor loholva nekiindulni egy koncertnek, amiről tudja az ember, hogy alig fél órával később biztosan elkezdődik, ezért állva végigtopogja az odáig vezető metróutat – az ilyesmi jókora stresszel teli zsákot basz rá szegény szervezetre. Viszont ha sikerrel jár, és odaér kezdésre, ráadásul egy olyan zenekar kezdésére, amely arról nevezetes, hogy mindössze két tagja van, de még így is állati energiákat szabadítanak el a színpadon, és persze a közönség soraiban is – el lehet képzelni, milyen jótékony összecsapása lehet ez az ellentéses előjelű erőknek.

Viszlát egészségtelen feszkó, szevasz nyers kanadai rock & roll – és alig fordultam meg a sörömmel, a kortárs rockzenében manapság nagyon erős névnek számító Japandroids koncertje elkezdődött, én meg bevetődtem az egyik oldalra.

Hétfő esti matiné helyett verejtékes zúzda – a Japandroids Budapesten részletei…

Esetlenségében is lebilincselő: az xx Szigetes koncertje

Ezt a koncertet nagyon sokan várták. Sőt, talán azt sem hülyeség feltételezni, hogy zsánerszerelemtől függetlenül a lehető legtöbb(féle) ember érdeklődését piszkálta fel, amikor meglátták a nevüket a programfüzetben. Még az amúgy meglehetősen heterogén ízléssel bíró Facebook-ismerőseimét is, akik egyetlen más fellépő kapcsán sem erőltették meg magukat, de amikor eljött a pénteki nap, a hírfolyamban megszaporodtak a the xx-es videómegosztások.

Persze igazából semmi ok a megrökönyödésre: ez a zenekar 2009-ben egy olyan nagylemezzel mutatkozott be, aminek csak nagyon kevesen voltak képesek ellenállni, ők maguk pedig hamar a trendérzékeny zenemagazinok és zenebuzik favoritjai közt találták magukat – mindezt úgy, hogy láthatóan nem a nyomulós-allűrös-izgága embertípusok közé tartoznak. Már csak emiatt is volt kérdéses, hogyan hangzik a the xx mélységesen intim, érzékeny és érzéki, elvágyódós bűbája élő egyenesben, képes lesz-e úgy megigézni, mint a debütalbum, amit heteken át nem tudtam kikaparni a lejátszómból (és tulajdonképpen nem is akartam).

Romy Madley-Croft énekesnő (MTI Fotó: Mohai Balázs)

 

Este háromnegyed nyolckor a nagyszínpad előtti küzdőtér már csordultig tele mindenféle nyelveken kvaterkázó várakozókkal. A színpadkép: egy nagy darab, belógatott X, és más szinte semmi – az ovációra megérkező három, tetőtől talpig feketébe öltözött, még mindig húszas éveinek elején járó tag sem nagyon tesz hozzá mindehhez, pont olyanok, amit sugallnak magukról számaikkal: a harsányságnak és annak határterületeinek még csak a közelébe sem merészkednek. Mi több, olykor egyenesen esetlennek tetszenek. Nemrég írt friss dalukat, a csodálatosan merengő Angelst is mindenféle különösebb felvezető nélkül kezdik el, sajnos halkabbra hangosítva a kelleténél, nem is bizonyul ezért annyira erős kezdésnek, pedig Romy Madley-Croft tökéletesen ugyanúgy adja elő, többtízezer fülnek búgva, ahogy az originál felvételen.

Az ezt követő, táncosabb Islands taktusaira viszont már mocorogni kezd a tömeg, a lányok pedig a lakótelepi ficsúr-arcú, nyolcvanas éveket megidéző, mégis megszeppent kiállású Oliver Sim bugyinedvesítően belépő baritonjára nyomban kieresztik a hangjukat. Mindeközben a csodaproducerként elkönyvelt Jamie Smith (azaz “Jamie XX”) egyre gyakrabban nyúl a dobprogramhoz, aminek eredménye a visszafogott chicago house és a melodikus indie pop izgalmas találkozása. Ugyan a másik nagy “slágert”, a Crystalised-ot már a lemeztől eltérő, ütősöktől mentesített, lelassított verzióban adják elő – ami kifejezetten jól is esett -, hogy aztán ismét visszatérjünk a mérsékelten csattogós-tapsolós régi iskolás dobokhoz, már-már bulit kanyarítva az egyébként nagyon is szomorkás dalok mellé. Pedig az ilyesmi nem egyszerű művelet.

Az egész produkciónak (ami olyasmi érzeteket is keltett, hogy minket most beengednek egy érintetlen kis univerzumba, még ha ebből a környéken dumáló részeg britek gyakran ki is billentettek) az tette egyébként a legjobbat, hogy a nap egyre jobban alászállt, így vált a műsor egyre bensőségesebbé, egyre inkább magunkévá tehetővé. A Night Time bámulatos, égig érő, postpunkosan visszhangzó gitártémája alatt már úgy éreztem, hogy ezekkel az emberekkel ott a színpadon én össze szeretnék barátkozni – főleg miután a közönséggel való kapcsolatteremtés szinte egyetlen megnyilvánulása az volt (és nem kivagyiságból, hanem inkább az introvertált jellemek miatt), amikor Oliver végtelenül szerényen belepusmogta a mikrofonba, hogy “fogadjátok elnézésünket, amiért ennyi időbe telt, hogy ide eljuthassunk.”

Szeptember közepén jön az új album, a hallottak alapján azt is legalább annyira lesz érdemes várni, mint ezt a koncertet.

Dizzee Rascal bevallottan basszusfüggő

A problémás londoni kamaszból lett világlátott MC, aki korai interjúkban még pizzafutárok kirablásáról és autókat elkötéséről mesélt, most egyenes alapokra, ezrek előtt reppelt az élet olyan nagyszerű dolgairól, mint hogy táncolni jó dolog, a nyári szabadság meg még annál is jobb.

Érdekesen kurtán-furcsára szabták a Sziget pénteki felhozatalát, már ami a legerősebb(nek vélt) fellépőket illeti, azok ugyanis valahogy pont egymásra torlódtak: a sterilizált gyöngyszemeiről ismert Trentemøller a Burn Arénában állt pult mögé, az 1970-es évek óta aktív reggae legenda Sly & Robbie a világzenei nagyszínpadon, aztán horogra akadhatott volna még egy mélyről feltörő Deftones koncert a metálvölgyben (az előző évek sátras megoldása helyett mostanra egy sokkal termetesebb színpadot építettek a keményebb gitárzenéknek), de az érdeklődésünkre számot tartók között jegyezhetjük a fütyülős indie-himnusszal világhírt gerjesztő Peter Bjorn and John-t is – nos, ők mindannyian nagyjából fedték egymást.

És akkor a legnagyobb dörrenést, a nagyszínpados Dizzee Rascal showt még nem is vettük a nyelvünk hegyére, választani mégis muszáj volt, úgyhogy az utóbbi mellett döntöttünk, a következő okok miatt: az undergroundból a fanfáros sztárságba jutó, exponenciálisan felfelé ívelő karrier, remek és cseppet sem nyálas slágerek, és az egyetlen ún.”urban” stílusban munkálkodó előadó a nagyszínpad felhozatalában.

Dizzee Rascal bevallottan basszusfüggő részletei…

Leomlottak a kristály kastélyok – Sziget, második nap

Három jelentős fellépőt ikszeltünk be magunknak csütörtökre, olyanokat, akiktől joggal vártunk el magasröptű produkciót. Mindhárman teljesítettek is szépen, csak éppen ketten közülük önhibájukon kívül nem tudták eljuttatni a közönségnek szánt üzenetet. Crystal Castles, Chemical Brothers és Hudson Mohawke fellépése egy posztban.

Első jelenésünk volt a csütörtöki az A38-Wan2 színpadon, és a kezdeti lelkesedésünk, ami annak szólt, hogy unalmas fehér ponyva helyett egy fordított hajóra emlékeztető sátrat sikerült felállítani, nagyon hamar lelohadt a semmibe. Az A38 állóhajó az a budapesti helyszín, amit példaként lehet mutogatni a világban mindenfelé, egyedi és jól fényelt és remekül hangosított, a külföldi fellépők is szeretik, az odafigyelést szinte szagolni lehet a levegőben – ezzel szemben amit az ugyanilyen elnevezés alatt futó fesztiválos változat produkált, az a legmesszebbmenőkig méltatlan ahhoz a minőséghez, amihez a kedvenc bulibárkánkon szoktunk.

Így történt meg az, hogy a nagyon kurrens popzenei terméknek számító Crystal Castles, amiről azt írtuk, hogy dalaikban gyökerestül szeretik kiszakítani a hallgatót a valóságból, belehajítva őket valamiféle barokkosan kúl szerelemdimenzióba, gyakorlatilag semmire nem ment velünk. Úgy szólaltak meg, mint a tornaterembe szervezett sulibulik, és akár eltorzult punkoskodás (Doe Deer), akár bizarr elektropop (Air War) került terítékre, semmi nem jött át jól, kongott, bongott, az ének csak cicergésnek hangzott – és ezen sajnos még a bűbájos forradalmár, Alice Glass bodyszörfje sem segített, úgyhogy idő előtt távoztunk, egyszerűen időpazarlás lett volna tovább maradni az élvezhetetlen hangkatyvaszban. Reméljük, valakinek rákoppintanak a körmére ezért.

Leomlottak a kristály kastélyok – Sziget, második nap részletei…

Kis herceg hatalmasra nőtt – Prince a Szigeten

Hogyan töltsünk meg 160 percet üresjárat nélkül úgy, hogy még kérjen a nép, köztük Rákay Philippel és a magyar vízilabda-válogatott tagjaival? A szexuális funk 53 évesen is öregedésre képtelen zenésztörpéje ebből adott leckét a nulladik napon.

Míg odafele az úton a taxis azon morfondírozott hangosan, mennyit szakít Gerendai Károly ezzel a koncerttel, amire még a napijegynél is drágábban lehetett belépőhöz jutni, addig én azon, vajon lehetséges-e egyáltalán, hogy ez a koncert ne érje meg az árát. Kicsit zavarba is jöttem a gondolattól, hiszen azzal együtt, hogy Prince egyes dalaira még a fotelben ülve is megrázom a seggemet, az életművét még egyszer sem pásztáztam át behatóan (pedig szeretem a funkot és a soult és sok mindent, ami belőlük származik). De akkor mire fel ez a vonzerő? Miért kerülget ez engemet? A válasz utólag könnyen jön: Prince valószínűleg képes hajtogatni az időt, mert ahogy az ő arcán nem fog annak vasfoga, úgy életünk egyik legprímább koncertélménye mintha már akkor elkezdte volna termelni az endorfint, amikor még el sem kezdődött.

Kis herceg hatalmasra nőtt – Prince a Szigeten részletei…