Egy megfeszített munkanap után este 9-kor loholva nekiindulni egy koncertnek, amiről tudja az ember, hogy alig fél órával később biztosan elkezdődik, ezért állva végigtopogja az odáig vezető metróutat – az ilyesmi jókora stresszel teli zsákot basz rá szegény szervezetre. Viszont ha sikerrel jár, és odaér kezdésre, ráadásul egy olyan zenekar kezdésére, amely arról nevezetes, hogy mindössze két tagja van, de még így is állati energiákat szabadítanak el a színpadon, és persze a közönség soraiban is – el lehet képzelni, milyen jótékony összecsapása lehet ez az ellentéses előjelű erőknek.
Viszlát egészségtelen feszkó, szevasz nyers kanadai rock & roll – és alig fordultam meg a sörömmel, a kortárs rockzenében manapság nagyon erős névnek számító Japandroids koncertje elkezdődött, én meg bevetődtem az egyik oldalra.
Ezt a koncertet nagyon sokan várták. Sőt, talán azt sem hülyeség feltételezni, hogy zsánerszerelemtől függetlenül a lehető legtöbb(féle) ember érdeklődését piszkálta fel, amikor meglátták a nevüket a programfüzetben. Még az amúgy meglehetősen heterogén ízléssel bíró Facebook-ismerőseimét is, akik egyetlen más fellépő kapcsán sem erőltették meg magukat, de amikor eljött a pénteki nap, a hírfolyamban megszaporodtak a the xx-es videómegosztások.
Persze igazából semmi ok a megrökönyödésre: ez a zenekar 2009-ben egy olyan nagylemezzel mutatkozott be, aminek csak nagyon kevesen voltak képesek ellenállni, ők maguk pedig hamar a trendérzékeny zenemagazinok és zenebuzik favoritjai közt találták magukat – mindezt úgy, hogy láthatóan nem a nyomulós-allűrös-izgága embertípusok közé tartoznak. Már csak emiatt is volt kérdéses, hogyan hangzik a the xx mélységesen intim, érzékeny és érzéki, elvágyódós bűbája élő egyenesben, képes lesz-e úgy megigézni, mint a debütalbum, amit heteken át nem tudtam kikaparni a lejátszómból (és tulajdonképpen nem is akartam).
Romy Madley-Croft énekesnő (MTI Fotó: Mohai Balázs)
Este háromnegyed nyolckor a nagyszínpad előtti küzdőtér már csordultig tele mindenféle nyelveken kvaterkázó várakozókkal. A színpadkép: egy nagy darab, belógatott X, és más szinte semmi – az ovációra megérkező három, tetőtől talpig feketébe öltözött, még mindig húszas éveinek elején járó tag sem nagyon tesz hozzá mindehhez, pont olyanok, amit sugallnak magukról számaikkal: a harsányságnak és annak határterületeinek még csak a közelébe sem merészkednek. Mi több, olykor egyenesen esetlennek tetszenek. Nemrég írt friss dalukat, a csodálatosan merengő Angelst is mindenféle különösebb felvezető nélkül kezdik el, sajnos halkabbra hangosítva a kelleténél, nem is bizonyul ezért annyira erős kezdésnek, pedig Romy Madley-Croft tökéletesen ugyanúgy adja elő, többtízezer fülnek búgva, ahogy az originál felvételen.
Az ezt követő, táncosabbIslands taktusaira viszont már mocorogni kezd a tömeg, a lányok pedig a lakótelepi ficsúr-arcú, nyolcvanas éveket megidéző, mégis megszeppent kiállású Oliver Sim bugyinedvesítően belépő baritonjára nyomban kieresztik a hangjukat. Mindeközben a csodaproducerként elkönyvelt Jamie Smith (azaz “Jamie XX”) egyre gyakrabban nyúl a dobprogramhoz, aminek eredménye a visszafogott chicago house és a melodikus indie pop izgalmas találkozása. Ugyan a másik nagy “slágert”, a Crystalised-ot már a lemeztől eltérő, ütősöktől mentesített, lelassított verzióban adják elő – ami kifejezetten jól is esett -, hogy aztán ismét visszatérjünk a mérsékelten csattogós-tapsolós régi iskolás dobokhoz, már-már bulit kanyarítva az egyébként nagyon is szomorkás dalok mellé. Pedig az ilyesmi nem egyszerű művelet.
Az egész produkciónak (ami olyasmi érzeteket is keltett, hogy minket most beengednek egy érintetlen kis univerzumba, még ha ebből a környéken dumáló részeg britek gyakran ki is billentettek) az tette egyébként a legjobbat, hogy a nap egyre jobban alászállt, így vált a műsor egyre bensőségesebbé, egyre inkább magunkévá tehetővé. A Night Time bámulatos, égig érő, postpunkosan visszhangzó gitártémája alatt már úgy éreztem, hogy ezekkel az emberekkel ott a színpadon én össze szeretnék barátkozni – főleg miután a közönséggel való kapcsolatteremtés szinte egyetlen megnyilvánulása az volt (és nem kivagyiságból, hanem inkább az introvertált jellemek miatt), amikor Oliver végtelenül szerényen belepusmogta a mikrofonba, hogy “fogadjátok elnézésünket, amiért ennyi időbe telt, hogy ide eljuthassunk.”
Szeptember közepén jön az új album, a hallottak alapján azt is legalább annyira lesz érdemes várni, mint ezt a koncertet.
A problémás londoni kamaszból lett világlátott MC, aki korai interjúkban még pizzafutárok kirablásáról és autókat elkötéséről mesélt, most egyenes alapokra, ezrek előtt reppelt az élet olyan nagyszerű dolgairól, mint hogy táncolni jó dolog, a nyári szabadság meg még annál is jobb.
Érdekesen kurtán-furcsára szabták a Sziget pénteki felhozatalát, már ami a legerősebb(nek vélt) fellépőket illeti, azok ugyanis valahogy pont egymásra torlódtak: a sterilizált gyöngyszemeiről ismert Trentemøller a Burn Arénában állt pult mögé, az 1970-es évek óta aktív reggae legenda Sly & Robbie a világzenei nagyszínpadon, aztán horogra akadhatott volna még egy mélyről feltörő Deftones koncert a metálvölgyben (az előző évek sátras megoldása helyett mostanra egy sokkal termetesebb színpadot építettek a keményebb gitárzenéknek), de az érdeklődésünkre számot tartók között jegyezhetjük a fütyülős indie-himnusszal világhírt gerjesztő Peter Bjorn and John-t is – nos, ők mindannyian nagyjából fedték egymást.
És akkor a legnagyobb dörrenést, a nagyszínpados Dizzee Rascal showt még nem is vettük a nyelvünk hegyére, választani mégis muszáj volt, úgyhogy az utóbbi mellett döntöttünk, a következő okok miatt: az undergroundból a fanfáros sztárságba jutó, exponenciálisan felfelé ívelő karrier, remek és cseppet sem nyálas slágerek, és az egyetlen ún.”urban” stílusban munkálkodó előadó a nagyszínpad felhozatalában.
Három jelentős fellépőt ikszeltünk be magunknak csütörtökre, olyanokat, akiktől joggal vártunk el magasröptű produkciót. Mindhárman teljesítettek is szépen, csak éppen ketten közülük önhibájukon kívül nem tudták eljuttatni a közönségnek szánt üzenetet. Crystal Castles, Chemical Brothers és Hudson Mohawke fellépése egy posztban.
Első jelenésünk volt a csütörtöki az A38-Wan2 színpadon, és a kezdeti lelkesedésünk, ami annak szólt, hogy unalmas fehér ponyva helyett egy fordított hajóra emlékeztető sátrat sikerült felállítani, nagyon hamar lelohadt a semmibe. Az A38 állóhajó az a budapesti helyszín, amit példaként lehet mutogatni a világban mindenfelé, egyedi és jól fényelt és remekül hangosított, a külföldi fellépők is szeretik, az odafigyelést szinte szagolni lehet a levegőben – ezzel szemben amit az ugyanilyen elnevezés alatt futó fesztiválos változat produkált, az a legmesszebbmenőkig méltatlan ahhoz a minőséghez, amihez a kedvenc bulibárkánkon szoktunk.
Így történt meg az, hogy a nagyon kurrens popzenei terméknek számító Crystal Castles, amiről azt írtuk, hogy dalaikban gyökerestül szeretik kiszakítani a hallgatót a valóságból, belehajítva őket valamiféle barokkosan kúl szerelemdimenzióba, gyakorlatilag semmire nem ment velünk. Úgy szólaltak meg, mint a tornaterembe szervezett sulibulik, és akár eltorzult punkoskodás (Doe Deer), akár bizarr elektropop (Air War) került terítékre, semmi nem jött át jól, kongott, bongott, az ének csak cicergésnek hangzott - és ezen sajnos még a bűbájos forradalmár, Alice Glass bodyszörfje sem segített, úgyhogy idő előtt távoztunk, egyszerűen időpazarlás lett volna tovább maradni az élvezhetetlen hangkatyvaszban. Reméljük, valakinek rákoppintanak a körmére ezért.
Hogyan töltsünk meg 160 percet üresjárat nélkül úgy, hogy még kérjen a nép, köztük Rákay Philippel és a magyar vízilabda-válogatott tagjaival? A szexuális funk 53 évesen is öregedésre képtelen zenésztörpéje ebből adott leckét a nulladik napon.
Míg odafele az úton a taxis azon morfondírozott hangosan, mennyit szakít Gerendai Károly ezzel a koncerttel, amire még a napijegynél is drágábban lehetett belépőhöz jutni, addig én azon, vajon lehetséges-e egyáltalán, hogy ez a koncert ne érje meg az árát. Kicsit zavarba is jöttem a gondolattól, hiszen azzal együtt, hogy Prince egyes dalaira még a fotelben ülve is megrázom a seggemet, az életművét még egyszer sem pásztáztam át behatóan (pedig szeretem a funkot és a soult és sok mindent, ami belőlük származik). De akkor mire fel ez a vonzerő? Miért kerülget ez engemet? A válasz utólag könnyen jön: Prince valószínűleg képes hajtogatni az időt, mert ahogy az ő arcán nem fog annak vasfoga, úgy életünk egyik legprímább koncertélménye mintha már akkor elkezdte volna termelni az endorfint, amikor még el sem kezdődött.
