Egy megfeszített munkanap után este 9-kor loholva nekiindulni egy koncertnek, amiről tudja az ember, hogy alig fél órával később biztosan elkezdődik, ezért állva végigtopogja az odáig vezető metróutat – az ilyesmi jókora stresszel teli zsákot basz rá szegény szervezetre. Viszont ha sikerrel jár, és odaér kezdésre, ráadásul egy olyan zenekar kezdésére, amely arról nevezetes, hogy mindössze két tagja van, de még így is állati energiákat szabadítanak el a színpadon, és persze a közönség soraiban is – el lehet képzelni, milyen jótékony összecsapása lehet ez az ellentéses előjelű erőknek.
Viszlát egészségtelen feszkó, szevasz nyers kanadai rock & roll – és alig fordultam meg a sörömmel, a kortárs rockzenében manapság nagyon erős névnek számító Japandroids koncertje elkezdődött, én meg bevetődtem az egyik oldalra.
Persze elsősorban arra voltam kíváncsi, hogyan tolul bele ez a bizonyos erő az agyamba, ami, ha úgy tetszik, az utolsó pillanatban megmentette őket a feloszlástól (a sztori: két EP után, 2008 nyarán felvették Post-Nothing című első nagylemezüket, de ezután úgy érezték, semerre sem tartanak, ezért ezt még piacra dobják, aztán abbahagyják a közös zenekarosdit – csakhogy a meghatározó online zenei szaklap, a Pitchfork gyakorlatilag a derült égből a legjobb új zenének kiáltotta ki Young Hearts Spark Fire című dalukat, és ez a történés elindította őket az emelkedőn).
Nem tudom szavakba önteni, mennyire kívánom mindenkinek, hogy élje át a felismerést, amikor valami lehetetlennek tűnő dolog a szeme láttára valósul meg, de ez a két Vancouverből jött gőzkieresztő zenemunkás tényleg úgy csordultig töltötte a színpadot, ahogy arra gyakran egy komplett rockzenekar sem képes (bocs, Killers). Az énekes Brian King hajából és gitárjáról csak úgy fröcskölt az izzadság, kétméteres, szikár testével egyik pillanatban itt, a másikban ott tépett bele a húrokba, miközben a dobos David Prowse-zal mesésen precíz kánonban törtek meg egy-egy dalt, hogy aztán ismét bedobják a közönséget a darálóba – mondjuk olyan számokkal nem is nehéz ezt kivitelezni, mint a Wet Hair vagy a Fire’s Highway.
Itt meg egy másik erősségük, mit erősségük, alaphimnuszuk, a The House That Heaven Built, felvétel a közönség soraiból:
Ez pedig egy saját rövid videó a koncert lezárásáról (ne a felszabadult rajongókat, majd az őket lekísérő biztonságiakat tessék nézni, hanem ami a doboknál folyik):
Két melléfogás volt csupán ebben az amúgy remek egy órában: nem tudni, hogy a helyi hangosítók vagy a zenekar saját technikusa részéről (utóbbira tippelnénk), de gyakran elrepült egyik-másik hangláda, enyhén csonkolva a koncertélményt, a másik pedig az volt, hogy az Akvárium Klub soha nem tapasztalt, befülledt infraszaunává változott az estére, így mindenkinek volt lehetősége csatakosan és más emberek szagával a testén távozni – de hát egyrészt ez pont klappol ahhoz a villámló rock & rollhoz, amit itt kaptunk, másrészt meg úgyis mindenki elégedettségtől vigyorogva lépett ki az Erzsébet térre, ahol a szolidan borozgatók mindezek után idegen tereptárgyaknak tűntek csupán.
Az emlékeinkben meg úgyis csak ez a hamisítatlanul őszinte, punkos kitörésekkel teletűzdelt energiabomba műsor marad, ami igazolta, hogy ennek a két szimpatikus csávónak tényleg helye van még a porondon. Jó darabig biztosan. És jó lenne, ha nem utoljára láttuk volna őket.