Vannak albumok, amikről nyilván nem fognak dalokat játszani a legnagyobb rádiók (Magyarországon legalábbis), pedig hangvételükkel olykor simán elférnének a playlistben, talán ki sem szúrnánk őket. Első, témában fogant cikkünk után további kettő ilyen megjelenés jön ajánlásunkkal.
Passion Pit: Gossamer
Amikor a Massachusettsben székelő zenekar 2009-es első lemezét elindítottam, nyughatatlan, már-már gyanúsan intenzív életöröm buzogott fel róla már az első percekben, és valahogy nem akarta abbahagyni a negyvenedikben sem. Mintha egyfolytában barátkozni akarnának a fiúk, ami végülis nem egy rossz dolog, hiszen társas lényeknek definiált minket az élet, ráadásul még a problémáikat is megéneklik, olyanja meg mindenkinek van. Könnyű volt azonosulni a felszínen könnyeden csilingelő, elbeszélésében viszont kissé komolyabb lemezzel, és persze kíváncsi voltam, hogy ilyen előzmények után mit raknak le a második albumukkal.
Az idén júliusban megjelent közel ötven perces anyag az elejtett fonalat markolja fel: instant ragadó melódiák, puffogó dobokra mászó harsány szintetizátorok, tetőfokra hágó szenvedélyes kórusok – és ismét az a hurráoptimista atmoszféra, ami mögé hogyha betekint az ember (mondjuk elolvas pár dalszöveget), azért rájön, hogy pont nem arról szólnak itt a dolgok, hogy minden fenékig tejfel. Csalódások, kishitűség, bűnbánás, kevéspénzűség, ilyen témák sorakoznak egymás után, de hogy mindezt sikerül ilyen ragyogó reménysugarakkal körbekötözni a popzene nyelvén, az egy olyan együttest sejtet a háttérben, aminek még lehet ez-az a tarsolyában. Ez pedig, csak szólunk, 2012 egyik legjobb lemeze eddig.
Wild Nothing: Nocturne
A popzenében elég erős valuta mostanában a révedezős nosztalgia, boldog-boldogtalan nyúlkál hozzá, és senki nem csap a kezeikre. Szerencsére vannak páran, akiknek nem is kell, mert az érzéseket, amiket előhalásznak a tinédzserkori emlékek szivárványos szemétdombjáról, úgy tudják átültetni a zene nyelvére, hogy a végeredmény se nem giccsesen túlszaturált, se nem bántóan művi, se nem olyan unalmas, hogy a dal végén már semmire ne emlékezzünk belőle.
Ebbe a szerencsés kasztba tartozik a virginiai születésű Jack Tatum, akinek nem csak az az elévülhetetlen érdeme, hogy hallhatóan sosem lesz képes teljesen felnőni, de az is, hogy nagyszerű dalszerző, aki úgy tölti meg sóvárgó indie rockjával a rendelkezésére álló tereket, hogy utána semmi, de semmi hiányérzetünk nem marad. Helyette kapunk viszont hiányérzeteket régi, talán-igaz-sem-volt szerelmekről, lobogó hajú, szélfútta nyarakról, szenvedélyes összetapadásokról. Mit is mondtunk az előzőről, hogy 2012 egyik legjobb lemeze? Az a helyzet, hogy ez is az.