Dizzee Rascal bevallottan basszusfüggő

A problémás londoni kamaszból lett világlátott MC, aki korai interjúkban még pizzafutárok kirablásáról és autókat elkötéséről mesélt, most egyenes alapokra, ezrek előtt reppelt az élet olyan nagyszerű dolgairól, mint hogy táncolni jó dolog, a nyári szabadság meg még annál is jobb.

Érdekesen kurtán-furcsára szabták a Sziget pénteki felhozatalát, már ami a legerősebb(nek vélt) fellépőket illeti, azok ugyanis valahogy pont egymásra torlódtak: a sterilizált gyöngyszemeiről ismert Trentemøller a Burn Arénában állt pult mögé, az 1970-es évek óta aktív reggae legenda Sly & Robbie a világzenei nagyszínpadon, aztán horogra akadhatott volna még egy mélyről feltörő Deftones koncert a metálvölgyben (az előző évek sátras megoldása helyett mostanra egy sokkal termetesebb színpadot építettek a keményebb gitárzenéknek), de az érdeklődésünkre számot tartók között jegyezhetjük a fütyülős indie-himnusszal világhírt gerjesztő Peter Bjorn and John-t is – nos, ők mindannyian nagyjából fedték egymást.

És akkor a legnagyobb dörrenést, a nagyszínpados Dizzee Rascal showt még nem is vettük a nyelvünk hegyére, választani mégis muszáj volt, úgyhogy az utóbbi mellett döntöttünk, a következő okok miatt: az undergroundból a fanfáros sztárságba jutó, exponenciálisan felfelé ívelő karrier, remek és cseppet sem nyálas slágerek, és az egyetlen ún.”urban” stílusban munkálkodó előadó a nagyszínpad felhozatalában.

Kergetőzni is lehetett volna a csatatéren tíz perccel a start előtt, amin magunk is meglepődtünk, főleg annak tükrében, hogy a Sziget legfontosabb útvonalai meg szinte bedugultak így a hétvége kezdetére, péntek este fél 8 magasságában. Feltételezzük, hogy nem a Hatvannégy Vármegyéseknek tartották fenn a büszke britek az állóhelyeket, főleg, hogy amazok végül kordonon kívül rekedtek, egyszerűen arról lehetett szó, hogy sokan mások is beleestek az előző bekezdésben felvázolt dilemmába, és a nagy volumenű fellépők koncertjein eloszlottak a fesztiválozók. Később persze változott a helyzet, és lassacskán összeszűkültek az üresen hagyott négyzetméterek.

Beszólogatósból ugráltatós
DJ MK aztán megjelent a pult mögött, sikamikált kicsit a lemezjátszón, majd amolyan boxmeccsesen elnyújtva, mintha papírból olvasná, konferálta fel Dizzee-t, aki be is szaladt a színpadon, ahogyan szokott külföldi feszteken: egy szimpla pólóban, egy baseballsapkában, oldalán az őt reppes ráerősítésekben támogató Scope-pal, és belekezdtek egy jó hangos umca-umcába, csak hogy ne a mélyből induljon a műsor. Pedig indulhatott volna akár onnan is: Dizzee zenei múltját tekintve a koszos-karcos grime hangzás felől érkezett, amit úgy szoktak jellemezni, hogy Anglia válasza az amerikai hiphopra, ez azonban tényleg egy annyira tipikusan londoni külvárosi műfaj, hogy aki megrekedt benne, az nem is nagyon tud továbblépni a nagyobb tömegek meghódítása felé. Ezt más grime-repperek is felismerték már (elég meghallgatni Skepta egyik vagy Wiley másik dalát), de a legjobban Dizzee bonyolította le az átmenetet a beszólogatósdiból az ugráltatósdiba.

Szerencsére így sem fordított hátat a becses múltnak, és már az elsők között előadta a zseniálisan tuskó Stop Dat-et és az I Luv U-t nyolc évvel ezelőtti első albumáról, de igyekezett mozgásban tartani a jelenlévőket, így az emlékezetes darabok persze most is a Calvin Harris-szel közösen összehozott Dance Wiv Me, a csapatós Bonkers vagy a klippjében még a majomkodó Goldie-t is felvonultató Holiday maradtak, illetve legújabb szerzeménye, a Bassline Junkie, aminek bevezetőjében csak annyit közölt: “egyesek isznak, egyesek szívnak, de én egy basszusfüggő vagyok.” Rendre pattogott mindenki, ennél több nem is kellett, ez a másfél óra a színtiszta szórakoztatásról szólt. Vagyis valami ilyesmiről:

Lehetett volna hiányolni a kicsit szorosabb kapcsolattartást a közönséggel, vagy egyéb extra szórakoztatóipari elemeket, de ott, a színpadtól húsz méterre nekünk nem voltak ilyen kívánalmaink, ahhoz túl jól és hangosan szólt, és túl vidám emberekkel is voltunk körülvéve – hallottunk viszont olyan véleményt is, amit nem befolyásoltak ilyen tényezők, és kicsivel messzebbről már közepesnek ítélte meg a műsort. Abban is megállapodhatunk, hogy nem Dizzee karizmája viszi el hátán a produkciót, hanem a koncentrált zenék és az azokra köpdécselt szövegek, de még így sem lehet olyan vészes dolog 25 évesen bejárni a világ fesztiváljait.

Éppen csak leporoltuk a cipőnket, ám hogy ezt követően megfeszülve sem találtunk olyan programpontot, amire szívesen továbbindulnánk, az további kérdéseket vet fel a Sziget műsorpolitikájával kapcsolatban. A Prodigyre meg nem vesztegetnék szavakat, egy előttünk álló póló mindent elmondott arról, van-e még helyük őnekik főműsoridőben:

 

2 hozzászólás “Dizzee Rascal bevallottan basszusfüggő” bejegyzéshez

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.