Kedves vagyok, kemény vagyok, Kate Nash vagyok

Kíváncsiak voltunk, mit kezd egy pehelykönnyűzenei énekesnő a mokánysághoz szokott szigetelőkkel, de megtorpantunk a nagyszínpad előtt a Kaiser Chiefs-en is.

Van ez az énekesnő, aki a klippjében társasjátékozik a palijával, zoknik ölelkeznek, a zene meg olyan kis vidámocska, azt gondoltuk hát, ez nem az a típusú délutáni koncert lesz, ami nagyon sok gondolatunkat leköti. Érdekes módon ennek mégis pont a fordítottja állt elő: Kate Nash kapcsán jó sokat lehet agyalni a látottakon és a hallottakon egyaránt, de lehet, hogy ezek a kérdőjelek nem véletlenek, és éppen a látottak-hallottak árnyalására szolgálnak. Ha ez így van, akkor egy szofisztikált zsenivel van dolgunk, de ha nem, akkor viszont nehezen értünk néhány dolgot.

Először is, a színpadon egy olyan nő áll, aki tógaszerű, fekete-fehér lebernyegével és Szörnyella de frászosan festett hajzatával úgy tűnik, mint aki mindenáron egy Tim Burton-filmben akar szerepelni, de ahhoz túlságosan törékeny (ez rímelhet is az életére, hiszen a színészet volt első nagy szerelme, csak nem vették fel a kiszemelt bristoli színésziskolába, és pár napra rá még egy lépcsőn legurulva a lábát is lezúzta – ekkor, ágyhoz kötve kezdett dalokat farigcsálni). Nem tudunk attól elvonatkoztatni, hogy felettébb slamposan néz ki, ráadásként még azokat a zenekartag csajokat is átszúrt szívecskés pólóba öltöztették, akik legalább kinézhetnének valahogy. És akkor van még a színházi sminkasztalos izzósorra emlékeztető, szintén kislányos giccsbe forduló pult, amögött foglal helyet a szintetizátor.

“Szeretem a buborékot”
Ehhez jön hozzá a zene, ami bohókás-poprockos, semmi olyasmi, ami kizökkentene, Kate viselkedése pedig mint egy felnőni képtelen tinié: a nyelvét nyújtogatja, grimaszol, majd kiszól a közönségbe egy buborékfújkáló lányhoz, hogy “i like bubbles.” Még a hangulatváltások is kamaszosak: kedves vagyok, kemény vagyok, kedves vagyok, kemény vagyok, most kicsit cincogok, aztán megpróbálom jobban kiereszteni a nádszálvékony hangomat – sőt, még egy céltudatos fiút is felengedek a színpadra, mellkasán egy “gyere hozzám feleségül” felirattal, és hagyom, hogy leheveredjen mellém és onnan nézze a koncertet, miközben én zavarodottan vihogva próbálom elénekelni a legnagyobb slágeremet.

A koncert végére ér el a megvilágosodás, hogy a naivitás sokkal inkább őszinteség, az amatőrizmusnak tűnő pillanatok meg egy halálosan nyugodt lány közvetlen megnyilatkozásai, és akármerre is nézünk, embereket látunk teli arccal mosolyogni előrefele. Lehet, és talán Lily Allennek lesz igaza, aki azt mondta, hogy belőle lehet még nagy durranás. Ha a rock & roll nem is, a szeretet úgyis kirúgja a ház oldalát.

A Kaiser Chiefs az a zenekar, amit nem nagyon tudnánk elképzelni más helyszíneken, mint baszomnagy stadionok vagy fesztiválok központi színpadjai: britek, gitároznak, dúdolható slágereket írnak, és jó hangosan tudják azokat előadni, szombat esti sörfröcsköléshez mást nem is kívánhat a nép.

Helyesen hozták az elvárhatót: biztos kezdés az Everyday I Love You Less And Less-szel, majd sorban csorog a többi sláger, így például a mindig felemelő Ruby, az Everything Is Average Nowadays, vagy az I Predict a Riot, aminek egyszerűen lehetetlen nem végigkiabálni a refrénjét. Ugyan én nem tudok elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy Ricky Wilson frontember valami miatt nem egy rokonszenves figura – és mindenekelőtt nem azért, mert három éve ugyanezen a színpadon Bukarestet sikerült üdvözölnie -, de ezzel együtt azt kell mondjam: így kell koncertet adni.

(További fotók a szombat estéről a képekre kattintva.)