Kategória: Lemez

LEMEZEK, amiknek szólniuk illene a kereskedelmi rádiókban 1.

Vannak albumok, amikről nyilván nem fognak dalokat játszani a legnagyobb rádiók (Magyarországon legalábbis), pedig hangvételükkel simán elférnének a playlistben, talán ki sem szúrnánk őket. Kettő ilyen friss, nyári megjelenés jön most a FILTER ajánlásával.

Hot Chip: In Our Heads

Napjaink egyik legeredetibb, haladó szellemű külföldi fesztiválok kiemelt előadója a Hot Chip, ami 2004-ben először mutatta meg, milyen az, amikor egy anyámasszonykatonája-külső mögé bújó geek négyesfogat elektropopos soult (soulos elektropopot?) kotyvaszt a maga módján. Az eredmény, a Coming On Strong egy szédítően eltalált album volt, pöccögős, sufnibarkács-ízű analóg hangokkal és búgó énekekkel telerakva, egyszerre volt sosem hallott és azonnal csábító elegy – egyben pedig a kifinomult humor zenei formába öntése, hála Alexis Taylor énekes olyan sorainak, mint az „elegem van abból, amikor fasszopók arról beszélnek, mennyire bírják Prince-t / én már csecsemőként hallottam a Vanity 6-et játszani.” (Példazene itt és itt.)

Az entellektüel mosoly a következő lemezeken is megbújt a szájak szegletében, de egyre szaporodtak a komolykodóbb elhajlások, mígnem az együttes 2010-ben eljutott az érzelmek őszinte, irónia nélküli megénekléséig a One Life Stand című, csodálatosan életigenlő albumával (tessék csak belehallgatni itt, meg mondjuk itt is). De lehet-e ezen is túlmutatni? Új, szám szerint ötödik lemezükkel azt bizonyítják: mi az hogy, nagyon is, sőt, mintha mindent feltettek volna arra, hogy saját maguk helyett most már végérvényesen a hallgatóságukat szórakoztassák, mezítelenre vetkőztetett, nagy szívvel. És mivel ők maguk is zenebuzik, tudják, mivel lehet ezt a hatást elérni a legmagasabb fokon – és így jön létre az év egyik legszebb, legkerekebb lemeze, telis-tele kellemesen pumpálós, okos tánczenékkel. Ember legyen a talpán, aki nemet tud mondani rájuk. 10/8,7

http://www.youtube.com/watch?v=6snG0pVNYbk

 

Para One: Passion

A francia producer már régóta szeret szintikkel felvillanyozott alapokat lefektetni. Első nagyobb sikerét a párizsi TTC rapcsapatnak 2004-ben írt Dans Le Club-nak köszönhette, később pedig a french touchnak nevezett táncos zenei hullám (lásd Daft Punk és Justice címszó alatt) karcosabbik végét képviselte, hat évvel ezelőtti debütalbumából csak úgy sütnek az áramkörök, már a hallgatásába is bele lehetett fáradni (egy példa az albumról).

Jean-Baptiste de Laubier most, 2012-ben tért vissza egy teljesértékű nagylemezzel, és nem is feltétlenül baj, hogy nem kapkodta el, mert így volt ideje odafigyelni az utolsó legapróbb hang elhelyezésére is – az eredmény pedig egy lefegyverzően jó nyári hanghordozó. Ez alatt azt értsük, hogy úgy csúszik, mint kés a vajba, amiben komoly szerepe van annak, hogy Para One ezúttal nem félt poposabbra venni a figurát, teret adni a vokáloknak: az Every Little Thing reményteljes emelkedettsége, a When The Night hömpölygő funkja vagy a You elkent énekekkel megtámogatott garage-döngicsélése mind-mind kiváló roadzenék egy balatoni leutazáshoz, de a többi zene is kiegyezik a gondtalan hangvétellel. Pörög a hekk, ragyog a nap hasa, csipognak a szintik, ez az album fasza kiváló. 10/8,1

3 LEMEZ májusi esőhöz: Actress, The Caretaker, Mohn

Ha borongás van az ablaktáblán túl, akkor nehogy már virgonckodjunk! Három különböző lemez, az elmélyülésnek három különféle megközelítésével, szíves ajánlásunkkal.

Actress: R.I.P.

2010-ben a furcsa név mögött álló londoni David Cunningham Splazsh címmel létrehozta az év egyik legizgalmasabb lemezét. Ez az album nem csak a stíluskategóriákat kerülte ki, de szinte magát a rendszert is: egy senkiföldje sivatagban motorozó renegát kalandja, aki csak tisztes távolból közelíti meg az elektronikus zene erődítményeit, nehogy bármelyik is beszippantsa. Elidegenedett, társadalomból kiábrándult, mégis vágyakozó hangok voltak ezek egy távoli galaxisból. Az új Actress-anyag ugyaninnen folytatja: cicergő, sistergő, csipogó, elhagyatott hangok, valahonnan a fátyolos álmok és az ébrenlét határáról. És igen, kifejezetten csapadékos időjárásra hangolva: a Marble Plexus egy mámoros éjszaka álmatlan, magányos, depressziós folytatása az ablakon kívül surrogó zivatarral, a Jardinban egy kávét kevergetve nézzük az üvegen át elhúzó autók pocsolyarandevúit, a Holy Water a már vékonyuló esőfüggönyön átcsillogó napfény, a gyönyörű Caves Of Paradise pedig elbocsátó, szép üzenet, ami talán épp a viharfellegeknek szól. 10/8,2

 

The Caretaker: An Empty Bliss Beyond This World

Megbabonázó mozijelenetekkel mindannyian találkoztunk már, de hogy járnak köztünk olyanok, akikbe egy-egy ilyen találkozás maradandó nyomokat égetett, azt talán nem is gondolnánk. Pedig James Leyland Kirby így járhatott, nem is kicsit, hiszen The Caretaker-ként már a 90-es évek vége óta ontja magából a groteszk zenéket, amik egyértelműen Stanley Kubrick Ragyogásának hátborzongató bálterem-jelenetéből merítenek muníciót (aki nem tudja, miről van szó, az kötelező hatállyal nézze meg ezt a filmlegendát, bár reméljük, ilyen nincs). Művészetét nagyjából tavaly vitte tökélyre ezzel az albummal, ami mintha átjáró volna a dédapáink lelkei által körbetáncolt, pókhálós kísértetvilágba, ahol a háttérzenét háború előtti gramofonok szolgáltatják. Ez voltaképpen így is van, hiszen Kirby ősrégi lemezekről vett tompa dallamokat vagdosott össze, hozzájuk adagolva temérdek sok bakelitrecsegést, aminek az összege valami egészen különleges elegy lett, alagút a boldog, de kiüresedett emlékek birodalmába (a lemezt egyébként egy olyan kutatási eredmény is ihlette, ami szerint az Alzheimeres betegek könnyebben jegyeznek meg információkat, ha az a zene útján érkezik hozzájuk). Már ez az egy dal is sokat elmond az albumról, aminek egyébként előzményeit és folytatását is érdemes beszerezni. 10/8,1

 

Mohn: Mohn

Tisztelettel jelentjük, a vihar megérkezett, és csak parancsra vár. A neves német techno-kiadó, a Kompakt társalapítója, a  sorolhatatlanul termékeny Wolfgang Voigt és nem kevésbé kis névnek számító gyakori stúdiópartnere, Jörg Burger közös vállalása, a Mohn ugyanis hangulatban valami ilyesmit hozott létre az azonos című lemezen. Ami egyébként nem minden előzmény nélküli: Voight Gas nevű – 1996 és 2000 közötti – alteregójának telt ambient-szőnyegei ugyanúgy ismerősként integetnek a távolból, mint kettejük szintén több mint másfél évtizedes kísérlete, a Burger/Ink. A kezdő Einrauschen semmi jót nem jelző mormogó basszusai, az Ambientot gótikus falakról visszapattanó hangjai, a Seqktor 88 lassú dubtechnója vagy a már-már krautrockosan monumentális Saturn azonban híján van még csak a csírájának is a táncparkett-töltő puffogó lábdoboknak, aki tehát csak ezzel az érvvel hozakodna elő a kortárs gépzene ellenében, annak bátran az orra alá lehet dörgölni a Mohnt, ami egy elsőre ugyan nem könnyen fogyasztható, de végül szépen kikerekedő történet. 10/7,7

http://www.youtube.com/watch?v=-7B0da2q7Pc

 

3 LEMEZ tavaszi pulzáláshoz: Claro Intellecto, Dave Aju, Voices From The Lake

Április végén már a tűző naptól lehetett bomladozni, úgyhogy itt az idő megtalálni mindehhez a megfelelő, semmittevés szélére sodró soundtracket. Három tippünk is van, három különböző album formájában.

Claro Intellecto – Reform Club

A Mark Stewart néven anyakönyvezett producer a 2004-es, elektróval megtömködött Neurofibro, majd a techno mélyebb vizeire evező 2008-as Metanarrative című albuma után ismét négy év pauzát tartott a következőig. Érdemes volt várni, mert a Reform Club a korábbiaknál is egységesebb és kerekebb, olyan lemez, amit én is újból és újból elindítottam. Ha csak két jelzőt használhatnék rá, akkor az egyik a törékeny lenne: bár műfajilag technóról beszélünk, mindvégig kitüremkedik a sterilen piccegő cinek és a dombornyomott lábdobok közül egyfajta keresgélős, mélyen emberi elvágyódás; másrészt fegyelmezett is valamennyi zene, vagyis csak akkor bukkanak elő és tűnnek el hangok, amikor arra feltétlen szükség van. Legyen szó a lüktető hangfüggönyt előtérben lebegtető Blind Side-ról, a Scriptease misztikus éji álomutazásáról vagy a Second Blood-ról, ami 90 BPM-es hömpölygős áradásával ugyan sosem csendülne fel egy klubban, mégis az album egyik legerősebb darabja – a Reform Club hamisítatlan és hamisíthatatlan ékszere 2012 technójának. (10 / 8,7)

Dave Aju – Heirlooms

Marc Barrite a Dave Aju fedőnév sildje alól sem tagadhatná le san franciscói származását: olyan szokatlan, törzsies house zenéket ír, amik hajszál híján elcsöppennek a nyugati parti hőségtől. Eleve eredeti zenéi most még izgalmasabb kontextusba kerültek azzal, hogy alig egy hete megjelent albumán egykori megbecsült jazz-zenész apja emlékét állította középpontba – a lemez címe is „Örökség”. Ám mégse képzeljen ide senki lelombozott szintipöckölgetéseket, emberünk mindvégig egy gospelkórista felszabadultságával hajt fejet az inspiráló ős előtt: ugyan a megboldogult Joe Barrite trombitabetétei helyenként be-beköszönnek, a teljes lemezt a büszke utód életigenlése és vibráló hangszerelése fűti. A mindezt előrevetítő soulos, dalolós Rise-tól a To Be Free fekete párducosan mantrázó („freedom is free of the need to be free”), de unalmassá egy másodpercig sem váló tízperces etűdjén át a szuperfanki Ms. Reposado-ig vagy az afrobeates Brown & Blue-ig egy olyan hanganyagot kapunk, amivel bárki könnyedén tud rezonálni – a zenék úgy játékosak, hogy közben megőrzik a komolyan vehetőségüket. A Heirlooms nem csak tavasszal, de az egész előttünk álló nyáron is jól hasznosítható lesz a hőhullámok mellé. (10 / 9,3)

Voices From The Lake – Voices From The Lake

Utaztatós lemez az olasz Donato Scaramuzzi és Giuseppe Tillieci párostól: koncepciója közelebb áll a mixlemezekéhez, mint a hagyományos szerzői albumokhoz, hiszen az egyes számok között nincsen elcsendesülés, éles váltás – egybefüggő, oszthatatlan folyamatzenével állunk szemben. Mégis eljutunk benne egyik helyről a másikra, miközben valahol ugyanott maradunk: a rejtélyes tónál, ami éli a saját életét, finoman kimért, nüansznyi változásokkal, mint egy valódi fauna. És tényleg mintha az éledező természet lüktetését hallanánk, David Attenborough szavait pedig megnyugtató zenévé szinkronizálták volna, amint a vörösszemű levelibéka tücsökvadászati módszereit magyarázza. Különösen érdekes tanulmány a lemezt akkor elkezdeni hallgatni, amikor korán ébredünk, mondjuk hat-hét magasságában, és van bő 72 percünk arra, hogy megfigyeljük, ahogy erre az aléfestésre felizzik körülöttünk a világ. De alkonyatba hajló napozásokhoz sem alkalmatlan. (10 / 7,7)

 

LEMEZ: Madonna – MDNA

Sekélyestől a középszerűig húzódik az a skála, amin mozognak az énekesnő új lemezének dalai. Ami azért különösen szomorú, mert Madonna most már azt csinálhatna, amit csak akarna.

2010 decemberében az énekesnő a következőt posztolta a Facebookra: “Mozdulnom kell. Izzadnom kell. Új zenét kell csinálnom! Zenét, amire táncolni tudok.”

Akkor úgy tűnt, hiába a lányával közösen indított divatbiznisz és a filmrendezés, Madonnának még mindig ott viszket igazán, ahol a legtöbben várjuk tőle (a fülére gondolok). Mégis volt valami baljóslatú ebben a lelkesedésben – nem tudom, micsoda, talán az előző, 2008-as Hard Candy című albumának fájdalmas gyengélkedése mondatta ezt velem, talán a tény, hogy 120 millió dolláros szerződést kötött tíz évre előre a Live Nation koncertszervező mamutcéggel. Aztán nem foglalkoztam a kérdéssel, egészen mostanáig, amikor megjelent a nagyon várt új lemez – sorban a tizenkettedik.

LEMEZ: Madonna – MDNA részletei…

Az év legjobb magyar lemeze? Erik Sumo Band – The Ice Tower

Ahogy egy sportriporter elveszti a fejét egyetlen nyomorúságos gólra is, amit magyar futballista lő akár csak egy barátságos meccsen is a külföldi ellen kapujába, én most körülbelül ugyanennyire örülök annak, hogy a katasztrofális állapotokban szorongó hazai popipar naftalinszagú porondján megjelent egy olyan lemez, ami elegánsan teszi közröhejessé az egész Janicsák Vecás, Magna Cum Laudés, Hooliganses MAHASZ-listát.

Ezt amúgy hétről-hétre mi is megkapjuk a szerkesztői levelesládánkba, de ezután örömmel és bűntudat nélkül kukázzuk az összes levelüket a spam könyvtárba. Szarunk a (belterjes) farmjukra, ha ilyen albumokkal találkozhatunk, mint ez itt:

Az év legjobb magyar lemeze? Erik Sumo Band – The Ice Tower részletei…

LEMEZ: Coldplay, Martyn, James Ferraro

Coldplay – Mylo Xyloto

Mindig is úgy voltam a Coldplay-jel, hogy oké, léteznek, nem különösebben érdekes, kenyérre kenhető, negédes, alternatívnak füllentett (a nagy átlagnak persze bőven az), gyakran idegesítő zenét játszanak, ami még éppen befér a kereskedelmi rádiók nem a nívóságról ismert palettájára, de ők legalább ahhoz képest még így is magasan nívósat alkotnak. Magamtól azonban sosem hallgattam meg egészében egy lemezüket sem – úgy döntöttem, az első alkalomra most, 11 évvel az első lemezük megjelenése után kerítek sort.

Főleg, miután megnéztem-hallgattam a Paradise című új daluk klippjét, ami mintha egy stadiont töltene ki a hangszerelésével, mégsem érzem egy pillanatra sem cikinek – a Coldplay mindig szeretett monumentálisan szólni, de itt egyszerűen nem rohannék ki a világból tőle. Hogy miért nem, arra a kérdésre a többi dalból is lassan megérkeznek a válaszok: mindenekelőtt azért, mert Chris Martin végre nem akarja teljeskörűen megmutatni, hányféleképpen tud énekelni, és viszonylag visszafogott marad a saját keretein belül, nincs az a koponyakaparó fejhang. Az Us Against The World dobmentes-gitározós, reggelikávés keltetőjével éppúgy nincs baj, mint a Charlie Brown kebelre ölelős emelkedettségével, és töltelékek akadnak ugyan, öröm hallani, hogy ez a szigorúan rádióbarátnak hitt zenekar mer és tud is – legnagyobb slágereit alapul véve – kísérletezni. És még egy, nem kevésbé fontos adalék: az album társproducere Brian Eno volt, akinek talán fontos szerepe lehetett mindebben. Ha marad ez az út, és a Coldplay végleg levetkőzik minden manírt, akkor tényleg eljuthat a nirvánába. De erre azért még edzeni kell.

(10 / 6,9)

Martyn – Ghost People

A holland Martijn Deijkers fél évtizedes karrierje ékes példája az egészséges zenei evolúciónak. Komor, stresszes drum & bass-szel kezdte, majd elhajlott az okosan szabdalt dubstepig, amibe fokozatosan egyre több house-orientált elem csúszott, mostanra pedig egy olyan hibrid állt össze mindebből, amilyet eddig nemigen csinált senki. 2009-es albumán, a Great Lengths címűn már régen meghaladta a dubstep nagyon zárt formáit, izgalmat csempészett a 140 BPM-be, helyenként kimondottan a táncparketteknek szánva azt.

Az új album, a Ghost People egyenesági leszármazott. A bevezető Love And Machines a tudományos szövegeiről ismert SpaceApe közreműködésével vegytiszta szintetizátorpornóval készíti elő a terepet, hogy a következő track, a Viper agyleszabást előlegezzen meg vadorzó bevezető hangjaival, amit végül mégsem tesz meg, lábdob híján nehéz is volna – Martyn ügyesen húzza a húzhatót, mindaddig, míg a Masks négynegyedei be nem döntik a falakat. A dubstep már csak a hátunkat lesi, ez itt egyértelmű hittétel a house műfaja mellett, és a folytatás sem tér le erről a vágányról: igaz, a Distortions már nem egyértelmű taktak, de mégis elektronikus tánczene, a kifejezés legnemesebb értelmében. Aztán jönnek a többiek, a gépies funkkal beoltott Popgun, a tuskó módon furmányos Ghost People és a szexi Twice As. A Bauplan egy Tron-szerű, ütemmentes átvezetővel nyugtat meg kicsit – fél óra csapatás után talán kell is egy viszkikóla már – De mindezt csak azért, hogy a Horror Vacui az eddigieket összegző, legvadabb dobolást mutassa be, amit csak technoügyben ki tud préselni magából a büszke hollandi. 46 percnyi misszióteljesítés: Martyn bemutatója arról, minek is kéne szólnia 2011-ben a klubokban. Van még kérdés? (10 / 8,6)

James Ferraro – Far Side Virtual

Képzeljük el: megyünk az utcán, hogy ergonomikus fémszálas öltönyünket a mosolyrobotok navigálta villámtisztítóba vigyük, miközben az utcát végig szegélyező monitorokból hibátlan fogsorú, de valójában nem létező reklámlányok csiripelik nekünk a személyre szabott üzeneteket. Otthon a tapssal elhúzott függöny az új szimulakrum-tabletta akciós ajánlatával üdvözöl, az esténket pedig sisakkal a fejünkön töltjük, valamilyen virtuális valóságban. A szomszéd szobában a gyerekünk iPad 23-mal a kezében már az igazak álmát alussza.

Hogy mi ez? Mondjuk nagyjából a jövő, amit a nyolcvanas években álmodtunk meg húsz évvel későbbre. Szinte már el is feledtük ezt az álmunkat, de szerencsére itt van James Ferraro, hogy felidézze: albuma olyan, mint egy soha véget nem érő reklámdemódal ebben a fátyolos, múltban érlelt disztópiában. Végig hallani rajta, hogy ezek a pilinckaszintis-windowshangos agymenések tehetségből születettek, ezt a tehetséget azonban Ferraro a fogyasztói társadalom és a mindent elöntő média cyberjátszótereként fogja fel, és átadja magát ennek a Felsőbb Anyagi Erőnek, belehelyezkedik a szórakoztatóipari droid szerepébe – és a helyzet az, hogy piszok jól csinálja. Ha egy fél milliméterrel is komolyabban venné magát, rögtön elkúrná, így viszont kapunk egy őrületes 45 percet, ami egyszerre nevettet és borzongat műanyagba csomagolt plázaérzelmeivel. Nem lepődnénk meg, ha Ferraro valójában maga az álnok Joker lenne, aki két tömegmészárlás közben belekóstolt a zeneírásba is. (10 / 7,2)