LEMEZ: Coldplay, Martyn, James Ferraro

Coldplay – Mylo Xyloto

Mindig is úgy voltam a Coldplay-jel, hogy oké, léteznek, nem különösebben érdekes, kenyérre kenhető, negédes, alternatívnak füllentett (a nagy átlagnak persze bőven az), gyakran idegesítő zenét játszanak, ami még éppen befér a kereskedelmi rádiók nem a nívóságról ismert palettájára, de ők legalább ahhoz képest még így is magasan nívósat alkotnak. Magamtól azonban sosem hallgattam meg egészében egy lemezüket sem – úgy döntöttem, az első alkalomra most, 11 évvel az első lemezük megjelenése után kerítek sort.

Főleg, miután megnéztem-hallgattam a Paradise című új daluk klippjét, ami mintha egy stadiont töltene ki a hangszerelésével, mégsem érzem egy pillanatra sem cikinek – a Coldplay mindig szeretett monumentálisan szólni, de itt egyszerűen nem rohannék ki a világból tőle. Hogy miért nem, arra a kérdésre a többi dalból is lassan megérkeznek a válaszok: mindenekelőtt azért, mert Chris Martin végre nem akarja teljeskörűen megmutatni, hányféleképpen tud énekelni, és viszonylag visszafogott marad a saját keretein belül, nincs az a koponyakaparó fejhang. Az Us Against The World dobmentes-gitározós, reggelikávés keltetőjével éppúgy nincs baj, mint a Charlie Brown kebelre ölelős emelkedettségével, és töltelékek akadnak ugyan, öröm hallani, hogy ez a szigorúan rádióbarátnak hitt zenekar mer és tud is – legnagyobb slágereit alapul véve – kísérletezni. És még egy, nem kevésbé fontos adalék: az album társproducere Brian Eno volt, akinek talán fontos szerepe lehetett mindebben. Ha marad ez az út, és a Coldplay végleg levetkőzik minden manírt, akkor tényleg eljuthat a nirvánába. De erre azért még edzeni kell.

(10 / 6,9)

Martyn – Ghost People

A holland Martijn Deijkers fél évtizedes karrierje ékes példája az egészséges zenei evolúciónak. Komor, stresszes drum & bass-szel kezdte, majd elhajlott az okosan szabdalt dubstepig, amibe fokozatosan egyre több house-orientált elem csúszott, mostanra pedig egy olyan hibrid állt össze mindebből, amilyet eddig nemigen csinált senki. 2009-es albumán, a Great Lengths címűn már régen meghaladta a dubstep nagyon zárt formáit, izgalmat csempészett a 140 BPM-be, helyenként kimondottan a táncparketteknek szánva azt.

Az új album, a Ghost People egyenesági leszármazott. A bevezető Love And Machines a tudományos szövegeiről ismert SpaceApe közreműködésével vegytiszta szintetizátorpornóval készíti elő a terepet, hogy a következő track, a Viper agyleszabást előlegezzen meg vadorzó bevezető hangjaival, amit végül mégsem tesz meg, lábdob híján nehéz is volna – Martyn ügyesen húzza a húzhatót, mindaddig, míg a Masks négynegyedei be nem döntik a falakat. A dubstep már csak a hátunkat lesi, ez itt egyértelmű hittétel a house műfaja mellett, és a folytatás sem tér le erről a vágányról: igaz, a Distortions már nem egyértelmű taktak, de mégis elektronikus tánczene, a kifejezés legnemesebb értelmében. Aztán jönnek a többiek, a gépies funkkal beoltott Popgun, a tuskó módon furmányos Ghost People és a szexi Twice As. A Bauplan egy Tron-szerű, ütemmentes átvezetővel nyugtat meg kicsit – fél óra csapatás után talán kell is egy viszkikóla már – De mindezt csak azért, hogy a Horror Vacui az eddigieket összegző, legvadabb dobolást mutassa be, amit csak technoügyben ki tud préselni magából a büszke hollandi. 46 percnyi misszióteljesítés: Martyn bemutatója arról, minek is kéne szólnia 2011-ben a klubokban. Van még kérdés? (10 / 8,6)

James Ferraro – Far Side Virtual

Képzeljük el: megyünk az utcán, hogy ergonomikus fémszálas öltönyünket a mosolyrobotok navigálta villámtisztítóba vigyük, miközben az utcát végig szegélyező monitorokból hibátlan fogsorú, de valójában nem létező reklámlányok csiripelik nekünk a személyre szabott üzeneteket. Otthon a tapssal elhúzott függöny az új szimulakrum-tabletta akciós ajánlatával üdvözöl, az esténket pedig sisakkal a fejünkön töltjük, valamilyen virtuális valóságban. A szomszéd szobában a gyerekünk iPad 23-mal a kezében már az igazak álmát alussza.

Hogy mi ez? Mondjuk nagyjából a jövő, amit a nyolcvanas években álmodtunk meg húsz évvel későbbre. Szinte már el is feledtük ezt az álmunkat, de szerencsére itt van James Ferraro, hogy felidézze: albuma olyan, mint egy soha véget nem érő reklámdemódal ebben a fátyolos, múltban érlelt disztópiában. Végig hallani rajta, hogy ezek a pilinckaszintis-windowshangos agymenések tehetségből születettek, ezt a tehetséget azonban Ferraro a fogyasztói társadalom és a mindent elöntő média cyberjátszótereként fogja fel, és átadja magát ennek a Felsőbb Anyagi Erőnek, belehelyezkedik a szórakoztatóipari droid szerepébe – és a helyzet az, hogy piszok jól csinálja. Ha egy fél milliméterrel is komolyabban venné magát, rögtön elkúrná, így viszont kapunk egy őrületes 45 percet, ami egyszerre nevettet és borzongat műanyagba csomagolt plázaérzelmeivel. Nem lepődnénk meg, ha Ferraro valójában maga az álnok Joker lenne, aki két tömegmészárlás közben belekóstolt a zeneírásba is. (10 / 7,2)