Új Daft Punk album: az elmulasztott ziccer

Daft-Punk-Random-Access-Memories-2013-1200x1200

Jó egy hónapja külön bejegyzést szenteltünk annak a példaértékűen profi kampánynak, amivel a fémfejű páros, a Daft Punk felkorbácsolta az érdeklődést negyedik stúdiólemeze iránt, de úgy, hogy ne csak a nagy mértékadó orgánumok, de még a legmarginálisabb zeneblogok se mulasszák el, hogy említést tegyenek róla. Aminek megvolt a maga oka: nyolc évnyi új nagylemez nélkül maradás nem kevés, és bár a nevük ennyi idő alatt sem kopott el, nyilván nem akarták a véletlenre hagyni a Nagy Visszatérést.

Ráadásul egy újfajta ethoszt (vagy csak jól hangzó koncepciót) is kidolgoztak, ami valahogy úgy hangzik, hogy a mai elektronikus tánczene beleragadt a komfortzónájába, ők meg ráuntak kicsit a robotpilótázásra, ezért megpróbálnak olyan dalokat írni, mint eddig, csak gépek helyett valódi hangszerekkel. Az első elhullajtott zenemorzsák ezt alá is húzták, meg Nile Rodgers vendégszerepeltetése is, aki a 70-es évek közepén megszületett diszkófunk formáció, a Chic alapítója volt.

És a Daft Punk a sok időhúzás után a minap kijött egy utolsó nagy izgatással, ezzel a videóval, amiben a két főszereplő saját maga csomagolja ki a saját albumát:

Aztán a videó után nem sokkal végighallgathatóvá tették a Random Access Memories című legfrissebb stúdióalbumot itt (iTunes szükséges hozzá). Többmillió embertársammal egyetemben kaptam az alkalmon, és végig is mentem az egy és negyed órán, hosszú munkanap után egy forgószékbe belenyugodva, elfüggönyözve, amikor a fél ország már a párnájába temetkezett.

Megszólalt a Give Life Back to Music, ünnepélyesen, grandiózus elánnal, hogy egy groovy diszkómenetbe kapcsoljon, pont úgy, ahogy azt a heteken át az orrunk előtt húzogatott mézesmadzag sejtette: tényleg nem csattog semmilyen dobgép, hanem igazi tamok pufognak, nem digitális, hanem hús-vér-réz cintányér cicereg, uralkodik a gitár, az analóg szájcsővokóder pedig máris tündököl. Vérbeli mission statement, még kedvet is csinál, csak éppen az elkövetkező percekben a magasra srófolt elvárásaink maradnak beteljesületlenül. A visszafogottan döngicsélő második trekket, a The Game Of Love-ot betudjuk átvezetésnek, de a csodálatos I Feel Love-ot megíró Giorgio Moroder karriermonológjával megtoldott harmadiknál már ágaskodik a szemöldök: tényleg csak egy ilyen sztenderd, feledhető italodiszkót sikerült kipréselniük magukból? Fantasztikus, hogy halljuk beszélni az élő legendát, de ez önmagában nem fog bearanyozni egy zenét.

Haladunk tovább felemás érzésekkel, amik a továbbiakban sem csillapodnak. A Strokes-frontember Julian Casablancasszal rögzített dal úgy repül el, hogy alig emlékszünk rá, hogy aztán jöjjön az első Pharrell-vendégszerep a Lose Yourself to Dance-ben, aminél már majdnem meggyőznénk magunkat, de valahogy nem sikerül. Az amúgy tényleg remekbeszabott Get Luckynál már egyenesen azt érezzük, hogy míg ezt akár emlegethetjük is még a nyár slágereként, a komplett album még az év lemezei közé sem fog nagyon beférni.

Mert a riffek, futamok, basszusok, amiket hallok, akár még a szombathelyi Lamantin Jazzfesztivál kora délutáni matinéjában is visszaköszönhetnének, amikor a zenészek éppen ráunnak a szinkópákra, és egy kicsit játszogatni támad kedvük. Bármelyik, akár magyar fanki-szessön-bárzenekar eljátssza ezeket a témákat. Vagy, ha úgy tetszik: az eszközkészletből, amivel az album dolgozik, jóval többet ki lehetett volna hozni, mégiscsak van itt moduláris szinti, élő hangszerek, régi típusú vokóderek, ezekből tényleg létrejöhetett volna az év pukkanása.

És nem az a baj, hogy nem partilemez lett a Random Access Memories. Hanem hogy a lassú törekvések is éppannyira ötlettelenek, mint a táncosabbak – pár kivételt leszámítva, mert a Motherboard elúszása, vagy a két zárószám, a messze kicsúcsosodó, Panda Bearrel felvett Doin’ It Right és a Contact tényleg jók. Mintha a robotfejűek egy óra múlva ébredtek volna fel, de akkor, amikor már nem sok esélyük maradt bizonyítani, a vonat már elment.

Nem rossz lemez ez a negyedik, és kétségkívül jobb, mint az előző kettő elherétlenedett album, a Discovery és a Human After All. És biztosan remek háttéralap, amikor zúg le az ember a Balatonra. Viszont süt belőle a ki nem aknázott potenciál, ami miatt nemhogy mérföldkőként nem fogjuk emlegetni, de egy útjelzőtáblaként sem.

2 hozzászólás “Új Daft Punk album: az elmulasztott ziccer” bejegyzéshez

  1. A cikk minden szavával egyetértek (sajnos). Ha még nem lettek volna ennyire magasan az elvárásaim akkor is egy maximum közepes album ez de inkább gyengébb. Ahhoz képest pedig amire számítottam egy nulla.

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.