Seggrengeteg és eszelős jézusbuli: a hét videoklipjei

segg

Minthogy a világ zeneipari szakmunkásai, illetve az általuk felkért ügyes rendezők az elmúlt héten sem tétlenkedtek, szüretelünk kicsit a termésükből – a fenti pillanatkép természetesen ezek egyikéből származik. Merő izgalom, tudjuk, úgyhogy mutatjuk!

Kezdjük rögtön egy magyar vonatkozású klippel: Kanye West Gyöngyhajú lány-derbije után két héttel ugyanis az intelligens hiphop legendás triója, a De La Soul döntött úgy, hogy megint kicsit büszkévé teszi apró népünket. Vagy legalábbis Rubik Ernőt, hiszen a rapperek (akik, kimondani is súlyos, de 24 évvel ezelőtt alkották meg 3 Feet High and Rising című, máig korszakalkotóként jegyzett első albumukat) a feltaláló bűvös kockájának izgő-mozgó elemeiről rímelnek bele a kamerába. Ide tartozó hír: a veterán repp-professzorok kilenc év kihagyást követően most ősszel egy új albumot is kihoznak!

2013 sokak szerint a Disclosure éve lehet: a mindössze 19 és 20 éves (!) angol testvér-zenészpáros egy ideje olyan zenéjet adogat ki, amiken egyszerűen képtelenség fogást találni: az összes olyan lebilincselően hedonista (de nem vartyogó basszusokkal hatásvadászó, hanem a house-hagyományból mélyen merítő) klubbomba, amiket okkal hájpolnak agyon a különféle zenemagazinok és blogok. A duó Settle címmel június 3-án megjelenő debütalbuma valószínűleg bankot is fog robbantani, akkora várakozás előzi meg. A héten ők is kidobtak egy új videót When A Fire Starts To Burn című dalukhoz, amiben egy karizmatikus egyház tagjai veszítik el a fejüket, de annyira, hogy nem lepődnénk meg, ha még maga Jézus is beugrana a szemfennakadós buliba. (Ja, és aki már most végighallgatná a zseniális albumot, az ide klikkeljen!)

Maradjunk a szigetországban, és egyben maradjunk a szakrális témáknál: egy másik népszerű brit producer, az old school jungle-hatásokkal, dubsteppel és izgalmas hangokkal házaló Zomby ugyanis szintén új albummal érkezik, és szintén vallásos tematikájú klipet rittyentett ennek bepromózására, pontosabban a divatvilágban jól csengő nevű Ollie Evans filmest kérte fel ehhez. Fogantatás, öröm, elbukás, tragédia, újjászületés mind-mind jelen van a lassú tempójú végeredményben, de olyan karakterek előadásában, akikről inkább képzelhető el az, hogy péntek éjszakánként félhomályos külvárosi klubokban rázzák ki a gintonikból a jeget.

Kedves Olvasó, találkozott-e Ön már a Major Lazer névvel? Ha nem, akkor eláruljuk, hogy ez is egy olyan zenei projekt, ami toronymagasan trónol a nemzetközi menőségi skálán. Aki a hülye név mögött áll, az a sokarcú brit elektronikus zenész, Diplo, aki nagyon szeret rafkósan hozzányúlni a karibi-jamaikai-afrikai zenei színterek tradícióihoz, mármint úgy, hogy ezeket a fülledt műfajokat beinjekciózza egy adag pofátlanul populista effekttel, dobgépekkel és egyebekkel – ami pedig kijön a művelet végén, az egy ordenáré, de végtelenül szórakoztató tánczene. Diplo nagy seggbarát is, több videójában sem bírta ki, hogy elsüsse a Nagy Rengő Popó-poént, de új klipjében járatja ezt igazán csúcsra. Ami nem csoda, hiszen a dal címe az, hogy Bubble Butt, vagyis Buborékfenék.

Omega-slágerre énekelt Kanye West

kanyeomega

A nárcisztikusságáról, bőrszoknyájáról, arcoskodásairól és kirohanásairól híres (legutóbb egy közlekedési tábla lefejelése után rontott neki egy paparazzónak) sztárrepper, Kanye West úgy döntött, hogy péntek estétől kezdve utcai gerillakampánnyal fog hátszelet legújabb számának, a New Slaves-nek vitorlájába.

Ehhez annyit tett – vagyis nem ő, hanem a stábja -, hogy a világ 66 különböző pontján házfalakra kezdte vetíteni az új dalt, Sydneytől Párizson át Los Angelesig, az egyes helyszínekhez pedig még térkép is készült, ami kikerült az oldalára. Valószínűleg biztosra vette, hogy a dühös, politizáló hangvétel, amit megüt (“vannak vezetők és követőik, de én inkább leszek egy fasz, mint az, aki benyeli”) jobban mutat, ha az utca embere hallhatja először. Minket azonban nem ez hökkentett meg, hanem az, ami valójában bármelyik magyar ember ingerküszöbét megugorja: Kanye ugyanis a szám végén konkrétan az Omega Gyöngyhajú Lányának alapjaira áll neki dalolászni.

Itt van egy rövid videó, a 38. másodperctől tessék figyelni:

http://youtu.be/V8p36rlGG48

A Tízezer Lépés című albumról származó sláger a magyar zenetörténelem egyik legismertebbje, szinte mindenki ismeri a dallamát, ami annyira népszerűnek bizonyult, hogy számtalan feldolgozást megért, a Scorpions ismert fütyülős-lassúzós darabján át egészen a Kozmix happy hardcore veretéséig. De mi most adjuk meg a kreditet a dalt jegyző Presser Gábornak (és a szövegíró Adamis Annának), és jöjjön az eredeti:

Új Daft Punk album: az elmulasztott ziccer

Daft-Punk-Random-Access-Memories-2013-1200x1200

Jó egy hónapja külön bejegyzést szenteltünk annak a példaértékűen profi kampánynak, amivel a fémfejű páros, a Daft Punk felkorbácsolta az érdeklődést negyedik stúdiólemeze iránt, de úgy, hogy ne csak a nagy mértékadó orgánumok, de még a legmarginálisabb zeneblogok se mulasszák el, hogy említést tegyenek róla. Aminek megvolt a maga oka: nyolc évnyi új nagylemez nélkül maradás nem kevés, és bár a nevük ennyi idő alatt sem kopott el, nyilván nem akarták a véletlenre hagyni a Nagy Visszatérést.

Ráadásul egy újfajta ethoszt (vagy csak jól hangzó koncepciót) is kidolgoztak, ami valahogy úgy hangzik, hogy a mai elektronikus tánczene beleragadt a komfortzónájába, ők meg ráuntak kicsit a robotpilótázásra, ezért megpróbálnak olyan dalokat írni, mint eddig, csak gépek helyett valódi hangszerekkel. Az első elhullajtott zenemorzsák ezt alá is húzták, meg Nile Rodgers vendégszerepeltetése is, aki a 70-es évek közepén megszületett diszkófunk formáció, a Chic alapítója volt.

És a Daft Punk a sok időhúzás után a minap kijött egy utolsó nagy izgatással, ezzel a videóval, amiben a két főszereplő saját maga csomagolja ki a saját albumát:

Aztán a videó után nem sokkal végighallgathatóvá tették a Random Access Memories című legfrissebb stúdióalbumot itt (iTunes szükséges hozzá). Többmillió embertársammal egyetemben kaptam az alkalmon, és végig is mentem az egy és negyed órán, hosszú munkanap után egy forgószékbe belenyugodva, elfüggönyözve, amikor a fél ország már a párnájába temetkezett.

Megszólalt a Give Life Back to Music, ünnepélyesen, grandiózus elánnal, hogy egy groovy diszkómenetbe kapcsoljon, pont úgy, ahogy azt a heteken át az orrunk előtt húzogatott mézesmadzag sejtette: tényleg nem csattog semmilyen dobgép, hanem igazi tamok pufognak, nem digitális, hanem hús-vér-réz cintányér cicereg, uralkodik a gitár, az analóg szájcsővokóder pedig máris tündököl. Vérbeli mission statement, még kedvet is csinál, csak éppen az elkövetkező percekben a magasra srófolt elvárásaink maradnak beteljesületlenül. A visszafogottan döngicsélő második trekket, a The Game Of Love-ot betudjuk átvezetésnek, de a csodálatos I Feel Love-ot megíró Giorgio Moroder karriermonológjával megtoldott harmadiknál már ágaskodik a szemöldök: tényleg csak egy ilyen sztenderd, feledhető italodiszkót sikerült kipréselniük magukból? Fantasztikus, hogy halljuk beszélni az élő legendát, de ez önmagában nem fog bearanyozni egy zenét.

Haladunk tovább felemás érzésekkel, amik a továbbiakban sem csillapodnak. A Strokes-frontember Julian Casablancasszal rögzített dal úgy repül el, hogy alig emlékszünk rá, hogy aztán jöjjön az első Pharrell-vendégszerep a Lose Yourself to Dance-ben, aminél már majdnem meggyőznénk magunkat, de valahogy nem sikerül. Az amúgy tényleg remekbeszabott Get Luckynál már egyenesen azt érezzük, hogy míg ezt akár emlegethetjük is még a nyár slágereként, a komplett album még az év lemezei közé sem fog nagyon beférni.

Mert a riffek, futamok, basszusok, amiket hallok, akár még a szombathelyi Lamantin Jazzfesztivál kora délutáni matinéjában is visszaköszönhetnének, amikor a zenészek éppen ráunnak a szinkópákra, és egy kicsit játszogatni támad kedvük. Bármelyik, akár magyar fanki-szessön-bárzenekar eljátssza ezeket a témákat. Vagy, ha úgy tetszik: az eszközkészletből, amivel az album dolgozik, jóval többet ki lehetett volna hozni, mégiscsak van itt moduláris szinti, élő hangszerek, régi típusú vokóderek, ezekből tényleg létrejöhetett volna az év pukkanása.

És nem az a baj, hogy nem partilemez lett a Random Access Memories. Hanem hogy a lassú törekvések is éppannyira ötlettelenek, mint a táncosabbak – pár kivételt leszámítva, mert a Motherboard elúszása, vagy a két zárószám, a messze kicsúcsosodó, Panda Bearrel felvett Doin’ It Right és a Contact tényleg jók. Mintha a robotfejűek egy óra múlva ébredtek volna fel, de akkor, amikor már nem sok esélyük maradt bizonyítani, a vonat már elment.

Nem rossz lemez ez a negyedik, és kétségkívül jobb, mint az előző kettő elherétlenedett album, a Discovery és a Human After All. És biztosan remek háttéralap, amikor zúg le az ember a Balatonra. Viszont süt belőle a ki nem aknázott potenciál, ami miatt nemhogy mérföldkőként nem fogjuk emlegetni, de egy útjelzőtáblaként sem.

Költészetet csinált a dubstepből: James Blake új albuma

James-Blake-Retrograde

James Blake még mindig mindössze 24 éves, de a világ legszőrösebb szívű zenekritikusai is térdre borultak a báránylelkű angol zenész-dalszerző három évvel ezelőtti debütalbuma előtt. Nem véletlenül, és itt most magyarázzuk is meg kicsit a címet: emberünk ugyanis a manapság legtrendibb elektronikus zenei műfaj, a dubstep felől érkezett, ami azonban az elmúlt években kissé kifordult eredeti önmagából: pont ő volt az, aki szóvá tette egy 2011-es interjúban, hogy a stílus sajnos már arról szól, hogy ki tudja a legmocskosabban vartyogó basszusokat létrehozni, és ezzel egy pisilőverseny szintjére silányult (azt is mondta, nem említ neveket, de nyilván Skrillexre és társaira gondolt).

És most itt az új albuma, az Overgrown, ami nem csak megmutatja, hogy lehet ezt máshogy is csinálni, de megáll a talpán összehasonlítások nélkül is, sőt, úgy áll csak meg igazán – ugyanis nem fogható semmi eddigihez, mármint ami a lassú digitális zenék és férfivokálok összetalálkozását illeti.

james-blake-overgrown

A kezdő, címadó dalban már le is fekteti ars poeticáját: “nem akarok csillag lenni, hanem inkább egy kavics a parton” – ennél kerekebben nem is lehetne verbalizálni azt, hogy Blake nem akar hatásvadászni azonnal célba találó, de személytelen és kiüresedett zenei eszközökkel, és ebből a szempontból egy igazi 21. századi renegát, aki a döngölő lábdobok és vijjogó effektek korában is a finom, emelkedett megoldásokhoz ragaszkodik.

Az a hallgató viszont, aki képes és hajlandó átadni magát ezeknek a finom megoldásoknak, biztosan maradandó élménnyel fog gyarapodni. James Blake hidegen sepregető dobjai, gépies cinjei és a dubstepes múltból átmentett, nagy tereket betöltő, zengő basszusok mellé saját hangjának már-már földöntúli és melengető törékenységét, meg persze saját kezű zongorozásait hozza ellenpontozásként, ami így egyben mégis passzol, és csodálatosan egyedi eleggyé áll össze – ami csak abból az emberből nem vált ki biokémiai reakciókat (érzelmeket), akinek a szívét márványból faragták ki. De hát ilyen meg nincs, úgyhogy ez az album mindenképpen hat.

Már az első, 2010-es lemeze is meghatározó darabja volt annak az évnek, a maga lecsupaszított, szellős, klasszikus zenei mintákat sem nélkülöző minimalista souljával, új albumán viszont kijjebb tolja saját, kisherceg-szerű birodalmának határait. A zenélő-daloló Blake további textúrákat próbálgat, a Voyeur például lassú, merengő kezdése után egy kolompos-pumpálós (persze azért visszafogott) technólénnyé fejlődik, míg az A Take A Fall For Me a Wu-Tang géniusz RZA-t vonja be vendégként. Sosem gondolná az ember, hogy ezek közé a lírai töprengések közé befér a rap műfaja, pedig mégis: ha a hiphop-alap is Blake-nyelven íródik, akkor úgy tűnik, ez sem akadály.

És akkor itt van még az albumról kihozott első kislemezdal, a Retrograde is, ami már nem csak dalként, de hivatalos videoklipjével is közelebb rak minket a Blake-megfejtéshez: űrhöz kapcsolódó, de egyben emberi kapcsolatokat is érintő (ám válaszokat szándékosan nem adó) témájával olyan nemrég forgatott sci-fiket juttat eszünkbe, mint a Felettünk a Föld vagy a Melankólia. Késő este érdemes nézni:

Az mondjuk nem is vitatható, hogy Blake is egy külön bolygó, ami még a saját felfedezésére is vár. Félúton van a húsz és a harminc között, szóval ideje annyi van még, mint a Földközi-tenger, ráadásul képessége is – arra, hogy egyszer majd olyan időtlen nagyságok között emlegethessük, mint mondjuk David Bowie vagy Morrissey. Addig is hallgassuk az Overgrownt magányos vagy éppen összekapaszkodós éjszakákon, ablakon kibambulós utazásokhoz, vagy ha már itt a nyár, akkor testet ernyesztő napozásokhoz, hogy legalább a szív dolgozzon. Mert fog, ezt már most jelezzük.

Brian Eno kórházi betegeknek írt nyugtató zenét

brianeno

Az angol származású Brian Enót a főként ütemek nélküli, inkább csak lebegő hangszőnyegekről szóló ambient műfaj atyjaként szokás ismerni, aki azonban nem csak ezekkel a valóságból kiszakító kollázsaival járult hozzá a kortárs könnyűzene fejlődéséhez, de segített lemezeket készíteni a Talking Headsnek, a Depeche Mode-nak, David Bowie-nak és a U2-nak is – és nem túlzás az egyik legnagyobb hatású művészként emlegetni, akitől ezrek merítettek. Sőt, őt kérték fel még arra is, hogy készítsen egy hat másodperces indítóhangot a Windows 95-nek – ez lett belőle.

Ezeken, illetve irdatlan sok saját albumán kívül írt már olyan okoskütyüs programokat is, amik véletlenszerű audiovizuális installációkat generálnak, vagyis sosem lehet tudni előre, hogy a következő pillanatban éppen hogyan fognak csilingelni a hangok az iPhone-ból, sosem ismétlődik egyetlen zenei motívum sem. Apple-készülék tulajdonosok itt találnak tőle egy másik zseniális alkalmazást is, ami működés közben így néz ki:

Nem véletlenül nevezik a 64 éves zenészt rendkívül találóan “szónikus tájépítésznek” is, és talán az sem véletlen, hogy egy sebész, miután azt tapasztalta, hogy a mindig nyugtalan anyósa mennyire lecsillapodott, amikor a Brighton fesztiválon meghallotta Eno egyik installációját, rájött: ezek a nyugtató hömpölygések akár a páciensei előnyére is válhatnak.

Az eredmény: egy különszoba az Anglia déli partjainál található Montefiore magánkórházban, ahol a betegek “gondolkodhatnak, mérlegelhetnek, vagy egyszerűen csak relaxálhatnak.” A nyugtató környezetet fények és hangok jelentik, és a remények szerint ezek segítenek abban is, hogy a kórház lakói úgy érezzék: ők maguk is szervesen hozzájárulnak a saját gyógyulásukhoz, ha alkalomadtán beülnek ide. Sőt, állítólag már több építész is érdeklődik az audiovizuális terem iránt, szóval ha minden jól megy, akkor nem ez lesz az utolsó kórház, ahol Brian Eno kamatoztathatja tehetségét. Ő maga egyébként azt nyilatkozta a projektről: “Egy természetes lépésnek tűnt ez részemről, hiszen évek óta játszadozom a funckionális zene gondolatával.”

És ha már ennyit beszéltünk róla, álljon itt néhány hosszabb műve, hátha valaki már most kipróbálná a zene általi, engesztelő jellegű hangulati befolyásolódást.

Brian Eno – Ambient 1: Music For Airports (1978, teljes album):

http://www.youtube.com/watch?v=RfKcu_ze-60

Brian Eno – Apollo: Atmospheres and Soundtracks (1983, teljes album):

http://www.youtube.com/watch?v=D0h_jWVbw6M

Brian Eno – The Shutov Assembly (1992, teljes album):

http://www.youtube.com/watch?v=mcC-Epy-kBo

Brian Eno – Lux (2012, részlet):

Daft Punk: az év lemezét készítik elő az év rafkós kampányával?

daftpunk

Blogunk nyomon követőinek aligha kell definiálni, mit jelent az a két szó, hogy Daft Punk – de aki mégsem ismerné őket, annak dióhéjban annyi: a 21. század egyik legjobban csengő nevű, mondhatni nehézbombázó kategóriás elektronikus formációjáról beszélünk, két franciáról, akikért a legnagyobb fesztiválszervezők kapálóznak, és ha sikerrel járnak, akkor meg tízezrek passzírózódnak a kordonok elé, hogy lássák őket. Szeretnek továbbá csillogóan monumentális díszletek között fellépni, miközben ők maguk egy-egy emblematikus robotmaszkban állnak be a pultba (és általában is ebben mutatkoznak), és ők voltak azok, akik a rádiók által egy időben pépesre játszott Around The World mögött állnak, illetve ők írták meg a soundtracket a 2010-es Tron: Örökség című filmhez is.

Nem feledendő azonban, hogy a szupesztárok is underground ügyeskedőkként indultak – igaz, debütáló lemezüket, az 1997-es Homeworkot sajnos már csak kevesen ismerik, annak ellenére, hogy enélkül ma sehol nem lennének, ez katapultálta őket a listák tetejére, egy karcos és karakteres darab, ami vitán felül máig a legjobb stúdiólemezük. Ez azonban (mármint hogy ez a legjobb albumuk) még ebben az évben megváltozhat: tavaly óta szivárognak, csordogálnak, csöpörésznek az információmorzsák arról, hogy 2013-ban jön az új, szám szerint negyedik nagylemez – és úgy néz ki, hogy valami merőben újjal készülnek az emberszerű androidok.

És ezt nagyon ravaszdi módon készítették elő: március 2-án robbantottak bombát, de meglepő módon nem az interneten, hanem a tévében, a népszerű amerikai Saturday Night Live showműsorban. Ezt a rövidke szpot ment le ugyanis a reklámok között:

http://www.youtube.com/watch?v=922-y641Ask

Hogy micsoda? Hetvenes évekbeli funk? Gitár és puha dobok? Semmi szinti? A minivideóból semmi nem derült még ki, de aztán, mielőtt még mindenki szétrepedt volna a kíváncsiságtól, bedobtak egy hosszabb mozgóképes mézesmadzagot a most is zajló Coachella fesztiválon. Ezt látták a fesztiválozók:

Úgy van, Pharrell Williams énekel! Sőt, a az egykori diszkófunk-legenda Nile Rodgers gitározik (a Chicből, vagyis abból a zenekarból, aminek ezt a slágert is köszönhette a világ), mondjuk róla már eddig is lehetett tudni, hogy lesz valami köze az új hanganyaghoz, de ez így egyben már nem csak szimplán kegyetlenül slágergyanúsnak tetszik, de az év slágerének is. Egyelőre.

Na de mi világlik ki mindebből, a tévés és fesztiválos reklámból, amik teljesen ellentmondanak annak, ahogyan manapság a zenészek futtatni szokták magukat – hiszen nem online csatornákon jelentek meg? Mit jelent a klasszikus hangszerelés, a diszkó fénykorába visszakacsintás? Erre a válaszokat maga Thomas Bangalter, a Daft Punk fele adta meg a Rolling Stone Magazinnak adott interjújában, amiben közölte: “azt akartuk megvalósítani, amit eddig gépekkel és szemplerekkel – de most gépek helyett emberekkel.” És hozzátette, hogy az album 13 száma közül mindössze kettőben használtak dobgépet, és menő stúdiótechnika helyett vintage vokódereket küldtek harcba, hogy még a roboténekek és emberien hangozzanak. Guy-Manuel, a páratlan páros másik fele meg azt közölte: “Nem arról van szó, hogy nem tudunk csinálni valami őrült, futurisztikusan hangzó cuccot, de most a múlttal akartunk játszani.”

randomacc

Vagyis ráuntak kicsit az elektronikus zenére, illetve inkább arra, ahogy az interjúban is kifejezték, hogy a műfaj belesüppedt a maga komfortzónájába. Ezért a visszatalálás a hetvenes-nyolcvanas évekhez, és ezért a rafkós promóció, ami elsősorban nem az interneten folyt, hanem élő, tradicionálisabb eszközökkel – ilyet eddig csak kevesen vállaltak be (persze nekik azért könnyű a dolguk, mert egy sóhajtásukra is felkapja a fejét a popzenei világsajtó).

Mindenesetre várjuk, mi sül ki ebből végül, mert ha a Random Access Memories című, májusban megjelenő új lemez képes tartani ezt a színvonalat, ami a fenti daldarabkából sugárzik, akkor bizony az év lemezével állunk szemben. Májusban minden kiderül.