Vannak albumok, amikről nyilván nem fognak dalokat játszani a legnagyobb rádiók (Magyarországon legalábbis), pedig hangvételükkel simán elférnének a playlistben, talán ki sem szúrnánk őket. Kettő ilyen friss, nyári megjelenés jön most a FILTER ajánlásával.
Hot Chip: In Our Heads
Napjaink egyik legeredetibb, haladó szellemű külföldi fesztiválok kiemelt előadója a Hot Chip, ami 2004-ben először mutatta meg, milyen az, amikor egy anyámasszonykatonája-külső mögé bújó geek négyesfogat elektropopos soult (soulos elektropopot?) kotyvaszt a maga módján. Az eredmény, a Coming On Strong egy szédítően eltalált album volt, pöccögős, sufnibarkács-ízű analóg hangokkal és búgó énekekkel telerakva, egyszerre volt sosem hallott és azonnal csábító elegy – egyben pedig a kifinomult humor zenei formába öntése, hála Alexis Taylor énekes olyan sorainak, mint az „elegem van abból, amikor fasszopók arról beszélnek, mennyire bírják Prince-t / én már csecsemőként hallottam a Vanity 6-et játszani.” (Példazene itt és itt.)
Az entellektüel mosoly a következő lemezeken is megbújt a szájak szegletében, de egyre szaporodtak a komolykodóbb elhajlások, mígnem az együttes 2010-ben eljutott az érzelmek őszinte, irónia nélküli megénekléséig a One Life Stand című, csodálatosan életigenlő albumával (tessék csak belehallgatni itt, meg mondjuk itt is). De lehet-e ezen is túlmutatni? Új, szám szerint ötödik lemezükkel azt bizonyítják: mi az hogy, nagyon is, sőt, mintha mindent feltettek volna arra, hogy saját maguk helyett most már végérvényesen a hallgatóságukat szórakoztassák, mezítelenre vetkőztetett, nagy szívvel. És mivel ők maguk is zenebuzik, tudják, mivel lehet ezt a hatást elérni a legmagasabb fokon – és így jön létre az év egyik legszebb, legkerekebb lemeze, telis-tele kellemesen pumpálós, okos tánczenékkel. Ember legyen a talpán, aki nemet tud mondani rájuk. 10/8,7
http://www.youtube.com/watch?v=6snG0pVNYbk
Para One: Passion
A francia producer már régóta szeret szintikkel felvillanyozott alapokat lefektetni. Első nagyobb sikerét a párizsi TTC rapcsapatnak 2004-ben írt Dans Le Club-nak köszönhette, később pedig a french touchnak nevezett táncos zenei hullám (lásd Daft Punk és Justice címszó alatt) karcosabbik végét képviselte, hat évvel ezelőtti debütalbumából csak úgy sütnek az áramkörök, már a hallgatásába is bele lehetett fáradni (egy példa az albumról).
Jean-Baptiste de Laubier most, 2012-ben tért vissza egy teljesértékű nagylemezzel, és nem is feltétlenül baj, hogy nem kapkodta el, mert így volt ideje odafigyelni az utolsó legapróbb hang elhelyezésére is – az eredmény pedig egy lefegyverzően jó nyári hanghordozó. Ez alatt azt értsük, hogy úgy csúszik, mint kés a vajba, amiben komoly szerepe van annak, hogy Para One ezúttal nem félt poposabbra venni a figurát, teret adni a vokáloknak: az Every Little Thing reményteljes emelkedettsége, a When The Night hömpölygő funkja vagy a You elkent énekekkel megtámogatott garage-döngicsélése mind-mind kiváló roadzenék egy balatoni leutazáshoz, de a többi zene is kiegyezik a gondtalan hangvétellel. Pörög a hekk, ragyog a nap hasa, csipognak a szintik, ez az album fasza kiváló. 10/8,1