Ha egy albumot egymás után szinte bármennyiszer végig lehet hallgatni, mégsem válik unalmassá, az jóképességű zenészt jelez a háttérben. Ha ennek a zenésznek egyszerre három ilyen nagylemeze is van, akkor még annál is többet. És ha mindennek tetejében még valami borzongató vonzereje is van?
Valóságos reveláció volt, amikor először beleszaladtam egy John Maus dalba. Azt gyors egymásutánban követte a többi, aztán az összes lemeze, amiket máig azzal a boldog sajnálkozással hallgatok végig, hogy hogyan is lehettem akkora tágra zárt szemű fasz, hogy én ezzel az emberrel eddig még nem találkoztam. Na de most már igen, így hitelesen mondhatom el, mit tud ő: miután billentyűzött a hipszterkörökben jól csengő (és szintén hallgatásra érdemes) Panda Bear és Ariel Pink nevű menő formációknak, belenézett magába mélyen, majd kihantolta a nyolcvanas évek szintipopját, csempészett beléjük néha a távoli űrből, néha meg misztikus kriptákból szalajtott hangokat, egy kis keserédes postpunkot, hogy végül a saját, mélyből felremegő, egyszerre közelinek érzett és elidegenedett baritonjával ráénekeljen a végeredményre. Hipnotikus szintik magányos ura: John Maus részletei…
