Ha egy albumot egymás után szinte bármennyiszer végig lehet hallgatni, mégsem válik unalmassá, az jóképességű zenészt jelez a háttérben. Ha ennek a zenésznek egyszerre három ilyen nagylemeze is van, akkor még annál is többet. És ha mindennek tetejében még valami borzongató vonzereje is van?
Valóságos reveláció volt, amikor először beleszaladtam egy John Maus dalba. Azt gyors egymásutánban követte a többi, aztán az összes lemeze, amiket máig azzal a boldog sajnálkozással hallgatok végig, hogy hogyan is lehettem akkora tágra zárt szemű fasz, hogy én ezzel az emberrel eddig még nem találkoztam. Na de most már igen, így hitelesen mondhatom el, mit tud ő: miután billentyűzött a hipszterkörökben jól csengő (és szintén hallgatásra érdemes) Panda Bear és Ariel Pink nevű menő formációknak, belenézett magába mélyen, majd kihantolta a nyolcvanas évek szintipopját, csempészett beléjük néha a távoli űrből, néha meg misztikus kriptákból szalajtott hangokat, egy kis keserédes postpunkot, hogy végül a saját, mélyből felremegő, egyszerre közelinek érzett és elidegenedett baritonjával ráénekeljen a végeredményre.
Első lemeze, a 2006-os Songs, majd az azt követő Love Is Real, illetve a tavalyi, kritikusi körökben zajos sikerrel lecsapódó We Must Become The Pitiless Censors Of Ourselves mind olyan, amin nehéz fogást találni, elveszni viszont könnyű bennük. Általuk. Íme, a legutóbbi lemez elejétől a végéig, érdemes tenni vele egy próbát:
A Guardian-nak adott interjújában Maus persze igyekszik elhessegetni magától az ilyen 80-as-évek-nosztalgiája típusú megközelítéseket, mondván, amikor az emberek ennek az évtizednek a hangzásához hasonlítják az övét, valójában „a reneszánszban és a középkorban fogant darabok harmonikus gerincére utalnak. Ki tudja, miért, de a Manchesterből és Sheffieldből jött elektronikus zenészek a nyolcvanas években érdeklődni kezdtek az eklézsiasztikus hagyományok iránt, amik történelmileg az isteni minőséggel kapcsolódnak össze” – mondta, majd gyorsan hozzáfűzte, hogy milyen nonszensz dolgokat hord össze. Pedig nem is annyira: dalait esetenként tényleg nem nehéz elképzelni egy (talán nem evilági) templom falai között. Sőt, amennyien követik már a munkasságát, abból több szektányira való összejönne. Csak egy szavába kerülne.
De Maus nem csak az említett kategorizálásban tagadja a többségi álláspontot. Másképpen is szembemegy az árral: élő fellépései abból állnak, hogy elindítja a dalait, és széteffektezve rájuk énekel – még ő maga is karaoke show-nak hívja ezt -, de nem akárhogyan: színpadi jelenléte szinte lecsapja a biztosítékokat. Torzuló arccal ordít, néha saját magát ütlegeli, mintha itt csatornázná ki magából az összes felgyűlt szorongást (némi analógia is felfedezhető a szintén bizarr fellépőnek megismert Ian Curtisszel, a néhai Joy Division énekesével, aki drámai életének végül saját kezével vetett véget). Ha létezik olyan, hogy no wave, akkor ez itt igazi „no show”, egy elementáris, végtelenül személyes kinyilatkoztatás.
John Maus azonban nem egy elveszett ember. Zenéből és filozófiából diplomázott, majd megkente ezt még egy politikatudományi PhD-vel, a Pitchforknak adott interjújából pedig az derül ki, hogy nem esik neki nehezére egyik mondatában még Stockhausenre utalnia, a következőben pedig már a tizenkét fogú kompozíciós technikáról beszélnie, miközben mondatait átláthatatlan logikába fűzi. Amivel nekem semmi bajom nincsen egészen addig, míg továbbra is ilyen kurvajó, lélekmágnesként működő zenéket hoz össze.