LEMEZ: The Horrors, Jay-Z & Kanye West, Shlohmo

The Horrors – Skying

Arcburkoló hajloboncok és kihúzott szemek, torzított-torokköszörülő énekek, szörfösen hektikus gitárok, és Hasfelmetsző Jack, aki éjszaka lecsap a sötét sikátorban. A The Horrors úgy határozta meg magát első, 2007-es lemezén (Strange House), mint akik B-kategóriás zombikultfilmeken nevelkedtek, és nem is volt rossz ez a gótikusnak szánt garázsrock, sőt, kifejezetten fasza lemezre sikeredett, a kérdés inkább abban jelentkezett, mihez kezdenek majd a csak egyszer működő vadóckodás és a maguk körül korbácsolt hype után. Nos, két évvel később létrehozták következő lemezüket, a Primary Colourst, amiben még zilált a hangszerelés, de meglepően lassabb a tempó, kevésbé rikácsol az ének, és nem szikrázik már, ám jobban előtérben van a billentyű. A záró, monumentális A Sea Within A Sea ráadásul eléggé a fotelben ragasztva hagyta az embert, gyakorlatilag megterítve az idén júliusban megjelent, harmadik albumnak, a Skyingnak.

Ezen a kezdő Changing The Raint már egy megkomolyodott zenekar játssza, aminek frontembere, Faris Badwan most nem azzal foglalatoskodik, hogy eltöresse az orrát a színpadon egy gitárnyakkal, hanem hogy feltárja a gyengeségeit is, a korai artikulálatlan hebrencskedést érzékeny énekre cserélve. Az egyetlen hátulütő már a második számnál (You Said) előjön: olykor elkalandozik a figyelem, hatásvadászat helyett ugyanis sűrű folyamatzene csörgedez, mégis, ahogy a Wild Eyed dreampopos felszínén tompán lebeg az ének, az könyörtelenül eladja az albumot, közvetlenül a Still Life egyszarvúkat lassúzásra perdítő szintijei után és a Moving Further Away már-már diszkósan húzott kezdete előtt. (10 / 7,3)

 

Jay-Z & Kanye West: Watch the Throne

Két titán összelapátol egy közös albumot, amire a gazdag feketék elitligájának trónján csücsülve szükségük sem lenne, de megcsinálják hobbiból – na az ilyenekből szoktak kisülni a kellemetlen pillanatok. De nem ebben az esetben. Kanye West lemezein – a legutóbbi My Beautiful Dark Twisted Fantasy címűn különösen – úgy viselkedik, mintha egyenesen az Édenkertből reppelne és írná zenéit, de ez a fennhéjázás valamilyen felfoghatatlan módon nem zavar meg minket abban, hogy önfeledten fürdőzzünk az általa kínált optimista hullámverésben. Jay-Z legutóbb a nem rossz, de nem is kiemelkedő Blueprint 3-at hozta össze büszke multimilliárdosként, nem feledve, honnan indult, de közben bevallottan nem is tépi a száját arról, hogy így a gettó meg úgy.

A kiindulópontok itt összeérnek: elértünk már mindent amit lehet, és igen, arról reppelünk, hogyan húznak el felettünk a privát jetek, meg hogy nem gond eltöltenünk hat napot a méregdrága párizsi Le Meurice-ben, de mindeközben nem feledkezünk meg arról, honnan jöttünk, és még egy kis önkritikát is gyakorlunk a hőlégballon méretű egónk árnyékában is. A reppek tobzódnak a kreatív utalásokban, egyik kedvencünk Jiggától a “When you Earnhart as me eventually you hit a big wall”, utalva a halálos balesetet szenvedett Nascar-pilóta nyomán arra, hogy csínján a pénzkereséssel (earn hard), mert a végén mi is falnak ütközhetünk. Ilyen rafkós szövegekből van még egy hegynyi, ha egyenként akarnánk megfejteni őket, akkor ide kattintsunk. A zenék is amennyire poposak – kitűnő videóval megtámogatott minimálfunk beattől a stadionos, de nem ostoba dubstepig -, olyannyira finom megoldásokkal operálnak, miközben az egész album kifejezetten felemelő hangulatú: nagyra tör, és el is jut odáig. Ha képesek vagyunk elvonatkoztatni a gyémántkaróra-villogtatástól, akkor egészen kellemes nyári szórakozásban lehet részünk – kivéve a négy, gyengébb bónusztrekket, ami sajnos lelapítja az összhatást. (10 / 7,1)

 

Shlohmo – Bad Vibes

Egyre kevésbé lepődünk meg azon, hogy egyre korábban érnek a zenei géniuszok, érdemes is most már végérvényesen megbarátkozni a gondolattal, hogy a manapság rügybe pattanó generációk már nem a lázadó underground részeként, hanem teljes természetességgel élik meg a gépekkel készített zene létezését. A los angelesi Henry Laufer, azaz Shlohmo is mindössze 21 éves, de máris azok között köszönthetjük, akik új értelmet kölcsönöznek az absztrakt hip hopnak, vagy még inkább “huszonegyedik századosítják” azt. Mondjuk ez nála nem is meglepő, hiszen DJ Shadow-n és Amon Tobinon nőtt fel, és még tinédzserként rákapott Flying Lotusra, illetve fedezte fel barátaival a helyi Low End Theory klubot.

Augusztus elején megjelent második albumán folytatja, amit a Shlomoshun Deluxe-on elkezdett, lassú fordulatszámon és borzasztóan kifinomult választékossággal: filmszerű, piszkos textúrákat, klikkelő-sercenő foszlányokat, funky pötyögtetést terel egy karámba, hogy a végeredményben aztán előszeretettel hemperegjen meg lomhán a audiofetisiszta, a megsárgult falevelekkel együtt. A Bad Vibes ugyanis őszies lemeznek íródott: a nap sugarai már füstösen haloványak, cipőtalpunk alatt roszog az avar, csakúgy, mint a pergők helyére került hangok a Same Timeban, az ereszből pedig úgy hullanak a cseppek, mint a Big Feelingsben. Lélekölően hosszú vonatutakra, világból kiesésre, kapucnis időben hazafelé bandukolásra megszerkesztett lemez ez, arra viszont az egyik legjobb. (10 / 8,2)