Ahogy egy sportriporter elveszti a fejét egyetlen nyomorúságos gólra is, amit magyar futballista lő akár csak egy barátságos meccsen is a külföldi ellen kapujába, én most körülbelül ugyanennyire örülök annak, hogy a katasztrofális állapotokban szorongó hazai popipar naftalinszagú porondján megjelent egy olyan lemez, ami elegánsan teszi közröhejessé az egész Janicsák Vecás, Magna Cum Laudés, Hooliganses MAHASZ-listát.
Ezt amúgy hétről-hétre mi is megkapjuk a szerkesztői levelesládánkba, de ezután örömmel és bűntudat nélkül kukázzuk az összes levelüket a spam könyvtárba. Szarunk a (belterjes) farmjukra, ha ilyen albumokkal találkozhatunk, mint ez itt:
Erik Sumo valójában a zenész Tövisházi Ambrus projektje, aki így nem ismeri a nevét, az ismerheti az Amorf Ördögökét, ugyanis az is hozzá tartozott szervesen. Igaz, annak a korszaknak már vége, az „élj a mának, ne a mamának, ments a vízből katicákat” sorokkal házaló, minden felelősséget nélkülöző, szinte infantilis sanzonos-reggis-kacatpopos játszadozás rendben volt a maga nemében, de ma már kissé meghaladott volna, ezt tudta ő is, abba is hagyta még időben (akinek hiányzik, az meg utóhatásait úgyis megtalálja az olyanokban, mint a Vad Fruttik meg a Magashegyi Underground).
Előkészítő lándzsatörés a két első lemezzel
Így aztán Tövisházi Ambrus végre új, komolyabb – de nem komolykodó – vizekre evezhetett. Erik Sumo már 2005-ös albumán fityiszt mutatott a magyar popzene megszokott, vagy túl plázásra plasztikázott, vagy túl tarisznyás-bölcsészes kliséinek, és valami egészen új, minőségorientált szegmensbe lőtte be magát (abba most ne menjünk bele, mennyire szomorú, hogy ezt külön ki kell emelnünk, mert hát szemet szúr, miközben külföldön ez a kiindulópont az alapvetés). Igaz, a My Rocky Mountain-en még felcsippenthető két ujjbeggyel egy kis kockásabroszos, pszeudobalkánias, meg egy kis belassulós bristoli cérnaszál, de még mindig bőven jobb volt mint bármi más, ami az elmúlt években popzene címén kijött. A következő, 2009-es nagy anyag, a Trouble Soup is maradt a könnyen fogyaszthatóság és a büszkén vállalható megoldások metszetén belül, amiből éppúgy kihallhatjuk a garázsrock dörzsölését, mint Mekk Elek hatását – de az már világossá vált, hogy az Erik Sumo a fasza, kísérletezni merő popzene mellett tört lándzsát.
2011 november 11-én, 11 óra 11 perckor aztán a zenekar a Recorder blogon debütáltatta legújabb vívmányát, a The Ice Tower című albumot. Lerántottuk, végighallgattuk, és azt gondoljuk, a címben foglalt kérdésre nem adható nemleges válasz.
The Ice Tower: a zajra nevelés aljasul kidolgozott módszere
A kezdő és egyben címadó dal, a The Ice Tower a térben szépen szétterülő, komoly hangvételű énekkel nyit, ami egyszercsak magas röppályára vált, és kibontakozik egy világba kiáltó, jól eltalált és hamar a fülbe hamar mászó refrénben. Alig két perc elteltével máris sokkal felnőttebbnek tűnik a lemez elődeinél, és mintha az “I’m not playing games any more” sor is csak rájátszana erre – talán nem is annyira véletlenül, talán konkrét missziómeghatározásként állva a lemez legelején.
A Love You / Hate Myself szintén karakteres melódiákkal érkezik egy pszichedelikus csilingelés utáni letisztulást követően, és igyekszik keblére ölelni a könnyen beragadó dallamok híveit – bár itt ez már nem történik akkora elánnal, mint a nyitófelvételnél, de azért érezzük, hogy hat -, a Snake’s Eyes viszont villámgyorsan befészkelődik, és nem csak gondtalan vokáljaival, de a masírozós dobokra bónuszként rá-ráeresztett matrózos füttyszóval is. Hogy a soron következő Blood In The Lion’s Cage-ről a Franz Ferdinand ugrik be, az rikító jelzőfénye annak, hogy Ambrus jó sok kortárs nyugati pop (és indie, és folk)lemezt hallgathatott már meg az idők folyamán – nyilván nem véletlenül írt veretes írásokat, kritikákat korábban a Quartnak sem -, ez mind a dalok szerkezetében, a dallamkezelésben feltűnik, de még abban is, hogy helyenként szünet nélkül indulnak egymásra az egyes számok.
Saját tetőpontjára az I’m A Semmivel mászik fel az album, ami építkezését tekintve az Ice Towerhez hasonlít, bár annál lassabb, és mérsékelten katartikus a magas tartományban megülő refrén is, de ne aggódjunk, egy hallgatás után ennek is hamar bérelt páholya lesz a zenei memóriánkban (igen, összeget is tennénk rá). Igaz, a vége noisy csetepatéba fordul, de ekkorra már mindegy – úgy tűnik, a zajra nevelés aljasul kidolgozott módszerével állunk szemben.
Szép, tömény, ronda, angol, eszkimó, magyar, véres, vidám…
Apropó zörgő zaj és tiszta melódia: itt, a lemez közepén már észlelhetjük, hogy a kettő kézenfogva jár-kel az albumon. A Chains Of Love-ról például ha lefejtenénk az éneket, disszonáns gitárt, kulcscsörgést, torzulást, olajos kattogást, meg ugyancsak indusztriális zúgást találnánk, így egyben mégis az album egyik legkiemelkedőbb felvételével van dolgunk. De ne feledjük el mostoha módon az utolsó felvételeket sem, hiszen a Bleeding Dinosaur szerteszétfolyós, ünnepélyes szintetizátorpornójával, a Caipirinha pedig szándékoltan hamis összhangzatával bolondozza be magát a playlistünkre – már ha szeretjük a jó zenét.
A The Ice Tower jó zene, ráadásul úgy jó zene, hogy 39 perce során kiiktatja minden olyan kísérlet sikerét, ami megpróbálná az albumot elhelyezni a stílusok nagy koordinátarendszerében. „Szép, tömény, ronda, angol, eszkimó, magyar, véres, vidám, öngyilkos, csúszós, boldog, szerelmes és sötét” – írják a sajtóanyagban. Rálicitálni felesleges volna, úgyhogy maradjunk ennyiben, illetve annyiban is, hogy ez egyelőre 2011 legjobb magyar albuma.