Szerző: uandras

Rendőrállam, lézer, molotovkoktél Jay-Z és Kanye West videoklipjében

Dúsgazdag repperéknél nem ég a világ, és nem is a rántott hurkát sütik, hanem a kacsamájat fahéjas almaágyon. Égett viszont a világ Spanyolországban, Görögországban, Angliában, ahol az elmúlt időszakban gyakrabban vették elő a rohamrendőrök pajzsaikat, mint általában. Repperék figyelmét ezek a háborgó történések talán még két párizsi lakosztályozás között sem kerülték el, és talán éppen ezért döntöttek úgy, hogy saját maguk főszerepeltetése helyett ezúttal a lázadók és rendőrök annyira örökérvényű és annyiszor elcsépelt témáját húzzák elő a cilinderből.

A feltörekvő tehetség, Frank Ocean fájdalmas énekével színesített Church In The Wild-hoz készült képsorok egy elhajított molotovkoktéllal kezdődnek, majd szinte végig lassítva, füstfüggöny mögül mutatják be az elkeseredett erőszak megnyilvánulásait (egy meg nem nevezett országban, de a görög szobrokat egész nyugodtan tekinthetjük világos utalásnak).

http://vimeo.com/43051867

Jay-Z és Kanye West a kliphez egyébként azt a Romain Gavrast kérte fel, aki hasonlóan realisztikus, provokatív, nem éppen médiabarát műveivel már többször kivívta magának a figyelmet – és vele együtt a negatív kritikákat: a francia Justice Stress című számához készült videóban jövőkép nélküli fiatalok agressziója tombol, M.I.A. Born Free–jében pedig a társadalom vöröshajú egyedei válnak népirtás áldozatává (ez a klip különösen nagy utórezgéseket váltott ki véleményformálói körökben).

Hogy mennyire passzintható össze az életszagú videó a dal egyes soraival, amikben Rolls Royce-ról, leopárdmintás lányról és elköltött pénzről reppelnek, az már erősen kérdéses – az egyetlen mentőövük, hogy tavaly az év egyik legjobb albumát rakták össze ők ketten.

3 LEMEZ májusi esőhöz: Actress, The Caretaker, Mohn

Ha borongás van az ablaktáblán túl, akkor nehogy már virgonckodjunk! Három különböző lemez, az elmélyülésnek három különféle megközelítésével, szíves ajánlásunkkal.

Actress: R.I.P.

2010-ben a furcsa név mögött álló londoni David Cunningham Splazsh címmel létrehozta az év egyik legizgalmasabb lemezét. Ez az album nem csak a stíluskategóriákat kerülte ki, de szinte magát a rendszert is: egy senkiföldje sivatagban motorozó renegát kalandja, aki csak tisztes távolból közelíti meg az elektronikus zene erődítményeit, nehogy bármelyik is beszippantsa. Elidegenedett, társadalomból kiábrándult, mégis vágyakozó hangok voltak ezek egy távoli galaxisból. Az új Actress-anyag ugyaninnen folytatja: cicergő, sistergő, csipogó, elhagyatott hangok, valahonnan a fátyolos álmok és az ébrenlét határáról. És igen, kifejezetten csapadékos időjárásra hangolva: a Marble Plexus egy mámoros éjszaka álmatlan, magányos, depressziós folytatása az ablakon kívül surrogó zivatarral, a Jardinban egy kávét kevergetve nézzük az üvegen át elhúzó autók pocsolyarandevúit, a Holy Water a már vékonyuló esőfüggönyön átcsillogó napfény, a gyönyörű Caves Of Paradise pedig elbocsátó, szép üzenet, ami talán épp a viharfellegeknek szól. 10/8,2

 

The Caretaker: An Empty Bliss Beyond This World

Megbabonázó mozijelenetekkel mindannyian találkoztunk már, de hogy járnak köztünk olyanok, akikbe egy-egy ilyen találkozás maradandó nyomokat égetett, azt talán nem is gondolnánk. Pedig James Leyland Kirby így járhatott, nem is kicsit, hiszen The Caretaker-ként már a 90-es évek vége óta ontja magából a groteszk zenéket, amik egyértelműen Stanley Kubrick Ragyogásának hátborzongató bálterem-jelenetéből merítenek muníciót (aki nem tudja, miről van szó, az kötelező hatállyal nézze meg ezt a filmlegendát, bár reméljük, ilyen nincs). Művészetét nagyjából tavaly vitte tökélyre ezzel az albummal, ami mintha átjáró volna a dédapáink lelkei által körbetáncolt, pókhálós kísértetvilágba, ahol a háttérzenét háború előtti gramofonok szolgáltatják. Ez voltaképpen így is van, hiszen Kirby ősrégi lemezekről vett tompa dallamokat vagdosott össze, hozzájuk adagolva temérdek sok bakelitrecsegést, aminek az összege valami egészen különleges elegy lett, alagút a boldog, de kiüresedett emlékek birodalmába (a lemezt egyébként egy olyan kutatási eredmény is ihlette, ami szerint az Alzheimeres betegek könnyebben jegyeznek meg információkat, ha az a zene útján érkezik hozzájuk). Már ez az egy dal is sokat elmond az albumról, aminek egyébként előzményeit és folytatását is érdemes beszerezni. 10/8,1

 

Mohn: Mohn

Tisztelettel jelentjük, a vihar megérkezett, és csak parancsra vár. A neves német techno-kiadó, a Kompakt társalapítója, a  sorolhatatlanul termékeny Wolfgang Voigt és nem kevésbé kis névnek számító gyakori stúdiópartnere, Jörg Burger közös vállalása, a Mohn ugyanis hangulatban valami ilyesmit hozott létre az azonos című lemezen. Ami egyébként nem minden előzmény nélküli: Voight Gas nevű – 1996 és 2000 közötti – alteregójának telt ambient-szőnyegei ugyanúgy ismerősként integetnek a távolból, mint kettejük szintén több mint másfél évtizedes kísérlete, a Burger/Ink. A kezdő Einrauschen semmi jót nem jelző mormogó basszusai, az Ambientot gótikus falakról visszapattanó hangjai, a Seqktor 88 lassú dubtechnója vagy a már-már krautrockosan monumentális Saturn azonban híján van még csak a csírájának is a táncparkett-töltő puffogó lábdoboknak, aki tehát csak ezzel az érvvel hozakodna elő a kortárs gépzene ellenében, annak bátran az orra alá lehet dörgölni a Mohnt, ami egy elsőre ugyan nem könnyen fogyasztható, de végül szépen kikerekedő történet. 10/7,7

http://www.youtube.com/watch?v=-7B0da2q7Pc

 

Donna Summer (1948-2012): a diszkókirálynő legfontosabb dalai

63 éves korában, tüdőrákkal folytatott hosszas harc után a mai napon elhunyt Donna Summer, a hetvenes évek diszkó korszakának egyik legismertebb mezzoszoprán hangja, ötszörös Grammy-díjas énekesnő. Karrierjének néhány meghatározó dalával emlékezünk rá, időrendi sorrendben haladva.

Donna Summer (1948-2012): a diszkókirálynő legfontosabb dalai részletei…

Napvideója: Action Bronson – Shiraz

Másfél éves klipp, de még mindig frissen hat, és szinte követeli az újabb és újabb lejátszást. Köszönhető ez főszereplőjének, az albán-zsidó származású, elismert New York-i séfből rapperré avanzsáló, jó étvágyú és rőt szakállú Action Bronsonnak, aki elsősorban azzal vált ismertté hiphop-körökben, hogy hangja kísértetiesen hasonlít a Wu-Tanges Ghostface Killah orgánumára. Eleven és kreatív rímtechnikájával azonban bebizonyította, hogy a saját lábán is bármikor megáll, ráadásul ordít róla, mennyire jó fej lehet a való életben is.

3 LEMEZ tavaszi pulzáláshoz: Claro Intellecto, Dave Aju, Voices From The Lake

Április végén már a tűző naptól lehetett bomladozni, úgyhogy itt az idő megtalálni mindehhez a megfelelő, semmittevés szélére sodró soundtracket. Három tippünk is van, három különböző album formájában.

Claro Intellecto – Reform Club

A Mark Stewart néven anyakönyvezett producer a 2004-es, elektróval megtömködött Neurofibro, majd a techno mélyebb vizeire evező 2008-as Metanarrative című albuma után ismét négy év pauzát tartott a következőig. Érdemes volt várni, mert a Reform Club a korábbiaknál is egységesebb és kerekebb, olyan lemez, amit én is újból és újból elindítottam. Ha csak két jelzőt használhatnék rá, akkor az egyik a törékeny lenne: bár műfajilag technóról beszélünk, mindvégig kitüremkedik a sterilen piccegő cinek és a dombornyomott lábdobok közül egyfajta keresgélős, mélyen emberi elvágyódás; másrészt fegyelmezett is valamennyi zene, vagyis csak akkor bukkanak elő és tűnnek el hangok, amikor arra feltétlen szükség van. Legyen szó a lüktető hangfüggönyt előtérben lebegtető Blind Side-ról, a Scriptease misztikus éji álomutazásáról vagy a Second Blood-ról, ami 90 BPM-es hömpölygős áradásával ugyan sosem csendülne fel egy klubban, mégis az album egyik legerősebb darabja – a Reform Club hamisítatlan és hamisíthatatlan ékszere 2012 technójának. (10 / 8,7)

Dave Aju – Heirlooms

Marc Barrite a Dave Aju fedőnév sildje alól sem tagadhatná le san franciscói származását: olyan szokatlan, törzsies house zenéket ír, amik hajszál híján elcsöppennek a nyugati parti hőségtől. Eleve eredeti zenéi most még izgalmasabb kontextusba kerültek azzal, hogy alig egy hete megjelent albumán egykori megbecsült jazz-zenész apja emlékét állította középpontba – a lemez címe is „Örökség”. Ám mégse képzeljen ide senki lelombozott szintipöckölgetéseket, emberünk mindvégig egy gospelkórista felszabadultságával hajt fejet az inspiráló ős előtt: ugyan a megboldogult Joe Barrite trombitabetétei helyenként be-beköszönnek, a teljes lemezt a büszke utód életigenlése és vibráló hangszerelése fűti. A mindezt előrevetítő soulos, dalolós Rise-tól a To Be Free fekete párducosan mantrázó („freedom is free of the need to be free”), de unalmassá egy másodpercig sem váló tízperces etűdjén át a szuperfanki Ms. Reposado-ig vagy az afrobeates Brown & Blue-ig egy olyan hanganyagot kapunk, amivel bárki könnyedén tud rezonálni – a zenék úgy játékosak, hogy közben megőrzik a komolyan vehetőségüket. A Heirlooms nem csak tavasszal, de az egész előttünk álló nyáron is jól hasznosítható lesz a hőhullámok mellé. (10 / 9,3)

Voices From The Lake – Voices From The Lake

Utaztatós lemez az olasz Donato Scaramuzzi és Giuseppe Tillieci párostól: koncepciója közelebb áll a mixlemezekéhez, mint a hagyományos szerzői albumokhoz, hiszen az egyes számok között nincsen elcsendesülés, éles váltás – egybefüggő, oszthatatlan folyamatzenével állunk szemben. Mégis eljutunk benne egyik helyről a másikra, miközben valahol ugyanott maradunk: a rejtélyes tónál, ami éli a saját életét, finoman kimért, nüansznyi változásokkal, mint egy valódi fauna. És tényleg mintha az éledező természet lüktetését hallanánk, David Attenborough szavait pedig megnyugtató zenévé szinkronizálták volna, amint a vörösszemű levelibéka tücsökvadászati módszereit magyarázza. Különösen érdekes tanulmány a lemezt akkor elkezdeni hallgatni, amikor korán ébredünk, mondjuk hat-hét magasságában, és van bő 72 percünk arra, hogy megfigyeljük, ahogy erre az aléfestésre felizzik körülöttünk a világ. De alkonyatba hajló napozásokhoz sem alkalmatlan. (10 / 7,7)

 

„Nem várni a csodára, hajtani a cél felé” – DJ MADD interjú

Családjának, barátainak csak Peti, Angliában viszont ő DJ MADD, egy egyre inkább keresett név a tengermély szubasszusairól elhíresült műfaj, a dubstep közegében. Pár hete jelent meg az első nagylemeze, a The Real & The Shadow (belehallgatni itt), aminek kapcsán szóra is fakasztottuk.

„Nem várni a csodára, hajtani a cél felé” – DJ MADD interjú részletei…