Három jelentős fellépőt ikszeltünk be magunknak csütörtökre, olyanokat, akiktől joggal vártunk el magasröptű produkciót. Mindhárman teljesítettek is szépen, csak éppen ketten közülük önhibájukon kívül nem tudták eljuttatni a közönségnek szánt üzenetet. Crystal Castles, Chemical Brothers és Hudson Mohawke fellépése egy posztban.
Első jelenésünk volt a csütörtöki az A38-Wan2 színpadon, és a kezdeti lelkesedésünk, ami annak szólt, hogy unalmas fehér ponyva helyett egy fordított hajóra emlékeztető sátrat sikerült felállítani, nagyon hamar lelohadt a semmibe. Az A38 állóhajó az a budapesti helyszín, amit példaként lehet mutogatni a világban mindenfelé, egyedi és jól fényelt és remekül hangosított, a külföldi fellépők is szeretik, az odafigyelést szinte szagolni lehet a levegőben – ezzel szemben amit az ugyanilyen elnevezés alatt futó fesztiválos változat produkált, az a legmesszebbmenőkig méltatlan ahhoz a minőséghez, amihez a kedvenc bulibárkánkon szoktunk.
Így történt meg az, hogy a nagyon kurrens popzenei terméknek számító Crystal Castles, amiről azt írtuk, hogy dalaikban gyökerestül szeretik kiszakítani a hallgatót a valóságból, belehajítva őket valamiféle barokkosan kúl szerelemdimenzióba, gyakorlatilag semmire nem ment velünk. Úgy szólaltak meg, mint a tornaterembe szervezett sulibulik, és akár eltorzult punkoskodás (Doe Deer), akár bizarr elektropop (Air War) került terítékre, semmi nem jött át jól, kongott, bongott, az ének csak cicergésnek hangzott – és ezen sajnos még a bűbájos forradalmár, Alice Glass bodyszörfje sem segített, úgyhogy idő előtt távoztunk, egyszerűen időpazarlás lett volna tovább maradni az élvezhetetlen hangkatyvaszban. Reméljük, valakinek rákoppintanak a körmére ezért.
Szerencsére a Nagyszínpad előtt nem sokkal később sikerült megmenteni az estét. Mert ahogy a kilencvenes évek nagy bigbeat generációjának egyik kiemelkedő alakja, Fatboy Slim az elmúlt években a szégyentelen, cirkuszi táncház-diszkózásig süllyedt, ügyelve arra, hogy minél nagyobb baromnak tűnjön a laptopja mögött, addig a Chemical Brothers egy kiváló live actté gyúrta ki magát. Nem csak a zenére, de a látványelemekre is ugyanakkora elánnal koncentrálva: a monumentális, fölöttük függő led-henger, a színpadi pultot beterítő stroboszkópok, és a passzoló, helyenként egészen szuggesztív vetítések (kedvencünk a bizonyos hangokra beúszó gyerekbohócfejek, majd egyetlen kitartott hangra egyetlen hatalmas, száját tágra nyitó öreg bohóc) az egyik legnagyobb energiabombaként sültek el, amit itt valaha is láttunk.
A vegyiparosok nem a közönség lelkének simogatására, hanem hűvös profizmussal való kápráztatásra esküdtek fel, és az olyan, társadalomkritikának szánt feliratok beleégetése a retinába, mint a DON’T THINK („ne gondolkodj”) is inkább nevetségesnek hatottak, de ez semmit nem vont le abból, hogy a megőrülés elkerülhetetlen volt az antidepresszáns Swoonra, a Saturate-re, meg a többiekre, még a jó öreg Block Rockin Beatsre is, amin még ez az időközben eltelt 14 év is alig fogott. Egy szeletet mutatunk az uralkodó hangulatból:
23 évesen nagylemezt megjelentetni annál a kiadónál, ami a kezdetek kezdetén Aphex Twin és az LFO és még sok komoly név felfuttatásában vett részt, az nem kis dolog, főleg, ha mi magunk is körülbelül akkor születtünk, mint maga a label. A glasgow-i származású Hudson Mohawke-nak ez megadatott, 2009-es albumát mindenféle lelki teher nélkül besoroltuk az év legizgalmasabb lemezei közé, leírva róla, hogy úgy lett egy élménydús alkotás, hogy közben egyszerre egy megátalkodott giccskavalkád, mégis, egy másodpercig sem idegesít. A lemez egy szintetizátor-túlsúllyal felcicomázott, hiphop alapról induló őrület, ami fellépésén természetesen visszaköszönt, és azzal együtt még egy jó adag dubstep, és a mostanában iszonyú trendinek számító új juke / footwork vonal is.
A paletta azt volt hivatott ábrázolni, milyen az elektronikus zene, ha nem világítórudas barbiknak készül. Csillagos ötös is lett volna, ha nem futunk bele a helyszín kapcsán már említett hátulütőbe, mármint hogy kritikán alul szól, amit most még azzal is tetéztek, hogy háttérzene szintjére sikerült lehúzni a hangerőt. Nem tudjuk, ez volt-e a kiváltó ok, de egy szőke lány még arra is vetemedett, hogy felmásszon a megszeppent Hud Mo mellé, ledobja a táskáját a pult alá, belekortyoljon az italába, és jó szorosan megölelgesse. Csak öt perc elteltével jutott eszébe a biztonságiaknak, hogy talán le kéne vezetni őt onnan, mindenesetre amennyire kedves jelenetnek tűnt ez odalentről, annyira lehet frusztráló egy éppen műsort vezénylő előadónak. Egyelőre tehát a bénázás nem túl biztató légköre járja be az A38-Wan2 helyszínt, jó lenne ezt Közép-Európa legnagyobb fesztiválján nem megengedni magunknak.
A poszt lezárásaként megvillantjuk Hud fiú produkciójának egynémely pillanatát, íme: