Akik alatt tilos lesz koktélozni menni a Balaton Soundon

Valamivel több mint egy hete a VOLT Fesztivál kapcsán mondtuk itt el, hogy kik azok a fellépők, akiket mindenképp érdemes megnézni, és nem akkor keresgélni a legközelebbi italozó egységet, amikor ők játszanak. Eljött az idő, hogy Zamárdi idegenforgalmi bevételeit a magasba katapultáló Balaton Sound kapcsán is megtegyük ugyanezt, vagyis ráirányítsuk a fókuszt egy-két olyan előadóra, akik mellett talán sokan simán csak elmennének, mert nem hallották még a nevüket. Tessék elhelyezkedni, hangerőt közepesre elintézni, mert ajánlásainkat videókkal is illusztráljuk. Továbbá előre szólunk: a lakossági pumpát játszó DJ-ket kihagyuk a sorolásból (lásd a jobb felső sarokban a Mi a FILTER? definíciót).

Caribou, egy különleges élmény ígérete

Hogyan kísérletezzünk hangzásokkal úgy, hogy az ne csak a saját magunk számára legyen élvezetes? A kanadai Daniel Snaith nem véletlenül szerzett doktorátust matematikából, mert ezt az egyenletet évek óta könnyedén oldja meg. Ráadásul stílusokon átívelve, de mindig magas mércét tartva: 2005-ös albumán, a Milk Of Human Kindness-en krautrockos mélységekbe szállt alá, a pszichedelikus popos 2007-es Andorra joggal vonta magára a zenekritikusok hangos dícséretét, míg legutóbbi alkotása, a 2010-es táncorientált Swim a címének megfelelő lubickolást ígér, illetve kézfeltartós futkározást a strand gyepén – szerényen súgom csak, szerintem az év egyik legjobb lemeze volt. Már a nyitódala is fantasztikus, hallga csak:

De La Soul, a bölcs hiphop úttörői

Általános, de hülye szokás a rap műfaját a bűnözéssel, a fűszívással és a terebélyes ülepű gatyákkal azonosítani, mert az éremnek itt is van egy másik oldala. Nem tudjuk, mennyi tudatosság van abban, hogy a Balaton Sound szervezői a keményvonalas gengszterrepp kulcsfigurája, Snoop Dogg tavalyi szerepeltetése után idén pont a másik oldalra nyúltak rá, mindenesetre csakis üdvözölni tudjuk, hogy a De La Soult hozzák el. Ez a trió azzal lopta be magát a zenelexikonok oldalaira, hogy erődemonstráció helyett okosításra, harsogó agresszió helyett pozitív gondolatok szócsöveként használták a rímek adta fegyvert – tessék hát befelé haladni az első sorokba, amikor eljön a koncertjük ideje, mert nagyon funky seggriszával lehet számolni.

Crazy P, felhőtlenül felelőtlenül

Ha beleng az őrült pénisz, jaj annak, akire lesújt, mert az biztosan ott marad – mármint a táncparketten. Chris Todd és Jim Baron ezen a néven (Crazy Penis, mármint) összetákoltak egy olyan elektronikus hangzást, ami telt basszusképleteivel és a klasszikus diszkóból merítő hedonizmusával, visszafogott house-orientációjával jobb helyett nem is találhatna magának a magyarországi fesztiválok sorában. Ha ők következnek a sorban, tessék bátran egy Pina Coladaért menni, de csakis dupláért és csakis a kezdés előtt negyed órával, hogy időben be tudjunk csatlakozni a felhőtlen örömködésbe!

http://www.youtube.com/watch?v=wRnwBim6LAg

Animal Collective, a csengő-bongó csimborasszó

A Nyugat.hu fesztiváltudósításai során nem egyszer remegtük már magunkat szarrá azon, hogy miért nem képesek a szervezők meghívni néhány, a kor követelményeinek megfelelően aktuális, izgalmas és a külföldi szaklapok által is annak titulált produkciót. Imáink meghallgattattak: végre egy olyan amerikai csapat is betoppan a Soundra, akik ugyan a legkevésbé sem fognak harmonizálni a fél arcot elfedő napszemüvegekkel és a hófehér izomtrikókkal, ellenben az egyik legkomolyabb műsorral kecsegtetnek (de legalább az említett társadalmi csoport távol marad tőlük, valószínűleg). A világ hipszterei által körülrajongott Animal Collective nehezen meghatározható – rendszerint a “freak folk” műfaji megjelöléssel leírt – zenei univerzuma nem könnyű tananyag, hiszen dúdolható refrének, egyszerű ritmusok helyett a komplexitás uralkodik benne, és ez bizonyára kihívás lesz sokaknak. Azok viszont, akik átmennek a vizsgán, maradandó tapasztalással térhetnek haza.

Gossip, az igazán kerek koncertélmény

Szó szerint tessék ezt venni, mert a nemzetközi szinten nagy népszerűségnek örvendő indie-dance-punk együttes frontembere, Beth Ditto olyan női előadó, aki nem fél felvállalni tekintélyesre gömbölyödött külsejét. Ami mögött ráadásul nem csak egy markáns hang, hanem egy nagyon határozott életszemlélet is áll: Ditto punknak vallja magát, nem borotválja a hónalját vagy használ dezodort, mindeközben teljes mellszélességben támogatja a meleg és feminista mozgalmakat. Ami pedig minket, a Balaton Sound leendő közönségét érinti, az az, hogy csodálatos frontember: nem derogál neki bejönni a közönségbe, magára aggatni néhány kalapot, vagy akár táncra perdíteni a biztonságiakat. Az NME sem csak passzióból választotta a rock & roll legkúlabb arcának – de beszéljen inkább a videó, amiben legnagyobb slágerüket, a Standing In The Way Of Control-t adják elő.

Mouse On Mars, űrzene gyereklelkű felnőtteknek

A német Jan St. Werner és Andi Toma projektje az úgynevezett IDM (“intelligens tánczene”, tudjuk, balfasz kifejezés, de sajnos már beleégett a zenetörténelembe, és ha úgy vesszük, azért mégiscsak helytálló) területeit járja be, vagyis főleg analóg hangokat használva állítanak elő különleges, kozmikus, repkedő, és gyakran egészen infantilis zeneműveket. Lassan húsz éves (!) munkásságuk lajstroma idén a Parastrophics című albummal folytatódott, amit a Modeselektor kiadója jelentetett meg, szóval szó sincs öreges besavanyodásról, az egerek még mindig cincognak – 2012-ben valahogy így:

 

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.