Két hete történt, hogy a nevét már komoly pénzekre váltó elektronikus zenei producer, Deadmau5 Tumblr-blogján jól felkavarta az állóvizet azzal, hogy nyíltan kimondta, amit persze már eddig is tudott a világnak az a része, amelyik nem hord szemellenzőt: vagyis hogy ők, a (khm) legnagyobbak, akiknek gázsija fesztiválonként hat nullával végződik, nem tesznek többet egy fellépésük során, minthogy elindítják a zenét. „We all hit play”, vagyis mindannyian megnyomjuk a play gombot – olvasható a bejegyzést címében. Magyarul nem a mix, a zenék egymásra találása, valami új, élő dolog létrehozása van a középpontban, hanem a show. Tartalom helyett a forma. És ehhez a mai technikai vívmányoknak hála (?) már elég megnyomni pár gombot.
Ez azonban nem volt mindig így. A zene és közönség alapvető átalakulását Kerri Mason, a Billboard dance-zenei újságírója bontotta ki remekül saját blogjában, annyira, hogy abból muszájnak érzek néhány dolgot lefordítani és kiemelni.
Mason a múltból merít, de igyekszik nem magas lóról szólni a fiatal generációkhoz – egyszerűen csak elmeséli, mi volt a techno és house születésének dicső hajnalán. Az egyik legfontosabb, és rögtön az elején kiemelendő, hogy „régen” az ütemes gépzenére táncolni vágyó emberek akkor is táncoltak, ha fogalmuk sem volt arról, mi az, ami szól éppen. Márpedig, ahogy ő írja: „az esetek többségében nem tudtuk, mi az istent hallunk éppen. Nem tudtuk, hol ér véget egy zene és hol kezdődik egy következő. Nem is érdekelt minket, hogy tudjuk. Azzal voltunk elfoglalva, hogy épp elvesztettük a fejünket.”
A másik kitüremkedő utalás az, hogy akkoriban a DJ-k felelősségteljes feladatot láttak el: afféle mecénások, kurátorok voltak, ők juttatták el a legfrissebb zenéket producertől a partizókig, akik ezért nem is támasztottak elvárásokat – ellenkezőleg, pont a kiszámíthatatlanság, a váratlanság hordozta az izgalmat. Ismét Mason szavai: „Junior Vasquez (a 90-es évek kiemelkedő house lemezlovasa Amerikában) felépítette az epikus dobfelpörgést, beloopolta egy párszor, hogy aztán végül ne hagyja robbanni – helyette levágta a zenét, és elindított egy másikat. Ezt kapta az ember, ha nem voltak elvárásai. Ő tartotta a kezében a gyeplőt.” És az emberek ezt elfogadták: ez volt a normális.
A DJ-zés sajnos már nem az, ami volt. A hosszú, utaztatva építkező szettek helyébe – hála Skrillexnek, Guettának és társaiknak – az azonnali hatásvadászat lépett: a zenének nyomban el kell söpörnie, legyaknia, atomokra zúznia. Egy számon belül többször is, mert ha két percen belül nem történik valami robbanásszerű, akkor az már nem jó. Az előadó az egy órás gombnyomogatós műsor után pedig felmarkolja a csilliárdot, beül a magánrepülőbe, és folytatja a sztárlétformát – mindeközben a bakelit lassan bevonul a múzeumokba, és jönnek azok az ifjak, akik nem is láttak még tűt barázdákon lebegni.
De ez csak az egyik forgatókönyv. A másik az, amiben Mason hisz: hogy DJ-nek (vagy zenei idegenvezetőnek, ahogy ő hívja) lenni még mindig lehet egy emelkedett tevékenység – és ahogy eddig is voltak, akik ezt komolyan vették, és missziónak tekintették, úgy ezután is lesznek.
Legyen igaza.
(Teljes és tanulságos blogbejegyzése itt olvasható.)