Ezt a koncertet nagyon sokan várták. Sőt, talán azt sem hülyeség feltételezni, hogy zsánerszerelemtől függetlenül a lehető legtöbb(féle) ember érdeklődését piszkálta fel, amikor meglátták a nevüket a programfüzetben. Még az amúgy meglehetősen heterogén ízléssel bíró Facebook-ismerőseimét is, akik egyetlen más fellépő kapcsán sem erőltették meg magukat, de amikor eljött a pénteki nap, a hírfolyamban megszaporodtak a the xx-es videómegosztások.
Persze igazából semmi ok a megrökönyödésre: ez a zenekar 2009-ben egy olyan nagylemezzel mutatkozott be, aminek csak nagyon kevesen voltak képesek ellenállni, ők maguk pedig hamar a trendérzékeny zenemagazinok és zenebuzik favoritjai közt találták magukat – mindezt úgy, hogy láthatóan nem a nyomulós-allűrös-izgága embertípusok közé tartoznak. Már csak emiatt is volt kérdéses, hogyan hangzik a the xx mélységesen intim, érzékeny és érzéki, elvágyódós bűbája élő egyenesben, képes lesz-e úgy megigézni, mint a debütalbum, amit heteken át nem tudtam kikaparni a lejátszómból (és tulajdonképpen nem is akartam).
Este háromnegyed nyolckor a nagyszínpad előtti küzdőtér már csordultig tele mindenféle nyelveken kvaterkázó várakozókkal. A színpadkép: egy nagy darab, belógatott X, és más szinte semmi – az ovációra megérkező három, tetőtől talpig feketébe öltözött, még mindig húszas éveinek elején járó tag sem nagyon tesz hozzá mindehhez, pont olyanok, amit sugallnak magukról számaikkal: a harsányságnak és annak határterületeinek még csak a közelébe sem merészkednek. Mi több, olykor egyenesen esetlennek tetszenek. Nemrég írt friss dalukat, a csodálatosan merengő Angelst is mindenféle különösebb felvezető nélkül kezdik el, sajnos halkabbra hangosítva a kelleténél, nem is bizonyul ezért annyira erős kezdésnek, pedig Romy Madley-Croft tökéletesen ugyanúgy adja elő, többtízezer fülnek búgva, ahogy az originál felvételen.
Az ezt követő, táncosabb Islands taktusaira viszont már mocorogni kezd a tömeg, a lányok pedig a lakótelepi ficsúr-arcú, nyolcvanas éveket megidéző, mégis megszeppent kiállású Oliver Sim bugyinedvesítően belépő baritonjára nyomban kieresztik a hangjukat. Mindeközben a csodaproducerként elkönyvelt Jamie Smith (azaz „Jamie XX”) egyre gyakrabban nyúl a dobprogramhoz, aminek eredménye a visszafogott chicago house és a melodikus indie pop izgalmas találkozása. Ugyan a másik nagy „slágert”, a Crystalised-ot már a lemeztől eltérő, ütősöktől mentesített, lelassított verzióban adják elő – ami kifejezetten jól is esett -, hogy aztán ismét visszatérjünk a mérsékelten csattogós-tapsolós régi iskolás dobokhoz, már-már bulit kanyarítva az egyébként nagyon is szomorkás dalok mellé. Pedig az ilyesmi nem egyszerű művelet.
Az egész produkciónak (ami olyasmi érzeteket is keltett, hogy minket most beengednek egy érintetlen kis univerzumba, még ha ebből a környéken dumáló részeg britek gyakran ki is billentettek) az tette egyébként a legjobbat, hogy a nap egyre jobban alászállt, így vált a műsor egyre bensőségesebbé, egyre inkább magunkévá tehetővé. A Night Time bámulatos, égig érő, postpunkosan visszhangzó gitártémája alatt már úgy éreztem, hogy ezekkel az emberekkel ott a színpadon én össze szeretnék barátkozni – főleg miután a közönséggel való kapcsolatteremtés szinte egyetlen megnyilvánulása az volt (és nem kivagyiságból, hanem inkább az introvertált jellemek miatt), amikor Oliver végtelenül szerényen belepusmogta a mikrofonba, hogy „fogadjátok elnézésünket, amiért ennyi időbe telt, hogy ide eljuthassunk.”
Szeptember közepén jön az új album, a hallottak alapján azt is legalább annyira lesz érdemes várni, mint ezt a koncertet.