Nemrég ajánlottunk pár új albumot, amikkel el lehet menekülni a februári fagyok elől, hát itt az ideje a folytatásnak. Három teljesen különböző műfajú, de hóvirághívogató album az elmúlt egy hónapból.
Jamie Lidell: Jamie Lidell
Elképesztő figurával nyitunk! Jamie Lidellre mindenkinek érdemes odafigyelnie, aki kicsit is zenebuzinak tartja magát, ízléstől függetlenül – mert nincs olyan zenebuzi, aki albumainak végighallgatása után ne érezne kedvet újraindítani valamelyik dalt. Sőt, esélyes az is, hogy akár kifejezetten megfertőződik. Mert mit is csinál Jamie Lidell? Két olyan dolgot ötvöz, amihez nagyon ért, pedig látszólag távol állnak egymástól: a szögletes-digitális elektronikát (sőt, karrierjének kezdetén annak is az experimentális változatát, ezért is van a többek között Aphex Twint is felnevelő Warp kiadónál), illetve a bőségesen soulos éneket. Új albuma e kettőnek pikánsan fanki keresztezgetése, aminek hatására még a hóvirágok is kéjsóváran kászálódnak elő a szikár téli talajból!
Ducktails: The Flower Lane
Egy szuszra startoló meleg gitárokkal és gömbölydedre csiszolt groove-okkal nyit a Kacsamesék eredeti angol címét viccesen átíró zenei projekt, Matthew Mondanile gyakorlatilag egyszemélyes zenekara. Az ebből sarjadzó ábrándozós hangulatot pedig mindvégig fenntartja, mind a negyven percben, ameddig ez az album tart, és ennél jobb nem is történhetne egy ilyen tűrhetetlenül elhavazós februárban. A húrpengetés úgy folyik, hogy attól még szellemjárta katedrálisok falaira is futónövények rohannak fel virágokat pattogtatni, kandallók lobbannak be maguktól, minden emberi gonoszság örökre kiűzetik a Földről, és komplett világfájdalmak alakulnak át olyan ugrándozós boldogsággá, amilyenre példát legutóbb a tehermentes gyerekkorunkban láttunk. És igen, ez egy tökéletes napiteher-mentesítő lemez, munkahelyről hazaérve érdemes fogyasztani.
Mountains: Centralia
Nem csak énekes slágerecskékkel lehet ám megidézni a tavaszi enyhülést. Vannak olyan műfajok, amik a hagyományos dalszerkezetet, és velük együtt az emberi vokálokat sutba dobva inkább atomszférákat nyitnak meg, hangulatokat bontanak ki, azzal a céllal, hogy mi, hallgatók alámerüljünk a mélyrétegekben, és lehetőleg élvezzük is ezt a tevékenységet. Ezeknek a zenéknek nincs könnyű dolguk, hiszen a mai, gyorstüzelésű információáramlásban sodródó mindennapokban egyre nehezebb lekötni a fókuszt, gátat vetni az elkalandozásnak, de ha valaki képes rászánni magát egy ilyenre úgy, mint egy könyvre (tipp: fülhallgatóval, koromsötét szobában érdemes kísérletezni), az igencsak jót tehet magamagával. Itt van mindjárt ez a brooklyni elektro-akusztikus duó, akik az anyatermészet képződményeiről („hegyek”) nevezték el magukat, ez máris ígéretes kezdet, de a folytatásról is csak derűlátóan tudunk megnyilatkozni: ambient és drone stílusú zenéik tényleg olyanok, mintha arról szólnának, hogyan lehetne új lelket lehelni az album címét kölcsönző Pennsylvaniai-i szellemvárosba. Az idő megállt, csak a felhők haladnak, és… mégis jön a tavasz.