Volt a kilencvenes évek közepének-végének egy meghatározó zenei jelensége, ami Magyarországon is jó sok hívet szerzett magának. Konkrétan azokat, akiknek a rap túlságosan ripacskodó volt, de a tempóját és az alapjait igazából szerették, meg azokat, akik némi megnyugvást kerestek kollégiumi szobáikban egy-egy erősebb buli (vagy a Prodigy aktuális nagylemeze) után. A Ninja Tune, a Mo Wax és a K7 kiadók filmélményszerű, a jazz esztétikájából nagykanállal merítő, belassulva hömpölygő, kurta-furcsa zenéire nagyon sok helyen gyúltak a fondorlatos cigaretták, és volt köztük pár igazán jelentős album, aminek pillanatait máig sokan képesek felidézni – ilyen volt DJ Shadow Endtroducing című 1996-os bemutatkozó lemeze is, amit máig az absztrakt hip hop egyik zászlóshajójának illik tekinteni.
Miután kiderült, hogy az éles nyelvű zenekritikusokat is térdre kényszerítő nagylemez – ami olyan darabokat adott a világnak, mint a Midnight In A Perfect World vagy az Organ Donor – mestere a három évvel ezelőtti Szigetes fellépése után ismét a Kárpátok ölelő karjai közé érkezik, nem is volt kérdéses, hogy a bulit meghirdető Zöld Pardon végre olyan tömegeket fog látni, amilyet mindig is akart, miután kiűzték a Petőfi-híd mellől (noha még így is lehettek volna többen). A kérdés inkább az volt: mit fog játszani a 41 éves lemezjátszóbűvész? És itt volt a majom elásva, mert amikor végre megjött a válasz, sokan leégett agyi diódákkal bambultak a színpad felé – mert erre végképp nem számítottak.
Aki utánanézett annak a YouTube-on, hogy milyen ez a bizonyos All Basses Covered fantázianevű műsor, amivel Shadow érkezik, azt nem érhette meglepetés: szó sem volt ugyanis arról, hogy dölöngélős trip hopokra andalgunk majd a Duna partján. Aki ilyen ábrándokat hozott magával hétfő este, az saját szemével nézhette végig, ahogy ezek szilánkjaira hullnak szét.
Hogy nevét mennyire beskatulyázták a régi hangzásokba, azzal maga a baseballsapkás alkotó is tökéletesen tisztában lehet, mert már a dj-szettjét is úgy vezette fel, hogy ő nem szereti ám újra és újra ugyanazokat a köröket futni, önmagát ismételni, és lépést tart a korral, ami jelen esetben 2013. Ennek később többször – talán túl sokszor is – nyomatékot adott a mikrofonon keresztül, mintha meg kellene értetni az emberekkel, hogy a bakelitropogásos instrumentális hiphop korszakán már tizenöt éve túlvagyunk, bár egyes fejeket látva erre a mission statementre valóban szükség volt.
És azért is, mert a műfaj, amiből legfőképpen válogatott, az tényleg egy megosztó fajta: a trap a fuxpörgető déli hiphopok basszusnehéz, minimalista-technoid továbbfejlesztése, sok felhúzással és puskaropogásszerű pergővel. De hogy érzékeltessük is, körülbelül mit kaptunk, itt egy videó, amit találtunk a tegnapról:
Ezzel okozott azonnali törésvonalat a közönségben: van, aki nyomban felfogta, mi történik, és keblére ölelte a buliztató, sújtólégszerű basszusokkal terhelt vonulatot, a többiek pedig maradtak úgy, ahogy megfogalmaztuk az imént: lefagyva. Persze a szett attól még, hogy főleg új – vagy újszerű – zenékből állt, lehetett volna erősebb: hiszen attól még, hogy valami friss, még nem biztos, hogy funky is, és bizony akadtak olyan sávok, amikor inkább a pult felé indult volna az ember újabb sörért, mert vagy kicsit lelapult a hangzás, vagy kicsit elcirkusziasodott – szerencsére sosem annyira, mint egy Skrillex. De hát a trap és holdudvara meg ilyen, ugye (a műfajról átfogó tanulmány itt olvasható).
Összességében üdítő volt hallani, hogy valaki végre merészel kilépni a biztonsági zónájából, és nem esik abba a hibába, mint számos őszülő halántékú sorstársa, aki inkább behasal a múlt emlékeiből táplálkozó tömegigénynek. DJ Shadow nem ezt tette, és jól tette. Mert ha csak egyetlen szemet is felnyitott – megüzenve, hogy őt aztán nem érdekli, ki milyen régi albumot hallgat otthon a négy fal között, de ezt nem kéne kihozni az utcára, vagy egy élő fellépésre -, már megérte.
