Három jelentős fellépőt ikszeltünk be magunknak csütörtökre, olyanokat, akiktől joggal vártunk el magasröptű produkciót. Mindhárman teljesítettek is szépen, csak éppen ketten közülük önhibájukon kívül nem tudták eljuttatni a közönségnek szánt üzenetet. Crystal Castles, Chemical Brothers és Hudson Mohawke fellépése egy posztban.
Első jelenésünk volt a csütörtöki az A38-Wan2 színpadon, és a kezdeti lelkesedésünk, ami annak szólt, hogy unalmas fehér ponyva helyett egy fordított hajóra emlékeztető sátrat sikerült felállítani, nagyon hamar lelohadt a semmibe. Az A38 állóhajó az a budapesti helyszín, amit példaként lehet mutogatni a világban mindenfelé, egyedi és jól fényelt és remekül hangosított, a külföldi fellépők is szeretik, az odafigyelést szinte szagolni lehet a levegőben – ezzel szemben amit az ugyanilyen elnevezés alatt futó fesztiválos változat produkált, az a legmesszebbmenőkig méltatlan ahhoz a minőséghez, amihez a kedvenc bulibárkánkon szoktunk.
Így történt meg az, hogy a nagyon kurrens popzenei terméknek számító Crystal Castles, amiről azt írtuk, hogy dalaikban gyökerestül szeretik kiszakítani a hallgatót a valóságból, belehajítva őket valamiféle barokkosan kúl szerelemdimenzióba, gyakorlatilag semmire nem ment velünk. Úgy szólaltak meg, mint a tornaterembe szervezett sulibulik, és akár eltorzult punkoskodás (Doe Deer), akár bizarr elektropop (Air War) került terítékre, semmi nem jött át jól, kongott, bongott, az ének csak cicergésnek hangzott – és ezen sajnos még a bűbájos forradalmár, Alice Glass bodyszörfje sem segített, úgyhogy idő előtt távoztunk, egyszerűen időpazarlás lett volna tovább maradni az élvezhetetlen hangkatyvaszban. Reméljük, valakinek rákoppintanak a körmére ezért.
Leomlottak a kristály kastélyok – Sziget, második nap részletei…
