Csípőből tud bárki sorolni nagynevű énekesnőket, akik lassan már azt sem tudják, hova pakolják a mindenféle aranyozott trófeát, meg hogyan kerülgessék ki a sarkon acsarkodó paparazzókat. De minket most nem ők érdekelnek. Már csak azért sem, mert a rivaldafényben nagyon hamar kopik a kreativitás, az eredeti hangot kiszorítja az agresszív marketing, elég meghallgatni akár csak Madonna vagy Kylie Minogue legutóbbi lemezeit (előbbiről itt írtunk is), hagyjuk is őket gyorsan. Szupersztárok helyett ezért most bemutatunk pár olyan énekesnőt, akik élvezhetőt és maradandót alkottak 2012-ben, pedig még annyira nem is kapták fel őket – de ha megtörténik ez, akkor is reméljük, hogy megőrzik a saját kis univerzumukat, amiben olyan jól mozognak most.
Grimes, a messziről érkezett
Nem földrajzi távokra gondolunk, hanem arra, hogy a zenéi olyanok, mintha ő maga nem is ezen a bolygón, hanem egy másik galaxis mesekönyvében fogant volna meg: egyszerre lakik benne (és hangjában) kislányosan naiv báj, a Gyűrűk Ura tündéinek titokzatossága, és annak a kanadai művészkollektívának a hozadéka, ahonnan érkezett és amiben a hangvételét pallérozta. Visions című idei albumát nem véletlenül emlegetik a zenei szaklapok és blogok az év legjobbjai között, de hát komolyan, lehet ellenállni az ilyen daloknak, mint ez?
Jessie Ware, a nyugodt szenvedéllyel beoltott
Adele és Katie B után újabb tehetséges torok Angliából, aki ráadásul kisebb csodát a soul műfajával. Mert bár hangvétele olyan karakán balladázókat juttat eszünkbe, mint mondjuk Whitney Houston, dalait mégsem érezzük sem szentimentálisan túlcsordulónak, sem amolyan kilencvenes években ragadtnak. Ellenkezőleg: Jessie Ware képes elegáns csomagolásban szállítani az érzelmeket, miközben az összhangzat teljesen újszerűnek hat, hála nem utolsósorban a kitűnő zenei alapoknak is. Devotion című 2012-es albuma azonnal hat – és egyébként jól működhet karácsonyi aláfestésként is, ezt azért jegyezzük meg, ha már itt ácsorgunk szenteste küszöbén.
Solange, Beyoncé rokonszenves húga
A szupersztár-nővérnél öt évvel fiatalabb, nála mégis mérföldekkel szimpatikusabb Solange érhető módon folyamatosan azzal szembesül, hogy összehasonlítgatják Beyoncével. Mégis ügyesen lesöpri az elemző próbálkozásokat azzal, hogy művészi értelemben ők ketten egészen más pályán mozognak, úgyhogy ezeknek semmi, de semmi értelme. Egyébként meg nem is baj, hogy Solange a Destiny’s Child-ba is csak beugróként került be rövid időre, és nem ragadt ott, mert így legalább megalkuvás és túllihegés nélküli, tök jó és szerethető kis dalokban élheti ki magát. True című idei lemezét csakis ajánlani tudjuk azoknak, akik a hatásvadász sallangok nélküli, popos-okos r’n’b-re esküsznek.
Frankie Rose, gitárpop a felhőkből
Nehogy azt higgyük, hogy erős, szerethető énekesnők csak a buborékfújós nyalókapop és a fekete gyökerű zenebokrokban teremnek. Ismerkedjünk meg Frankie Rose-zal, aki gitárokkal és szintetizátorokkal, na meg persze szívhezszólóan álmodozó énekeivel felruházott, Insterstellar című idei nagylemezével olyat adott a világnak, ami légiesen emelkedik fölébe a marketinggépek által mesterségesen kitalált könnyűzenei palettának, hogy a felhőkből röhögjön le rá.
http://www.youtube.com/watch?v=bhuXvo9q8SM