Four Tet és Todd Terje is jön a Balaton Soundra

„Tisztelt Szerkesztőség! Újabb huszonegy fellépőt sorakoztattak fel a Balaton Sound szervezői, köztük – az eddigi kínálathoz hasonlóan – nagyszínpadok legnagyobb DJ-i és egyedi hangzású, kísérletező producerek egyaránt feltűnnek a névsorban.” Ezt a levelet minden évben úgy várjuk, mint a messiást, hiszen mindig kiderül, hogy végülis mozdult-e előre kicsit a zenei kínálat, vagy marad a Nagy Magyar Prémiumfesztivál az univerzális, langyos vízben tapicskoló veretésnél. Röviden most annyit: meglepő, de ne marad!

A világot persze 2013-ban sem sikerül megváltani, hiszen amíg lesznek BMW-kulcs csörgető, az iskolapad helyett a lakótelepi betonpingpongasztalt koptató gyurmagyőzők, addig sajnos lesz hülyeteknó is. Örömre viszont van ok, hiszen idén Zamárdiba elhozzák például a hihetetlenül termékeny Scubát, aki a dubstepből gondolkozott tovább, és hozott létre annak talapzatán egy egészen elképesztően „intelligens”, mégis táncolható, organikus zenei világot. Ennek egyik darabja 2010-ből:

Szintén ajánljuk a menüből a hamburgi DJ Koze nevét, aki sok, hozzá hasonlóan befutott pályatársával hasonlóan a hip-hop felől közelített az elektronikához, amióta viszont megérkezett, ontja magából az agyafúrt, itallocsolós, mokány kis technókat. Ha a német klubokban odavannak érte, mi mi mást tehetnénk?

Todd Terjét is érdemes felírni az egyéni programnaptárba, már amennyiben bírjuk, ha egy skandináv vállaltan excentrikusabb anyagokat gyárt, mint északi pályatársai. Mivel ő a nu disco egyik kitüntetett figurája, ezért az excentrikusságot ebben a kontextusban szíveskedjük érteni: igazi szexi és tömény dizsi várható tőle. Meg nyilván ez a dal, amit tavaly egy csomó dance-magazin az év klubhimnuszának választott:

De aminek igazán örülünk (és annyira szívesen leírnánk, hogy feltörő kosként repesztettük meg a mennyezetet egy ugrással, de hát nem így volt, viszont tényleg berobbantak a pupilláink), az a nem annyira kurta, de mindenképpen furcsa, ám nehezen ellenállható elektronikákkal házaló angol Kieran Hebden, vagyis Four Tet. Bár nagyjából lehetetlen őt helyrerakni műfajilag, mert mint sok fasza ötleteket magából ontó géniusz, ő is egy saját kis dimenziót teremtett, az viszont tudható, hogy ez mi mindenből épül fel: füstös jazzből, hiphopból, posztrockból, kísérleti-analóg zenékből és merő pszichedeliából (igaz, utóbbi munkái már erős house-behatásokkal is operálnak).

Külön öröm, hogy a sajtóanyagban a Balaton Sound-szervezők finoman elrejtettek egy gyűszűnyi maró gúnyt is, amit a hurkanyakú veretőkatonákat címeztek, hiszen ezt írják: „hihetetlenül izgalmas, összetett és egyedülálló zenei világával csupán a felszínes hallgatás révén nem könnyű azonosulni.” És tényleg! A továbbiakban mutatunk videón két saját Four Tet-szerzeményt a táncosabb darabok közül, meg egy két órás, fantasztikusan elborult és szétcsavart mixet, telis-tele őrült, kozmikus lemezekkel.

És hogy ne érjen minket a diszkrimináció vádja, íme a többi bejelentett név, akiket nem emeltünk ki külön: Avicii, Fedde Le Grand, Cee Lo Green, Solomun, Loco Dice, Dimitri Vegas & Like Mike, Green Velvet, Seth Troxler, Nervo, Magda, Hernan Cattaneo, tINI, Gary Beck, Doctor P, Funtcase, Bruno From Ibiza, Baskerville.

 

LEMEZEK, további télüldözéshez

Nemrég ajánlottunk pár új albumot, amikkel el lehet menekülni a februári fagyok elől, hát itt az ideje a folytatásnak. Három teljesen különböző műfajú, de hóvirághívogató album az elmúlt egy hónapból.

Jamie Lidell: Jamie Lidell

Elképesztő figurával nyitunk! Jamie Lidellre mindenkinek érdemes odafigyelnie, aki kicsit is zenebuzinak tartja magát, ízléstől függetlenül – mert nincs olyan zenebuzi, aki albumainak végighallgatása után ne érezne kedvet újraindítani valamelyik dalt. Sőt, esélyes az is, hogy akár kifejezetten megfertőződik. Mert mit is csinál Jamie Lidell? Két olyan dolgot ötvöz, amihez nagyon ért, pedig látszólag távol állnak egymástól: a szögletes-digitális elektronikát (sőt, karrierjének kezdetén annak is az experimentális változatát, ezért is van a többek között Aphex Twint is felnevelő Warp kiadónál), illetve a bőségesen soulos éneket. Új albuma e kettőnek pikánsan fanki keresztezgetése, aminek hatására még a hóvirágok is kéjsóváran kászálódnak elő a szikár téli talajból!

 

Ducktails: The Flower Lane

Egy szuszra startoló meleg gitárokkal és gömbölydedre csiszolt groove-okkal nyit a Kacsamesék eredeti angol címét viccesen átíró zenei projekt, Matthew Mondanile gyakorlatilag egyszemélyes zenekara. Az ebből sarjadzó ábrándozós hangulatot pedig mindvégig fenntartja, mind a negyven percben, ameddig ez az album tart, és ennél jobb nem is történhetne egy ilyen tűrhetetlenül elhavazós februárban. A húrpengetés úgy folyik, hogy attól még szellemjárta katedrálisok falaira is futónövények rohannak fel virágokat pattogtatni, kandallók lobbannak be maguktól,  minden emberi gonoszság örökre kiűzetik a Földről, és komplett világfájdalmak alakulnak át olyan ugrándozós boldogsággá, amilyenre példát legutóbb a tehermentes gyerekkorunkban láttunk. És igen, ez egy tökéletes napiteher-mentesítő lemez, munkahelyről hazaérve érdemes fogyasztani.

 

Mountains: Centralia

Nem csak énekes slágerecskékkel lehet ám megidézni a tavaszi enyhülést. Vannak olyan műfajok, amik a hagyományos dalszerkezetet, és velük együtt az emberi vokálokat sutba dobva inkább atomszférákat nyitnak meg, hangulatokat bontanak ki, azzal a céllal, hogy mi, hallgatók alámerüljünk a mélyrétegekben, és lehetőleg élvezzük is ezt a tevékenységet. Ezeknek a zenéknek nincs könnyű dolguk, hiszen a mai, gyorstüzelésű információáramlásban sodródó mindennapokban egyre nehezebb lekötni a fókuszt, gátat vetni az elkalandozásnak, de ha valaki képes rászánni magát egy ilyenre úgy, mint egy könyvre (tipp: fülhallgatóval, koromsötét szobában érdemes kísérletezni), az igencsak jót tehet magamagával. Itt van mindjárt ez a brooklyni elektro-akusztikus duó, akik az anyatermészet képződményeiről („hegyek”) nevezték el magukat, ez máris ígéretes kezdet, de a folytatásról is csak derűlátóan tudunk megnyilatkozni: ambient és drone stílusú zenéik tényleg olyanok, mintha  arról szólnának, hogyan lehetne új lelket lehelni az album címét kölcsönző Pennsylvaniai-i szellemvárosba. Az idő megállt, csak a felhők haladnak, és… mégis jön a tavasz.

 

LEMEZEK, amikkel el lehet menekülni a februári fagyok elől

Az alábbiakban ajánlunk néhány zenét, vagyis zenéket tartalmazó komplett albumokat, amik képesek kicsit kirángatni ezekből a reszketeg napokból, és kicsit megmelengetni a testet, szívet, és olykor, ha épp táncoltatásra hivatottak, akkor még a talpat is.

Toro Y Moi: Anything In Return

Polgári nevén Chaz Bundick. Így hívják őt, akit eredetileg a chillwave egyik kiemelkedő képviselőjeként szokás emlegetni: ez a műfaj pár éve tűnt fel, és álmos-fátyolos, de napfényes nosztalgiában tocsogó, gyorsan ható és könnyen megszerethető elektronikus melódiákról szól, amiket alkotóik ráadásul gyakran illusztrálnak megfakult, polaroid-típusú fotókkal, életlen és illuzórikus videoklipekkel – ha úgy tetszik, 2010 strandolós downtempójáról beszélünk. Eltelt azonban azóta egy kis idő, hogy Toro Y Moi ilyen prüntyögésekben élje ki magát, ez már az ő harmadik albuma (de az előzőeket is érdemes ám beszerezni, nem hazudunk!), amiből süt az érettség, a bátor eszközhasználat, és amit kapunk, az egy telt dallamokkal felpakolt optimista szállítóeszköz, ami jó messze elfurikáz bennünket a szar közérzettől, ha éppen olyanunk van. Ez is erről a lemezről van:

 

Renny Wilson: Sugarglider

Ha már az álomittas chillwave-et emlegettük, miért is ne jöjjön még egy műfajközeli kirándulás? A hálószobazenész (értsd: majdnem mindenért ő felel, ami a lemezen hallható, a zenéltől az énekig) Renny Wilson hanganyaga ráadásul az itt most ajánlott albumok közül talán a leginkább képviseli azt, amiről ez a poszt szólni akar: a lélekmelegítést. Nincs itt semmi túlgondolva, habosan könnyű, groove-os basszusmenetekre fekszik rá a visszhangos dalolás, mint virágos rétre a piknikeskosár. A piknikeskosár körül az egyik pillanatban kölykökként labdázgatunk, majd leheveredünk mellé és fűszálakkal izélgetjük egymás felkarjának belső oldalát, végül lefolytatjuk a világ legnaivabb eszmecseréjét, majd berohanunk csobbanni a nyári szellő által fújdosott habokba. Aki ilyen képzeletbeli élményekbe mártaná a fejét így, az elhavazott tél közepén, annak üzenjük: megtalálta az ideális aláfestőzenét az ábrándozáshoz. És ez az album itt teljes egészében meg is hallgatható, mi egy dalt mutatunk róla kedvcsinálóként:

 

FaltyDL: Hardcourage

Vigyázat, a furcsa név ügyes tehetséget rejt, egyenesen New Yorkból. A mosottan lüktető, de nagyon újszerű elektronikus tánczenék egyik fontos ügyvivőjét köszönthetjük mögötte, akinek 2011-es albuma, a szintén zseniális You Stand Uncertain után most megjelentetett friss lemeze újra bizonyít. Igaz, pont egy kevésbé vidám, szigorúbb számmal nyit, de ez senkinek ne fogja vissza a kedvét, mert a zenék, amik utána sorakoznak, egytől-egyig kellemes, kandallópárti darabok, amik adott esetben egy barátokkal folytatott és borral lekísért péntek este mellé is nagyszerűen tudnak muzsikálni. Feltéve persze, ha a barátok vevők a főleg instrumentális, de kreatív gépzenékre. Íme az albumról megjelentetett hivatalos klip, amiben viszont kivételesen van ének is, mégpedig a Friendly Fires frontemberétől, Ed Macfarlane-től:

 

Kik lesznek 2013 popzenéjének messiásai?

Itt egy újabb év, ami ismét temérdek mennyiségű jó zenéről fog szólni, csak éppen a rádióban nem fogjuk hallani őket, mert hát ilyen ez a popszakma. Persze ha Önök a popszakma marketinges hátszéllel megtolt, komolyan nem vehető előadóira kíváncsiak, akkor tekerjenek bármelyik kereskedelmi adóra, vagy lapozzák fel az aktuális MAHASZ-slágerlistákat bátran! Amennyiben viszont szeretnek felfedezni olyan neveket, akiket nem pökhendi producerek tetriszeztek össze, mert van saját hangvételük, kiállásuk, karizmájuk, és mindennek tetejében még ügyesek is, akkor jó helyen járnak – a továbbiakban ugyanis kísérletet teszünk arra, hogy megsaccoljuk, kik robbantanak majd jó dalokkal az előttünk álló hónapokban.

Hogy ezt milyen módszerrel tesszük? Egyszerű: egyrészt átfutottuk a zenei szaksajtó és a független zeneblogok jóslatait, másrészt elvakult zenebuzikként hozzátettük a magunk tippjeit is. Jöjjön hát! Azaz jöjjenek! A reménységek!

Kik lesznek 2013 popzenéjének messiásai? részletei…

Így körözi le a barcelonai Primavera Sound a világ fesztiváljait

Évek óta jajongunk cikkekben a magyar fesztiválok felhozatala miatt, és intézzük imáinkat bele a nagy semmibe, hogy hagyjuk már a Nouvelle Vague-ot meg a Prodigy-t, legalább csak néhány aktuális névvel legyen több, tényleg nem kérünk többet (kultúrmissziós zsolozsmáink egyelőre, úgy néz ki, idén sem találnak meghallgatásra). A Primavera Sound, Barcelona egyik legjelesebb fesztiválja pedig szintén évek óta hoz egy olyan szintet, aminek láttán egy radikális zenebuzi összeteheti a két kezét.

Idén is példát állítanak a világ zenei derbijeinek, és ehhez ráadásul egy olyan világlátott, kreatív videót legóztak össze, ami kalimpáló fesztiválozók meg tengerpartok mutogatása helyett a meghívott előadók neveiből rakosgat össze egy szürreális sztorit. Még annak is élvezetes, aki a zenészek felét sem ismeri, óriási: