LEMEZEK, amiknek szólniuk illene a kereskedelmi rádiókban 2.

Vannak albumok, amikről nyilván nem fognak dalokat játszani a legnagyobb rádiók (Magyarországon legalábbis), pedig hangvételükkel olykor simán elférnének a playlistben, talán ki sem szúrnánk őket. Első, témában fogant cikkünk után további kettő ilyen megjelenés jön ajánlásunkkal.

Passion Pit: Gossamer

Amikor a Massachusettsben székelő zenekar 2009-es első lemezét elindítottam, nyughatatlan, már-már gyanúsan intenzív életöröm buzogott fel róla már az első percekben, és valahogy nem akarta abbahagyni a negyvenedikben sem. Mintha egyfolytában barátkozni akarnának a fiúk, ami végülis nem egy rossz dolog, hiszen társas lényeknek definiált minket az élet, ráadásul még a problémáikat is megéneklik, olyanja meg mindenkinek van. Könnyű volt azonosulni a felszínen könnyeden csilingelő, elbeszélésében viszont kissé komolyabb lemezzel, és persze kíváncsi voltam, hogy ilyen előzmények után mit raknak le a második albumukkal.

Az idén júliusban megjelent közel ötven perces anyag az elejtett fonalat markolja fel: instant ragadó melódiák, puffogó dobokra mászó harsány szintetizátorok, tetőfokra hágó szenvedélyes kórusok – és ismét az a hurráoptimista atmoszféra, ami mögé hogyha betekint az ember (mondjuk elolvas pár dalszöveget), azért rájön, hogy pont nem arról szólnak itt a dolgok, hogy minden fenékig tejfel. Csalódások, kishitűség, bűnbánás, kevéspénzűség, ilyen témák sorakoznak egymás után, de hogy mindezt sikerül ilyen ragyogó reménysugarakkal körbekötözni a popzene nyelvén, az egy olyan együttest sejtet a háttérben, aminek még lehet ez-az a tarsolyában. Ez pedig, csak szólunk, 2012 egyik legjobb lemeze eddig.

 

Wild Nothing: Nocturne

A popzenében elég erős valuta mostanában a révedezős nosztalgia, boldog-boldogtalan nyúlkál hozzá, és senki nem csap a kezeikre. Szerencsére vannak páran, akiknek nem is kell, mert az érzéseket, amiket előhalásznak a tinédzserkori emlékek szivárványos szemétdombjáról, úgy tudják átültetni a zene nyelvére, hogy a végeredmény se nem giccsesen túlszaturált, se nem bántóan művi, se nem olyan unalmas, hogy a dal végén már semmire ne emlékezzünk belőle.

Ebbe a szerencsés kasztba tartozik a virginiai születésű Jack Tatum, akinek nem csak az az elévülhetetlen érdeme, hogy hallhatóan sosem lesz képes teljesen felnőni, de az is, hogy nagyszerű dalszerző, aki úgy tölti meg sóvárgó indie rockjával a rendelkezésére álló tereket, hogy utána semmi, de semmi hiányérzetünk nem marad. Helyette kapunk viszont hiányérzeteket régi, talán-igaz-sem-volt szerelmekről, lobogó hajú, szélfútta nyarakról, szenvedélyes összetapadásokról. Mit is mondtunk az előzőről, hogy 2012 egyik legjobb lemeze? Az a helyzet, hogy ez is az.

Hétfő esti matiné helyett verejtékes zúzda – a Japandroids Budapesten

Egy megfeszített munkanap után este 9-kor loholva nekiindulni egy koncertnek, amiről tudja az ember, hogy alig fél órával később biztosan elkezdődik, ezért állva végigtopogja az odáig vezető metróutat – az ilyesmi jókora stresszel teli zsákot basz rá szegény szervezetre. Viszont ha sikerrel jár, és odaér kezdésre, ráadásul egy olyan zenekar kezdésére, amely arról nevezetes, hogy mindössze két tagja van, de még így is állati energiákat szabadítanak el a színpadon, és persze a közönség soraiban is – el lehet képzelni, milyen jótékony összecsapása lehet ez az ellentéses előjelű erőknek.

Viszlát egészségtelen feszkó, szevasz nyers kanadai rock & roll – és alig fordultam meg a sörömmel, a kortárs rockzenében manapság nagyon erős névnek számító Japandroids koncertje elkezdődött, én meg bevetődtem az egyik oldalra.

Hétfő esti matiné helyett verejtékes zúzda – a Japandroids Budapesten részletei…

Esetlenségében is lebilincselő: az xx Szigetes koncertje

Ezt a koncertet nagyon sokan várták. Sőt, talán azt sem hülyeség feltételezni, hogy zsánerszerelemtől függetlenül a lehető legtöbb(féle) ember érdeklődését piszkálta fel, amikor meglátták a nevüket a programfüzetben. Még az amúgy meglehetősen heterogén ízléssel bíró Facebook-ismerőseimét is, akik egyetlen más fellépő kapcsán sem erőltették meg magukat, de amikor eljött a pénteki nap, a hírfolyamban megszaporodtak a the xx-es videómegosztások.

Persze igazából semmi ok a megrökönyödésre: ez a zenekar 2009-ben egy olyan nagylemezzel mutatkozott be, aminek csak nagyon kevesen voltak képesek ellenállni, ők maguk pedig hamar a trendérzékeny zenemagazinok és zenebuzik favoritjai közt találták magukat – mindezt úgy, hogy láthatóan nem a nyomulós-allűrös-izgága embertípusok közé tartoznak. Már csak emiatt is volt kérdéses, hogyan hangzik a the xx mélységesen intim, érzékeny és érzéki, elvágyódós bűbája élő egyenesben, képes lesz-e úgy megigézni, mint a debütalbum, amit heteken át nem tudtam kikaparni a lejátszómból (és tulajdonképpen nem is akartam).

Romy Madley-Croft énekesnő (MTI Fotó: Mohai Balázs)

 

Este háromnegyed nyolckor a nagyszínpad előtti küzdőtér már csordultig tele mindenféle nyelveken kvaterkázó várakozókkal. A színpadkép: egy nagy darab, belógatott X, és más szinte semmi – az ovációra megérkező három, tetőtől talpig feketébe öltözött, még mindig húszas éveinek elején járó tag sem nagyon tesz hozzá mindehhez, pont olyanok, amit sugallnak magukról számaikkal: a harsányságnak és annak határterületeinek még csak a közelébe sem merészkednek. Mi több, olykor egyenesen esetlennek tetszenek. Nemrég írt friss dalukat, a csodálatosan merengő Angelst is mindenféle különösebb felvezető nélkül kezdik el, sajnos halkabbra hangosítva a kelleténél, nem is bizonyul ezért annyira erős kezdésnek, pedig Romy Madley-Croft tökéletesen ugyanúgy adja elő, többtízezer fülnek búgva, ahogy az originál felvételen.

Az ezt követő, táncosabb Islands taktusaira viszont már mocorogni kezd a tömeg, a lányok pedig a lakótelepi ficsúr-arcú, nyolcvanas éveket megidéző, mégis megszeppent kiállású Oliver Sim bugyinedvesítően belépő baritonjára nyomban kieresztik a hangjukat. Mindeközben a csodaproducerként elkönyvelt Jamie Smith (azaz „Jamie XX”) egyre gyakrabban nyúl a dobprogramhoz, aminek eredménye a visszafogott chicago house és a melodikus indie pop izgalmas találkozása. Ugyan a másik nagy „slágert”, a Crystalised-ot már a lemeztől eltérő, ütősöktől mentesített, lelassított verzióban adják elő – ami kifejezetten jól is esett -, hogy aztán ismét visszatérjünk a mérsékelten csattogós-tapsolós régi iskolás dobokhoz, már-már bulit kanyarítva az egyébként nagyon is szomorkás dalok mellé. Pedig az ilyesmi nem egyszerű művelet.

Az egész produkciónak (ami olyasmi érzeteket is keltett, hogy minket most beengednek egy érintetlen kis univerzumba, még ha ebből a környéken dumáló részeg britek gyakran ki is billentettek) az tette egyébként a legjobbat, hogy a nap egyre jobban alászállt, így vált a műsor egyre bensőségesebbé, egyre inkább magunkévá tehetővé. A Night Time bámulatos, égig érő, postpunkosan visszhangzó gitártémája alatt már úgy éreztem, hogy ezekkel az emberekkel ott a színpadon én össze szeretnék barátkozni – főleg miután a közönséggel való kapcsolatteremtés szinte egyetlen megnyilvánulása az volt (és nem kivagyiságból, hanem inkább az introvertált jellemek miatt), amikor Oliver végtelenül szerényen belepusmogta a mikrofonba, hogy „fogadjátok elnézésünket, amiért ennyi időbe telt, hogy ide eljuthassunk.”

Szeptember közepén jön az új album, a hallottak alapján azt is legalább annyira lesz érdemes várni, mint ezt a koncertet.

Akik alatt tilos pálinkázni menni az idei Szigeten

Elmondtuk már, mely fellépők műsora helyett lett volna dőreség fröccsözni menni a VOLT-on illetve koktélozni a Soundon, és itt az ideje, hogy ugyanezt közöljük az egyre közeledő Sziget kapcsán is. Itt is lesznek ugyanis jónéhányan, akik igencsak jól csengő nevek a kortárs könnyűzenében, és ha valaki szeretné tudni, hogy áll ebben a tekintetben 2012 éve, akkor ne Placebóra menjen huszonhatodszorra is, hanem az alább soroltak közül valamelyikre. Mi szóltunk. Akik alatt tilos pálinkázni menni az idei Szigeten részletei…

Így múlik el a DJ-világ dicsősége?

Két hete történt, hogy a nevét már komoly pénzekre váltó elektronikus zenei producer, Deadmau5 Tumblr-blogján jól felkavarta az állóvizet azzal, hogy nyíltan kimondta, amit persze már eddig is tudott a világnak az a része, amelyik nem hord szemellenzőt: vagyis hogy ők, a (khm) legnagyobbak, akiknek gázsija fesztiválonként hat nullával végződik, nem tesznek többet egy fellépésük során, minthogy elindítják a zenét. „We all hit play”, vagyis mindannyian megnyomjuk a play gombot – olvasható a bejegyzést címében. Magyarul nem a mix, a zenék egymásra találása, valami új, élő dolog létrehozása van a középpontban, hanem a show. Tartalom helyett a forma. És ehhez a mai technikai vívmányoknak hála (?) már elég megnyomni pár gombot.

Így múlik el a DJ-világ dicsősége? részletei…

LEMEZEK, amiknek szólniuk illene a kereskedelmi rádiókban 1.

Vannak albumok, amikről nyilván nem fognak dalokat játszani a legnagyobb rádiók (Magyarországon legalábbis), pedig hangvételükkel simán elférnének a playlistben, talán ki sem szúrnánk őket. Kettő ilyen friss, nyári megjelenés jön most a FILTER ajánlásával.

Hot Chip: In Our Heads

Napjaink egyik legeredetibb, haladó szellemű külföldi fesztiválok kiemelt előadója a Hot Chip, ami 2004-ben először mutatta meg, milyen az, amikor egy anyámasszonykatonája-külső mögé bújó geek négyesfogat elektropopos soult (soulos elektropopot?) kotyvaszt a maga módján. Az eredmény, a Coming On Strong egy szédítően eltalált album volt, pöccögős, sufnibarkács-ízű analóg hangokkal és búgó énekekkel telerakva, egyszerre volt sosem hallott és azonnal csábító elegy – egyben pedig a kifinomult humor zenei formába öntése, hála Alexis Taylor énekes olyan sorainak, mint az „elegem van abból, amikor fasszopók arról beszélnek, mennyire bírják Prince-t / én már csecsemőként hallottam a Vanity 6-et játszani.” (Példazene itt és itt.)

Az entellektüel mosoly a következő lemezeken is megbújt a szájak szegletében, de egyre szaporodtak a komolykodóbb elhajlások, mígnem az együttes 2010-ben eljutott az érzelmek őszinte, irónia nélküli megénekléséig a One Life Stand című, csodálatosan életigenlő albumával (tessék csak belehallgatni itt, meg mondjuk itt is). De lehet-e ezen is túlmutatni? Új, szám szerint ötödik lemezükkel azt bizonyítják: mi az hogy, nagyon is, sőt, mintha mindent feltettek volna arra, hogy saját maguk helyett most már végérvényesen a hallgatóságukat szórakoztassák, mezítelenre vetkőztetett, nagy szívvel. És mivel ők maguk is zenebuzik, tudják, mivel lehet ezt a hatást elérni a legmagasabb fokon – és így jön létre az év egyik legszebb, legkerekebb lemeze, telis-tele kellemesen pumpálós, okos tánczenékkel. Ember legyen a talpán, aki nemet tud mondani rájuk. 10/8,7

http://www.youtube.com/watch?v=6snG0pVNYbk

 

Para One: Passion

A francia producer már régóta szeret szintikkel felvillanyozott alapokat lefektetni. Első nagyobb sikerét a párizsi TTC rapcsapatnak 2004-ben írt Dans Le Club-nak köszönhette, később pedig a french touchnak nevezett táncos zenei hullám (lásd Daft Punk és Justice címszó alatt) karcosabbik végét képviselte, hat évvel ezelőtti debütalbumából csak úgy sütnek az áramkörök, már a hallgatásába is bele lehetett fáradni (egy példa az albumról).

Jean-Baptiste de Laubier most, 2012-ben tért vissza egy teljesértékű nagylemezzel, és nem is feltétlenül baj, hogy nem kapkodta el, mert így volt ideje odafigyelni az utolsó legapróbb hang elhelyezésére is – az eredmény pedig egy lefegyverzően jó nyári hanghordozó. Ez alatt azt értsük, hogy úgy csúszik, mint kés a vajba, amiben komoly szerepe van annak, hogy Para One ezúttal nem félt poposabbra venni a figurát, teret adni a vokáloknak: az Every Little Thing reményteljes emelkedettsége, a When The Night hömpölygő funkja vagy a You elkent énekekkel megtámogatott garage-döngicsélése mind-mind kiváló roadzenék egy balatoni leutazáshoz, de a többi zene is kiegyezik a gondtalan hangvétellel. Pörög a hekk, ragyog a nap hasa, csipognak a szintik, ez az album fasza kiváló. 10/8,1